„Azt, hogy az ember miért szeret valamit, nem lehet megmagyarázni. Egyszerűen mert szereti” – Interjú Marék Veronikával a Kell egy Oroszlán című dokumentumfilmről
Marék Veronika neve itthon is fogalom, egy élő klasszikus, akinek meséin, a Boribonon, a Kippkopp történeteken és a Kockásfülű nyúlon generációk nőttek fel. Mégis, a Laci és az oroszlán Magyarországon kevésbé ismert, miközben Japánban már közel 700 ezer példányban kelt el, és az egyetemi magyar szak tananyagában is szerepel.
Erről a rendkívüli történetről, a filmről, és a japán sikerről beszélgettünk a ma is aktívan alkotó, életvidám Marék Veronikával.
A film kezdetén láthatjuk, hogy egy dedikáláson a rendező, Visky Ábel lép oda Önhöz, hogy dedikálja a kedvenc gyerekkori könyvét. Mi volt az első gondolata, amikor megkereste Önt a dokumentumfilm ötletével?
Nagyon meg voltam lepve. Az ember öreg korában nincs felkészülve arra, hogy film készüljön a meséjéről, és nemcsak arról, hanem róla is. Nagyon örültem neki.
Ön szerint mi az a hangulat vagy üzenet a könyvben, ami ennyire rezonált a japán közönséggel? Mit gondolt erről a film előtt, illetve a filmet követően?
Fogalmunk sincs róla. A könyv 1965-ben jelent meg japánul, azóta próbáljuk megfejteni, hogy mi az, amiért ott ennyire szeretik ezt a könyvet. Többféle megoldás is született eddig, és egyik jobb, mint a másik, de az egyik rosszabb is, mint a másik, mert ahogy egy japán hölgy is mondta a filmben, azt, hogy az ember miért szeret valamit, nem lehet megmagyarázni. Egyszerűen mert szereti.
Fotó: Filmworks Kft.
Valóban, vannak dolgok, amiket nem kell túlmagyarázni. Azt csak évekkel később tudta meg, hogy Japánban ilyen híres lett a mesekönyve. Hogyan élte meg azt, hogy a Laci és az oroszlán nagyobb hírnévre tett szert külföldön, mint itthon?
Sokan mondták nekem, hogy felnőttként találkoztak csak ezzel a könyvemmel, mert amikor megjelent, 1961-ben, néhány pszichológus örvendezett neki, de úgy általánosságban besorolták a könyveim közé. Arra, hogy kiderüljön, ez egy ennyire jelentékeny mű, évekig kellett várni. És ebben nagy szerepe volt a japán megjelenésnek, az ottani népszerűségnek.
2005-ben látogatott először Japánba egy Önnek rendezett életmű-kiállítás apropójából. Mi az, ami legjobban meglepte önt Japánban, akár a japán emberekben, akár az olvasóiban?
Az első nagy meglepetés igazából maga Tokió volt, mert én egész ifjúságomban arra vágytam, hogy kijussak Amerikába, New Yorkba, és lássam a felhőkarcolókat. És amikor Tokióban kivittek a vasútállomásról, körülnéztem, és azt mondtam, mit nekem Amerika?! Mennyi gyönyörű felhőkarcoló egy olyan modern városban, amiről eddig csak álmodtam.
Tehát az első maga a város volt, azután ezt árnyalták az emberi benyomások, az a kedvesség, ahogyan fogadtak, az a mosolygás, amiről nagy vitákat rendezünk, hogy műmosoly, vagy igazi mosoly. Én annak a pártján vagyok, hogy igazi mosoly! Ezután pedig megérinti az embert a másik kultúra, amelyben hihetetlen tisztaság van, az udvariasság, a kifinomultság, a természet jelenléte, hogy a felhőkarcolók közt kicsi kis szigetekként ott van egy-egy park, benne egy szentély, és forrás, ahol csobog a víz, és gyönyörű zöldek a növények. Ez olyan ellentét, amit mi, közép-európaiak nem is tudunk elképzelni.
És milyen benyomást tettek Önre a japán olvasói?
Sok dedikáláson vettem részt, és nagyon megmaradt bennem, milyen komolyan veszik például a sorrendet. Volt, ahol sorszámot kellett osztani, és szépen türelmesen vártak a sorukra. És mindig volt mellettem egy papír, amire felírták udvariasan, latin betűkkel, hogy kinek ajánljam. Mert ugye japánul nem tudtam leírni a nevüket.
Fotó: Filmworks Kft.
Ahogy a filmből is kiderül, annak idején a japán könyvkiadó munkatársát a könyv borítója fogta meg, ami ugye fekete. Ez azért elég szokatlan választás egy gyerekkönyvnek.
Nem tudom, nekem ez teljesen természetesnek tűnt, bár akkoriban annyira új volt, hogy mindenkit meglepett.
Akkor azért volt jó választás, mert mindenkit meglepett.
Igen, de a Móra kiadó egyszer gondolt egyet, és azt mondta, hogy ugyan, mi ez a fekete borító, adjuk ki fehér borítóval, és kiadták. De aztán visszatértek a feketéhez.
A filmben elhangzik, hogy a japánok nagyon szeretik az üres tereket, utalva ezzel a könyv minimalista illusztrációjára. Azonban a legtöbb könyve, a Boribon- vagy a Kippkopp-sorozatok nem ilyen jellegűek, úgymond sokkal gazdagabban illusztráltak.
Engem ezen a vonalon egy angol mesekönyv indított el, aminek az volt a címe, hogy Mégiscsak jobb iskolába járni. A könyvnek az volt a stílusa, hogy egy rajz, egy mondat, és ez nekem rettenetesen tetszett, ezért a legelső Boribon is így készült, és utána a Laci és az oroszlán, valamint a Csúnya kislány is. Ez a három könyv az alap, amire az életművem ráépült.
Azt vettem észre, hogy ezt az egyszerűséget a gyerekek is szeretik, talán mert jobban áttekinthető számukra, hogy mi is van a képen.
Igen, és később az európai mesekönyv irodalomban is megjelent ez a fajta szemlélet. Például Dick Bruna könyveiben a nyuszi meg a cica annyira egyszerű, amennyire egyszerűen csak lehet rajzolni.
A Boribonnak, a Kippkoppnak és a Kockásfülű nyúlnak több folytatása is született, egy egész kis világ épült köréjük. Nem gondolkodott sosem azon, hogy folytassa a Laci és az oroszlánt, még azután sem, hogy Japánban ilyen sikeres lett?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Az első pillanatban, mikor ez felmerült, én azt mondtam, hogy nem, szó se lehet róla, ez egy tökéletesen befejezett mese, ezt folytatni butaság lenne. Igen ám, de aztán később megint elgondolkodtam rajta, hogy ez az oroszlán segíthetne más gyerekeknek is. És akkor szóba került egy sorozat, meg is írtunk tizenhárom forgatókönyvet, de aztán az egész hamvába holt, mint annyi más terv. Ekkor arra gondoltam, milyen megalkuló vagyok, hiszen először ösztönösen nem akartam, és aztán mégis belementem. De szerencsére nem valósult meg, aminek örülök, mert így legalább tarthatom magam az álláspontomhoz.
Kell egy Oroszlán (Fotó: Filmworks Kft.)
Ha ma írná meg a Laci és az Oroszlánt, akkor másképp születne meg ez a történet?
Nem tudom. Érdekes volt, amikor a filmben a magyar és a japán gyerekek arról beszélnek, milyen félelmeik vannak.
A sötét az mindegyiküknél egy alap félelem, és ezen felül a japán gyerekek a szellemektől, meg a zombiktól félnek, a magyar gyerekek pedig a betörőktől. Szóval érdekes kérdés, de azt hiszem, hogy ugyanígy írnám meg, mert azon a szinten, amin ez a mese mozog, a gyerekeknek hasonló a látásmódja.
Nem érzékelik még, hogy milyen a háború, a gazdasági válság, a menekültség. Most annyi szörnyű dolgog történik a világ sok részén, hogy az embernek a szíve elfacsarodik, de ez a könyv még azon a szinten van, ahova ez nem szűrődik be.
A filmben szereplő japán színészek egy amuletthez hasonlítják az oroszlánt, ami bátorságot ad. Az Ön számára mit jelent az oroszlán?
Számomra egy aranyos kicsi lény, mindjárt meg is mutatom. Mindig viszem magammal. Japánban is már hétszer volt a kis oroszlán vendégségben. Nekem ebben a formában a legkedvesebb. Még valamikor 1966-ban küldték nekem Tokióból. Azóta se tudom, hogy ki készítette, de azt igen, hogy nagyon-nagyon tetszik, hogy nem vigyorog úgy, ahogy a mai mesehősök, akiknek legtöbbször fülig ér a szájuk, hanem ő komoly, mert a történet is komoly, amiben szerepel. És van rajta egy lyuk, amibe ha beledugom az ujjamat, akkor a tenyeremben üldögél. Van egy doboza is, aminek a tetején egy nagyon szép japán festmény van, és egy vers, ebben szokott utazni.
Fotó: Kaunitz Mikós
Amikor Visky Ábelék Japánban nyomoztak, nem derült ki, hogy ki készítette vagy ki küldte?
Nem, azt tudom, hogy egy óvónő horgolta nekem, és küldte, de nem tartotta fontosnak, hogy a neve fennmaradjon. Pedig ebből a kis oroszlánból világsztár lett.
A kisfiammal együtt néztük meg a dokumentumfilmet, neki a vége tetszett a legjobban, amikor japán és magyar gyerekek részvételével egy élőszereplős adaptációban újrajátsszák a Laci és az oroszlánt, és aztán a kis oroszlán megjelenik az Ön lakásában is.
A film után kellett tartanom egy rövid beszédet, amiben elmondtam, hogy a kis oroszlán az életemet másként folytatta, mint amit a film mutat a végén. Mert abban a pillanatban tényleg az volt, hogy nem marad más hátra, mint szépen rajzolgatni, játszani, otthon lenni.
És ehelyett egy őrületes pörgés kezdődött. Menjünk Lisszabonba. Elmentem, de mondom, bírom-e a repülést? Hát bírom, akkor menjünk el Japánba. Elmentem Japánba, és én, aki a filmben bánatosan nyilatkozom, hogy soha többet nem megyek Japánba, gyönyörű két hetet töltöttem ott, és elbúcsúztam a barátaimtól és az országtól. Aztán visszajöttem, és a békés hétköznapok helyett elmentem Bécsbe és Erdélybe, Sepsiszentgyörgyre, majd Kolozsvárra, aztán Luxemburgba. A békés öregség pedig tovatűnt.
Amiket korábban olvastam Önről, abból az derült ki számomra, hogy már a film előtt is elég elfoglalt volt.
Munka az mindig van. Most készült el egy új Boribon könyvem, és társasjátékokat is csinálok. Nemrég jelent meg a Kockásfülű Nyúlnak egy játékkönyve, Richly Zsolt csodálatos rajzaival, amiben ilyen-olyan játékok vannak, amikkel a gyerekek társasozhatnak. És még rengeteg tervem van, de ahhoz még kéne élnem ötven évet, hogy mindet megcsinálhassam. 88 + 50 =138, hm, ez egy kicsit soknak hangzik…
A Kell egy oroszlán című dokumentfilm Marék Veronikával a Cinego és a Filmio kínálatában érhető el.
The post „Azt, hogy az ember miért szeret valamit, nem lehet megmagyarázni. Egyszerűen mert szereti” – Interjú Marék Veronikával a Kell egy Oroszlán című dokumentumfilmről first appeared on nlc.
