Egy középkori apáca alkotta meg a világ első mesterséges nyelvét, de ma is rejtély, mi volt vele a célja

A mesterséges, vagyis nem természetesen fejlődés során kialakult, hanem tudatosan megalkotott nyelvek (és meglepően sok ilyen van az eszperantótól egészen a Tolkien-féle tünde nyelvig, azaz a sindarinig)  gyökereit – minő meglepetés – az ókori Görögországban kell keresni. Egészen pontosan a komplett nyugati filozófia talán legjelentősebb alakja, Platón egyik dialógusában, a Kratylosban, amely azt a kérdést tárgyalja, hogy a szavak és a dolgok nevei vagy természetesek (azaz a leírt dolgok lényegi tulajdonságai határozzák meg őket) vagy egyszerűen önkényesek. A dialógusban Platón Szókratésze azzal érvel, hogy akárcsak a festészetnek és a szobrászatnak, amelyek a tárgyak lényegi tulajdonságait igyekeznek ábrázolni, a szavaknak is hangzásukon keresztül kell megragadniuk a leírt dolgok lényegi tulajdonságait.

Az ókorban és a középkorban az európai gondolkodók széles körben egyetértettek Platón Szókratészével abban, hogy a fogalmak és az azokat leíró szavak között ontológiai kapcsolat áll fenn. A premodern gondolkodók és filozófusok számára a szavak és az általuk hordozott hangok nem voltak önkényesek vagy értelmetlenek; ontológiai, filozófiai és teológiai jelentéssel voltak átitatva. Úgy vélték, hogy bizonyos fogalmak kifejezéshez az embereknek meg kell találniuk a tökéletes, eszményi szavakat. 

Talán ez inspirálta a legkorábbi ismertmesterséges nyelv a lingua ignota, vagyis az ismeretlen nyelv megalkotóját, a német bencés apátnőt, Hildegard von Bingent (1098–1179), magyarul  Bingeni Szent Hildegárdot. A mai is (vagy: manapság ismét) nagy kultusznak örvendő rupertsbergi apáca korának egyik legkiemelkedőbb polihisztora, valamint az egész középkori európai keresztény világ egyik legkülönösebb és legfigyelemreméltóbb figurája volt: egyszerre misztikus látnok, filozófus, zeneszerző, természettudós, nyelvész és orvos, a négy női egyháztanító egyike.

Ahogy Kemenczky Judit írja a Megváltás tüzes műve utószavában: maga a császár, Barbarossa Frigyes, királynők és királyok, hercegek és hercegnők, püspökök, bíborosok és apátok kértek tőle politikai vagy magánügyben tanácsot és segítséget. Lovagok, kereskedők, tudós professzorok, utazók, mesteremberek, művészek, tanult és tanulatlan emberek százai, parasztok, halászok, vadászok, nők és férfiak, koldusok, betegek és egészségesek, ördöngös megszállottak és szent-életűek zarándokoltak el hozzá, hogy kinyilatkoztatásait és próféciáit meghallgassák, térdet hajtva a belőle áradó Élő Fényvés gyógyító erő előtt. 

Hildegard von Bingen ábrázolása egy középkori kódexben (forrás: Wikimedia Commons)

Hildegard von Bingen egy kb. 1000 egyedi szóból (szinte mind főnév) és 23 betűből (két speciális karakterrel) álló  lingua ignota-szótárat állított össze, valamint írt egy főként latin nyelvű himnuszt, amelybe néhány lingua ignota szót is beleszőtt; ez az apátnő fennmaradt műveit összegyűjtő, gigantikus méretű  wiesbadeni kódexben maradt ránk. Bár a lingua ignota kitalált szókincset használ, alapvető nyelvtani és morfológiai szabályai alapvetően megegyeznek a latinéval.

A szótár hierarchikus sorrendben épül fel: először Istenre és az angyalokra vonatkozó kifejezéseket sorolja fel, majd az emberekre és a családi kapcsolatokra következnek, ezt követik a testrészek, betegségek, vallási és világi rangok, kézművesek, napok, hónapok, ruhaneműk, háztartási eszközök, növények, valamint néhány madár és rovar. Érdekesség, hogy emlősök nevei egyáltalán nem szerepelnek benne, kivéve a denevért (Ualueria), amely a madarak között kapott helyet, és a griffet (Argumzio) amely – habár mitikus lény – félig emlősnek tekinthető. 

Csak néhány találomra kiválasztott példa:

Aigonz – Isten

Aieganz – Angyal

Diueliz – Ördög

Vanix – Nő

Linschiol – Mártír

Limzkil – Gyerek

Balbunz – Bagoly

Az egyetlen nagyjából összefüggő szöveg, amely ezen az obskúrus nyelven megmaradt, így szól:

O orzchis Ecclesia, armis divinis praecincta, et hyacinto ornata, tu es caldemia stigmatum loifolum et urbs scienciarum. O, o tu es etiam crizanta in alto sono, et es chorzta gemma.

Ez a két mondat nagyrészt latinul íródott, és mindössze öt szó szerepel benne lingua ignota nyelven, pedig ezek közül csak egy található meg a szótárban (loifol – emberek, valószínűleg a német Leute és Volk szavakból származó összetett szó), így a fordítók többnyire csak sötétben tapógatóznak. Itt egy lehetséges megoldás:

Hildegard von Bingen szobra Németországban (fotó: Thomas Lohnes/Getty Images)

Talán meglepő, de Hildegard von Bingen nem tekintett magára nyelvalkotóként:

Hogy ezen kívül pontosan mi is volt a lingua ignota célja, az a mai napig rejtély – talán univerzális keresztény nyelvnek szánták, de az is lehet, hogy épp ellenkezőleg, valamiféle titkos misztériumnak, amelyhez csak a szerencsés beavatottak férhettek hozzá

Hogy hányan használták viszonylag rendszeresen, azt sem tudjuk, de alighanem nagyon kevesen. Az mindenesetre biztos, hogy Hildegardnak írt levelében barátja, Wolmarus, attól tartva, hogy Hildegard hamarosan meghal, azt kérdezte: ubi tunc vox inauditae melodiae? et vox inauditae linguae? („Hol a nem hallott melódiák hangja? És a nem hallott nyelv hangja?”), ami arra utal, hogy Hildegard nyelvének létezéséről  bár tudtak néhányan, nem voltak olyan beavatottak, akik megőrizték volna annak ismeretét az apátnő halála után.