Magány, kiégés, párkapcsolati erőszak: 10 éve nyújt támaszt az anyáknak az EMMA Vonal – Interjú

A vonalhoz rendszeresen fordulnak várandós nők és anyák, akik bizonytalanok az anyaság kérdéseiben, szeretnék feldolgozni a szülés körüli élményeiket, vagy egyszerűen csak beszélgetni akarnak valakivel, aki ítélkezés nélkül, empatikusan meghallgatja őket. Az EMMA Vonal így nemcsak információt, hanem érzelmi támaszt is nyújt azoknak, akik a mindennapokban gyakran magukra maradnak a nehézségeikkel.

Az alábbi interjúban Fazakas Pálma, a segélyvonal szakmai vezetője és Sárdi Annamária, a segélyvonal operatív vezetője mesélnek az elmúlt tíz év tapasztalatairól, a vonal működéséről és arról, mit jelent nőként, anyaként, és ahogy ők nevezik magukat, sorstársként támogatást nyújtani a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

Nyáron történtek személyi változások az egyesület vezetésében, ez hogyan hatott a működésetekre? Változott az is, hogy miben tud ma segíteni az anyáknak az egyesület? 

Anna: Abban nincs változás, de a vezetőváltással párhuzamosan az egyik programunk befejeződött, bár a kettő nem függ össze. 2022 tavaszán indítottunk egy humanitárius programot, amelynek során Ukrajnából Magyarországra menekült nőket támogattunk, ez a program zárult le június 31-ével, úgyhogy inkább ilyen jellegű változások történtek. Eddig három nagy lába volt az EMMA-nak, az EMMA Vonal és az EMMA Műhelyek, a humanitárius program (ami most ért véget) és a közösségi roma dúlaszolgálat. (Vagyis négy, ha az EMMA Vonalat és az EMMA Műhelyeket is megkülönböztetjük.) Ezekből jelenleg az EMMA Vonal és a dúlaszolgálat működik aktívan, valamint egyéb szakmai munka és kutatások is zajlanak. 

Milyen témákkal keresnek a leggyakrabban titetek? Főként a szülés és az azt közvetlenül megelőző, illetve követő időszak van fókuszban, vagy más témák is gyakran felmerülnek? 

Anna: Én 7 évig voltam önkéntes a vonalon, az elsők között képződtem vonalas önkéntesnek, majd a humanitárius programban dolgoztam, és most tértem vissza. Mivel a beszélgetéseket mindig naplózzuk, van rálátásunk arra, milyen témák merülnek fel, és én azt látom, hogy mostanában történt egy arányeltolódás. Amikor elkezdtük 2015-ben, akkor mintha hangsúlyosabbak lettek volna a várandósság és a szülés körüli témák, a szüléstörténetek, az, hogy miket éltek át a szülészeti ellátásban a nők, hogy vannak közvetlenül a szülés után, milyen nehézségeik vannak a gyermekgondozással, vagy a gyerekükhöz való kapcsolódással, és ez mai napig is így van. Viszont az elmúlt időszakban megnövekedett azoknak a nőknek a száma, akik kisgyermeket vagy már akár nagyobb gyereket nevelnek. Ezekben az esetekben pedig az a visszatérő mondat, hogy „elfogyott az erőm”. Közülük nagyon sokan élnek meg kiszolgáltatottságot, egyenlőtlen terheket a felelősségvállalásban a párkapcsolaton belül. Gyakoribb téma a párkapcsolati erőszak is, ami a COVID után érezhetően megszaporodott, és a valamilyen szempontból nehezített anyaság is.

Ami pedig továbbra is állandóan visszatérő téma, hogy mit jelent jó anyának lenni. Annyi minden dől a social médiából, hogyan kellene jól csinálni, hogy borzasztó nehéz eligazodni, és ezzel kapcsolatban is sok nehézséggel, dilemmával találkozunk. És van még egy fontos és állandó motiváció a megkeresések mögött az pedig az információkeresés. Például, hogy meddőségi specialistát tudunk-e ajánlani. Vagy olyan szakembert, aki nem néz rossz szemmel azért, mert az anya együtt alszik a gyerekével, vagy igény szerint szoptatja, vagy nem ítélkezik abortusz esetén. 

Ezek szerint van egy dedikált szakembergárdátok, akihez tudtok mindig fordulni, amikor erre van igény? 

Anna: Igen. Nagyon klassz, hogy van két pszichológus önkéntesünk is, akiket meg lehet keresni az ügyelet végén. A naplózás során lehet jelezni, hogy szakemberre van szüksége a hívónak, mit osztott meg az önkéntessel, milyen anyagi erőforrásai vannak, területileg hol keres segítséget. Ilyenkor a két pszichológus önkéntesünk utánanéz, hogy területileg akár az állami, akár a magánellátásban milyen lehetőségek érhetők el. Az egy fontos elvünk, hogy mindig több szakembert ajánlunk, sosem egyet, mert fontos nekünk, hogy a felkínált lehetőségekből a hívó saját maga válassza ki a számára legmegfelelőbbet.

Összességében akkor úgy látjátok, hogy az anyákra nehezedő terhek egyre növekednek. Vannak azért olyan területek is, amin úgy érzitek, hogy történtek pozitív változások is? 

Pálma: Az intézményrendszerben, tehát rendszerszinten nem látok pozitív változást, sőt! Azt érezzük a visszajelzésekből, hogy még kiszolgáltatottabbak az anyák. Egyéni sikertörténetek persze vannak, köszönhetően annak, hogy egyre több olyan szakember van, aki már érti, mit jelent a nőközpontú szülészeti ellátás, vagy egyszerűen csak figyelmes, és ha a rendszer nem szorítaná, akkor ő tudna másmilyen ellátást is adni az anyáknak, de rendszerszinten nincs változás, sőt, visszalépés van. Ami viszont pozitív változás, hogy összehasonlítva a tíz évvel ezelőtti állapotokat a jelenlegiekkel, már vannak szavaink ezekre a jelenségekre, és egyre inkább a közbeszéd témájává válnak. Egyre többet cikkezünk róla, és a Másállapotot a szülészetben mozgalom is meghozta azt, hogy a nők elkezdték mesélni a történeteiket olyan biztonságos terekben, mint az EMMA Műhelyek, az EMMA Vonal vagy a mozgalom egyéb felületei. Az egérke már süldő disznóvá vált, és már nem lehet visszasöpörni az egérlyukba, de még mindig nagyon messze vagyunk attól, hogy komolyan is vegyék a nők szavát. Ott van például a debreceni klinika vezetősége, akik állítják, hogy ott nem történik szülészeti erőszak, és nőközpontú ellátást adnak a nőknek, miközben a nők történetei meg arról szólnak, hogy igenis sérülnek a rendszerben. Tehát nagyon-nagyon hosszú utat kell még megtennünk ahhoz, hogy megértsék azt, hogy miről beszélünk. De legalább most már beszélünk, és egyre nagyobb lesz a hangunk. 

Anna: Én még azt is látom, hogy, bár egyelőre inkább csak a középosztálybeli nőknek, de nagyon széles lett az elérhető támogatások köre. A perinatális szaktanácsadástól kezdve a szülésfelkészítésen át a szülésélmény feldolgozásig sokkal több az olyan szolgáltatás, ahova lehet fordulni, és már nagyon sok szakember közül választhatunk. De nyilván ez azoknak a nőknek a kiváltsága, akik meg tudják fizetni ezeket.

Hogyan látjátok, a vonalat is főként középosztálybeli nők keresik, vagy megtalálnak titeket nehezebb társadalmi vagy anyagi helyzetben lévő nők is? Én laikusként azt gondolnám, hogy főleg a középosztálybeli anyák tudnak vagy mernek segélyvonalakat hívni.

Anna: Igen, régen gyakorlatilag csak ők, vagy még az alsó középosztálybeli rétegek hívtak minket, de nagyon jó lenne ezt kiszélesíteni, főleg, hogy egy zöld számról van szó. Elvétve látok olyan eseteket naplózva, ahol sejteni lehet, hogy hátrányos helyzetű nőről van szó, de alapvetően a középosztálybeli nőket érjük el. A hosszú távú perspektíváink között abszolút ott van, hogy még szélesebb körben érjünk el nőket, és az önkénteseink is készen álljanak erre. Amikor a humanitárius program keretében támogattuk a Kárpátaljáról ide menekült mélyszegénységben élő roma nőket, kellett egy plusz tudást felszednünk ahhoz, hogy ismerjük a kontextust, ahonnan ők jönnek, a megküzdési stratégiáikat, amik nekünk idegenek lehetnek, hogy miért reagálnak úgy, ahogy, vagy mennyire van lehetőségük arra, hogy a mentálhigiénéjükkel foglalkozzanak. Szóval ez egy nagyon izgalmas irány, és szeretnénk erre is elmenni, csak úgy, mint a chates szolgáltatásnyújtás felé. 

Pálma: Ugyanis a kommunikációs csatornák is mások, és lehet, hogy könnyebb lenne, ha írhatnának nekünk. De nem csak  emiatt szeretnénk a chatszolgáltatást. Például a fiatal anyák már az a generáció, akik nem biztos, hogy telefonálnak, hanem hamarabb igénybe vennék a chatet.

 

A jelenlegi helyzet viszont az, hogy először túl kell éljük azt az anyagi krízist, amiben most az Egyesület és a segélyvonal van. Most ünnepeljük a Vonal tizedik születésnapját, és civilként működni a jelenlegi társadalmi és politikai közegben – főleg olyan civilként, akik rámutatnak szakpolitikai hiányosságokra – iszonyatosan nehéz. Hogy a vonal működési költségeit elő tudjuk teremteni, most fog indulni egy online aukciónk. Ezért is iszonyatosan hálásak vagyunk minden egyes interjúnak és cikknek, ami az EMMA Vonalról vagy a munkánkról készül. Szerintem tudniuk kell a nőknek, és az intézményeknek, hogy van egy ilyen ingyenes lehetőség.

Az én másik nagy küldetésem az, hogy megtörténjen az a csoda, ami megtörtént a NANE segélyvonalával. A NANE mostanra annyira bekerült a köztudatba, hogy minden olyan cikk alá, ami párkapcsolati erőszakról szól, oda van téve az elérhetőségük. Én is ezt szeretném: ha cikk születik a szülésről, az anyaságról, akkor annyira boldog lennék, ha ott láthatnám mindegyik alatt, hogy van segítség, van egy EMMA segélyvonalunk. Az a tapasztalatunk, hogy amikor egy anya egy olyan biztonságos térben van, ahol nem kell magyarázkodnia, csak simán el tudja mondani, mi bántja, az már egy iszonyatosan nagy előrelépés lehet az ő mentális egészségi állapotában.

Vannak nálatok olyan kiemelt időszakok, mint például az ünnepek, amikor nagyon megszaporodnak a hívások? 

Pálma: Az ünnepek alatt kevesebb a hívás. Akkor otthon van a család, és nehéz úgy felhívni a segélyvonalat, hogy közben mindenki ott van a közelben. Volt egyszer egy közös találkozónk a közösségi dúlákkal és az EMMA Vonal önkénteseivel, ami nagyon jó tükörtartás volt nekünk. Hiába szeretnénk elérni a nőket például a szegregátumokban, ha egyszerűen nincs technikai lehetőségük hívni. Sok helyen egy telefon van a családban, amit közösen használnak, néha még a Facebookra is ugyanazzal a profillal lép be a férj és a feleség. És nemcsak ez a gond, hanem az is, hogy nincs tér. Egy egyszobás lakásban hova tudna félrevonulni valaki, hogy biztonságban, nyugodtan beszélhessen? Ezért is gondoljuk, hogy sok nőnek sokkal könnyebb lenne, ha írhatna, ha lenne chat, ahol üzenetben is kérhet segítséget.

Említettetek egy online aukciót, ami most indul. Erről mondanátok pár szót? 

Anna: Az aukcióra október folyamán fogadjuk a felajánlásokat, és szinte bármit fel lehet ajánlani.

Szóval most októberben egy ilyen gyűjtőidőszak van, aztán november 5. és 15. között fog futni maga az online aukció az EMMA Egyesület honlapján. Ez tulajdonképpen egy támogatási forma: mindenki megválaszthatja, melyik tárgyra szeretne licitálni, és a támogatásért cserébe azt meg is kapja. A nagy születésnapi bulinkat pedig november 29-én tartjuk, lesznek slammerek, fellép a Csókolom zenekar, készülünk tortával, és elhívjuk az önkénteseinket is, akik az elmúlt tíz évben dolgoztak a vonalon. De igazából bárki jöhet, aki szeretne velünk ünnepelni. Egy nagyon klassz, nagy bulit tervezünk, mert ez a tíz év tényleg nem semmi.

Sokan jelentkeznek hozzátok önkéntesnek? Ők főleg milyen motivációkkal érkeznek és jellemzően mennyi ideig látnak el segítői szolgálatot?

Pálma: Amikor a vonal elindult, akkor még más volt az önkéntesnek jelentkezők szociológiai háttere, inkább kisgyerekes anyák jöttek. Nagy volt a túljelentkezés, de akkor még nem volt olyan magas a belépési küszöb, mint most, és emiatt nagyobb volt a fluktuáció is. Ennek több oka is van. Egyrészt, ahogy az évek során kialakult a rendszer, a kiválasztási küszöb is magasabb lett, hiszen mostanra már rengeteg tapasztalatunk van. Akkoriban sokan azért jöttek önkénteskedni, mert valamilyen szinten ők maguk is érintettek voltak ezekben a témákban, ebben az életszakaszban. Aztán, amikor a gyerekeik bekerültek az intézménybe, visszamentek dolgozni, és teljesen természetes módon a fókuszuk máshová került.

A belépési küszöb most már elég magas, és a képzés is hosszabb: ha jól emlékszem, eleinte 2-3 napos volt, most viszont 6-7 napos. Ez komoly elköteleződést igényel, de akik végigcsinálják, azoknak a 80–90%-a minimum egy-két évig a vonalon marad. 

Amikor elkezdtük, még csak heti két napon ügyeltünk, mostanra viszont már hétfőtől péntekig működik a vonal, délelőtti és esti idősávokban is, tehát naponta összesen négy órában. Ehhez szükség van egy stabil önkéntesbázisra, ahonnan lehet válogatni. Most például négy év után én is visszaálltam a vonalra ügyelni, és őszintén mondom, nagyon jól esik. 

Elég megterhelő lehet az önkéntesek munkája, főleg lelkileg. Hogyan tudtok nekik abban segíteni, hogy ne égjenek ki?

Pálma: Van szupervízió, és van egy munkacsoportunk is erre, hogy ha valakinek van egy nehéz története vagy hívása, ne kelljen megvárnia a következő szupervíziót. Így gyakorlatilag napi szinten is tudjuk egymást támogatni, de a  szupervizort is fel lehet hívni, hogyha nehéz a beérkező megkeresés. 

A szupervizor egy pszichológus? 

Pálma: Igen, és ő is volt vonalas segítő. Sok szupervizorunk volt már, de én azt látom, hogy a mostani az, aki igazán megérti, hogy mi ennek a sorstárs támogatásnak a lényege, mert ő is volt segélyvonalas segítő.  Van online szupervíziónk is, mert sok olyan segítőnk van, aki nem budapesti, vagy éppen dolgozik, és nem tud eljönni délelőtti alkalmakra. Ezek mind olyan költségek, amik havi rendszerességgel vannak, és mivel zöld szám, ezért mi álljuk a költségeket. 

Anna: Szerintem az is nagyon jó, hogy most már sokan vagyunk, mert így van lehetőség pihenni is. Tehát ha valaki épp fáradtabb, akkor kicsit hátrébb léphet, és ezt teljesen rugalmasan kezeljük. Nem osztjuk be az ügyeleteket felülről, mindenki önkéntesen vállal, amikor tud. Én is emlékszem, hogy volt olyan időszakom, amikor azt mondtam, hogy most pihentetem egy kicsit a hívásokat, de akkor e-mailekre válaszoltam. Mert ugye nemcsak telefonon, hanem e-mailben is keresnek minket, az emmavonal@emmaegyesulet.hu címre bárki írhat. Ez egy picit nagyobb távolságot ad, lehet benne pihenni, mégis megmarad a kapcsolódás, a segítő szerep.

Én még 2012-ben, amikor dúlának képződtem, akkor éreztem először, hogy milyen ereje van annak, ha nők együtt vannak. Hogy mennyire felülírja azt a sztereotípiát, hogy a nők mindig versengenek, vagy furkálják egymást. Ott megtapasztaltam, milyen az, amikor nők empatikusan fordulnak egymáshoz, és meghallgatják egymást. És szerintem ezt adja a vonalas képzés is. Most, hogy már hatnapos, van idő megérezni, hogy mi nők mit tudunk egymásnak adni. Amikor egymás felé fordítjuk a figyelmünket, az valami egészen különleges. Itt felnőtt nőkkel kapcsolódunk, egyenrangúan, kölcsönösen. Van, amikor én figyelek oda, máskor rám figyelnek. Erre szolgálnak a szupervíziós alkalmak is: van, aki azért jön el, mert újra szeretne „megmerítkezni” ebben a közegben. Jó érzés úgy leülni a vonal mellé, hogy tudom: most hívni fog egy nőtársam, és én itt vagyok neki. Törekszünk arra, hogy úgy beszéljünk, és úgy bánjunk egymással, ahogy azt szeretnénk, hogy a társadalom is bánjon a nőkkel, az anyákkal. Ez nekünk nagyon fontos.

Volt olyan pillanat, amikor azon gondolkodtatok, hogy abbahagyjátok? Mi vitt ilyenkor tovább? 

Pálma: Voltak nehéz időszakaim, ami mindig tovább vitt, az az elköteleződés az ügy mellett. Ez mostanra szinte életformává vált. Közben nagyon fontosnak tartom, hogy mi, akik ebben a munkában vagyunk, figyeljünk egymásra, mert a segítő szakmában elég hamar ki lehet égni. Én már régóta mondtam, hogy nem szeretnék örökké az egyesület elnöke lenni. Egyszerűen nem jó, ha valaki túl sokáig van egy adott pozícióban.

Vagy az egyikre, vagy a másikra tudsz igazán figyelni. Nagyon sok embert láttam kiégni az elmúlt évtizedekben. 1998-99 óta dolgozom női jogokkal, először a NANE-nál kezdtem, aztán a saját anyaságom hozott közelebb a szülés körüli témákhoz. És azt látom, hogy ha nincs stabil háttér – anyagi, lelki, közösségi –, akkor nem lehet bírni. Mert van, hogy hónapokig fizetés nélkül dolgozol, és olyankor csak az tart meg, ha van körülötted valaki, aki támogat, aki ugyanúgy érti, amiért ezt az egészet csinálod. A női szervezeteknél az egyik legnagyobb erőforrás a „sorstársi támogatás”, vagyis hogy egymást is megtartjuk. A női témákkal foglalkozó közösségekben gyakrabban tapasztalok hasonlót. Néha elgondolkodom rajta, hogyan maradtam mégis itt, és azt hiszem a döntő indok az, hogy a segélyvonalas tapasztalatok emlékeztetnek arra, amiért elkezdtem ezt a munkát.

Anna: Azt hiszem, a vonal esetében más a helyzet, mint például a terepen végzett segítő munkánál. Itt, ha valaki csak a vonalon önkénteskedik, és más elfoglaltságai mellett havonta kétszer két órát vállal, azt hosszú távon is lehet bírni. Az a fajta munka viszont, amikor valaki napi nyolc órában, terepen támogat nőket, az sokkal intenzívebb, és ott sokkal hamarabb megjelenhet a kiégés. A vonal ebből a szempontból egy nagyon jól működő rendszer. Most már annyi önkéntesünk van, hogy mindenki annyit vállal, amennyit tényleg bír. És mindezt szupervízió is támogatja, ami rengeteget számít. Ez így egy kiegyensúlyozott, fenntartható forma, ezért is tudnak sokan évekig velünk maradni.

Van olyan történet, ami nagyon élénken megmaradt bennetek az elmúlt tíz évből? 

Anna: Tegnap pont az anyai kiégésről beszélgettünk Pálmával és egy újságíróval, és szóba került az anyák alkoholizálása is, a wine mom jelenség. És erről beugrott nekem egy nő, egy jó anyagi helyzetben lévő, Balaton-felvidéki anya, aki többször is telefonált. Ez mindig kihívás a vonalon, hiszen mi nem terápiás szolgáltatást nyújtunk, hanem egy belépő segítséget. Ilyenkor nagyon fontos, hogy az ügyelő tartsa a kereteket. Mivel visszatérő hívó volt, megbeszéltük, hogy mennyi időm van rá egy-egy hívásnál, mert fontos, hogy a vonal elérhető legyen másnak is.

Lehetett érezni, hogy mit jelent neki az, hogy valaki a figyelmét adja, nem bagatellizálja el a nehézségeit, és ítélkezés nélkül meghallgatja. A beszélgetés végére már annyira közel érzett magához, hogy arról beszélt, menjek le hozzá a Balatonra, mintha már barátnők lennénk. Szóval nagyon emberi helyzet volt és egyben megrendítő, amilyen szinten ő magányos volt. 

Pálma: Nekem az jutott eszembe, hogy az egyik legnehezebb része a segélyvonalas munkának az, hogy nincsen visszajelzés. Az esetek többségében ez egy egyszeri kapcsolódás, és nem tudjuk, mi lett a történet vége. Néha azért van kivétel. Emlékszem, egyszer egy nő hívott fel közvetlenül a szülészetről: azt mondta, minden rendben van, de nem engedik haza a babájával. Van nekünk egy nagyon jó szakmai partnerünk, egy betegjogi képviselő, aki rengeteg nőnek segített az elmúlt tíz évben. Összekötöttük őket, és a jogász elmagyarázta a nőnek a jogait és a lehetőségeit, beszélt a szakszemélyzettel, és végül a nő hazamehetett a babájával. Rá fél évre kaptunk tőle egy levelet egy fényképpel a babáról, amelyben leírta, hogy mennyire hálás, amiért abban a nehéz helyzetben ott voltunk és segítettünk. Ez egy apróságnak tűnik, de számunkra iszonyatosan sokat jelentett. A legtöbbször csak beszélünk valakivel, leteszi a telefont, és nem tudjuk meg soha, hogyan folytatódott a története. Néha érezhető, hogy a beszélgetés végére megkönnyebbül a hívó, hogy kicsit jobb lett neki, de nem gyakran kapunk konkrét visszajelzést. Amikor mégis, az valahogy helyre tesz mindent.

Az EMMA Egyesület önkéntesei minden hétköznap délelőtt 10 és 12, valamint este 21 és 23 óra között várják a hívásokat az ingyenesen elérhető 06-80-414-565 számon, de az anyák bátran írhatnak az emmavonal@emmaegyesulet.hu címre is, ha könnyebb számukra az írásos forma.

The post Magány, kiégés, párkapcsolati erőszak: 10 éve nyújt támaszt az anyáknak az EMMA Vonal – Interjú first appeared on nlc.