Húsevő mókusok jelentek meg egy kaliforniai parkban – a tudósokat is meglepte, amit a kamerák rögzítettek

A kutatók egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy az állatvilág egyes képviselői felülírják a korábban ismert viselkedési mintáikat. A legújabb megfigyelések szerint az európai vándorpatkányok denevérekre vadásznak, az Egyesült Államokban élő földi mókusok pedig más rágcsálókat ejtenek el. Mindez arra utal, hogy a természetes ökológiai egyensúlyban finom, de lényeges eltolódások zajlanak.

Denevérre vadászó patkányok

A Global Ecology and Conservation folyóiratban megjelent tanulmány szerint a vándorpatkányok (Rattus norvegicus) a németországi Segeberger Kalkberg barlangjainál éjszakánként denevérekre vadásznak, és nemcsak a pihenő példányokra csapnak le, hanem a levegőben repülőket is elejtik. A kutatók összesen harminc esetet dokumentáltak, amelyek közül tizenhárom végződött sikeres zsákmányszerzéssel.

Az infravörös kamerák felvételein látható, ahogy a patkányok két lábra állva, farkukkal egyensúlyozva figyelnek a barlang bejáratánál, és a repkedő denevérek mozgását követve próbálják elkapni őket. A látási viszonyok szinte a zéróhoz közelítenek, így a kutatók szerint a patkányok valószínűleg a bajszuk segítségével érzékelt légmozgások alapján tájékozódnak.

A kutatók két németországi barlangot vizsgáltak, a Segeberger Kalkberg és a Lüneburger Kalkberg hibernaculumait, ahol a denevérek nagy számban telelnek együtt. A patkányok jelenléte azonban komoly fenyegetést jelenthet ezekre a populációkra, különösen, ha a zsákmányszerzés elterjedtebbé válik. A szakértők szerint a viselkedés már most több helyszínen is megfigyelhető, és hosszú távon komoly hatással lehet a helyi denevérállományra.

Húsevő földi mókusok

Egy másik tanulmány, amely a Journal of Ethology folyóiratban jelent meg 2024 nyarán, a kaliforniai földi mókusok (Otospermophilus beecheyi) hasonlóan szokatlan viselkedését írja le. A kutatók a kaliforniai Briones Regionális Parkban 74 olyan esetet rögzítettek, amikor a mókusok aktívan vadásztak és ejtettek el mezei pockokat. Korábban ezt a fajt főként magvakkal és gabonával táplálkozó növényevőként tartották számon, most azonban egyértelmű bizonyítékok utalnak arra, hogy alkalmi ragadozóvá vált.

A megfigyelések szerint a mókusok vadászati aktivitása akkor fokozódott, amikor a pockok száma ideiglenesen megnövekedett az élőhelyükön. Vagyis a viselkedés valószínűleg alkalmi, opportunista válasz a környezet változásaira. A kutatók még vizsgálják, hogy lehet-e genetikai hajlam rá, vagy tanult viselkedés, de abban egyetértenek, hogy a jelenség a faj alkalmazkodóképességét mutatja.

Apró madarakra leső hiénák

A legújabb példát a foltos hiénák (Crocuta crocuta) szolgáltatják, amelyekről a Global Ecology and Conservation folyóiratban közölt tanulmány írta le, hogy Namíbiában kis testű énekesmadarakra, úgynevezett piroscsőrű szövőmadarakra (Quelea quelea) vadásznak. A kutatók az Etosha Nemzeti Parkban figyelték meg, ahogy felnőtt és fiatal hiénák aktívan üldözik és kapják el a madarakat a vízlelőhely körül, ahol hatalmas csapatokban gyűlnek össze. Összesen 38 sikeres fogást dokumentáltak, az egyedek átlagosan óránként 21 madarat ejtettek el.

Bár a kis testű madarak nem képezik a hiénák étrendjének jelentős részét, a megfigyelések ritka és meglepő példája annak, hogy egy nagytestű ragadozó miként képes nem tipikus zsákmányállatra váltani. A kutatók egyelőre nem tudják, hogy ez a viselkedés egyetlen hiénaklán sajátossága-e, vagy szélesebb körben is előfordul Afrikában, ahol a két faj együtt él. Az eset azonban megerősíti a hiénák legendás alkalmazkodóképességét és rugalmasságát a táplálkozásban.

Csontgyűjtő hernyó

Különös atipikus viselkedés nem csak az emlősöknél figyelhetők meg. A Hawaii-szigeteken felfedezett úgynevezett „csontgyűjtő” hernyó (egy újonnan azonosított Hyposmocoma faj) szintén felülírja a megszokott ökológiai szerepeket. A kutatók szerint ez a hernyó nemcsak ragadozóvá vált, hanem egyedülálló módon öltözik is: tokját az általa elejtett rovarok testrészeivel, például szárnyakkal, lábakkal, fejekkel díszíti. A viselkedést a Scientific Reports közölte 2025 tavaszán, és a hernyót azonnal elnevezték csontgyűjtőnek.

Az apró ragadozó elsősorban pókhálók közelében él, ahol a pókok zsákmányának maradványait is felhasználja, és selyemgubójába építi, így egyszerre álcázza magát és elriasztja a potenciális ragadozókat. A kutatók szerint ez az adaptáció nemcsak védelmet biztosít, hanem evolúciós szempontból is egyedülálló, hiszen a lepkefélék túlnyomó többsége növényevő, a ragadozó életmód a csoportban rendkívül ritka. Ez a faj ötmillió évvel idősebb, mint a legősibb hawaii sziget, ugyanakkor mára rendkívül veszélyeztetett: mindössze egyetlen populációja maradt fenn Oʻahu szigetén.

Ezek az esetek is azt jelzik, hogy a fajok képesek új ökológiai szerepeket felvenni, ha a környezeti feltételek megváltoznak. Bár ezek a viselkedésformák természetes alkalmazkodásnak tekinthetők, egyben arra is figyelmeztetnek, hogy a természetes rendszerek stabilitása törékenyebb, mint gondolnánk. Az ember által okozott élőhely-átalakítás, a klímaváltozás és az invazív fajok terjedése együttesen olyan viselkedési eltolódásokat idézhetnek elő, amelyek az ökoszisztémák szerkezetét is alapjaiban módosíthatják.

Forrás: via, via, via