Több ezer magyar nő meztelen képeit gyűjtötték egy online portálon: „A bántalmazó kapcsolatok sajátossága ez a hatalomgyakorlás”

Ipari mennyiségű lesifotóval és bosszúpornóval szórakoztatta magát több ezer magyar férfi egy netes oldalon. Sokan közülük a saját párjukról töltöttek fel képeket. A nőket pedig kategóriákra osztva lehetett böngészni. A 24 hírére a Patent Egyesület a közösségi oldalán reagált, mi pedig véleménycikket terveztünk írni.

De mégis mi lehet a vélemény hasonló tettekről? Hogy felháborító? Hogy félelmetes? Hogy elképzelni sem tudjuk, miként lehet áldozatként feldolgozni a történteket, és egyáltalán mit mondjunk jótanácsként kamaszodó lányunknak azon túl, hogy végső soron soha senkivel ne osszon meg többé semmit még gondolatban sem?

Jó volna tudni, egyáltalán léteznek-e jelek. Akárcsak azt, hogy érintettként esélyünk van-e a gyógyulásra. Úgy döntöttünk hát, hogy a témában inkább pszichológus véleményét kérdezzük saját moralizálásunk helyett. És mint kiderült, mindez szakértői szemmel is sokkal összetettebb, mint gondolnánk.

Nincs rá mentség, önfelmentés viszont annál inkább

F. Takács István mindenekelőtt azt hangsúlyozza, hogy bár ilyen cselekmény mögött több, egymást erősítő pszichológiai mechanizmus is állhat, a magyarázat egyetlen esetben sem egyenlő a felmentéssel.

„Az biztos, hogy egyértelmű és durva határátlépésről van szó. Ezekben az esetekben gyakori motiváció a hatalom- és kontrollélmény: az elkövető a másik ember intimitásához való hozzáférést a fölény bizonyítékaként éli meg. A bántalmazó kapcsolatok gyakori sajátossága ez a fajta hatalomgyakorlás. Ehhez társul a tárgyiasítás is. A sértett itt nem személyként, hanem egyfajta tárgyként jelenik meg, akinek érzései és jogai nem számítanak” – emeli ki hozzátéve, hogy az online tér ráadásul csökkenti a lehetséges bűntudatot az anonimitás miatt.

„Előfordul, hogy a szakítás, sértettség, féltékenység vagy sérelemérzés bosszúindulatot gerjeszt, és ez morális önfelmentéssel párosulhat.

Másoknál a tiltott, titkos tartalomhoz kapcsolódó izgalom a fő hajtóerő, gyakran olyan pornófogyasztási mintákkal együtt, amelyek ingerkereséshez és határátlépések normalizálásához vezetnek” – folytatja a szakértő.

Léteznek figyelmeztető jelek?

Vajon megelőzhetjük, hogy gyanútlanul áldozattá váljunk? Az online portálon számtalan olyan fénykép keringett, melyet nem önmagukról készítettek és küldtek el másvalakinek az érintett nők, hanem saját partnerük fotózta le őket szinte lesben állva. Felismerhetünk egyáltalán bármiféle jelet, mely ilyen felfoghatatlan és megdöbbentő tettet előrevetít? Bárcsak létezne egyértelmű recept…

„Nincsenek biztos, előrejelző személyiségjegyek. Egyetlen mintázat sem bizonyíték, és az sem igaz, hogy jelek hiányában kizárt a visszaélés. Néhány témát javaslok inkább, amin érdemes mindenkinek elgondolkodnia. Ilyen a határok rendszeres átlépése (engedély nélküli fotózás, üzenetek vagy képek továbbküldése mondjuk viccből, intim részletek megosztása harmadik féllel), a tárgyiasító beszédmód, empátiahiány és bagatellizálás (pl. valaki azt mondja: ne hisztizz, ez semmi), illetve kontrolláló, birtokló viselkedés (a másik telefonja, jelszavai feletti igény, féltékenységi tesztek). Érdemes figyelni a kóros titkolózásra (állandó képernyőelfordítás, sürgetett jelszócsere, rejtett fiókok), és a határsértő, szexista humor normalizálására is.

Gondolkodjunk el kicsit ezeken: a társam folyamatosan viccelődik rajtam egy társaságban, vagy éppen a fenekemet simogatja nyilvános helyen, miközben ez nekem kényelmetlen. Ezeket igenis kikérhetem magamnak, és igenis jelezhetem, hogy ez nekem nagyon nem oké. A példák természetesen önmagukban nem diagnózisok. Ráadásul a legtöbbje a hétköznapi társadalmi gyakorlat része. Megtanultunk beleegyezni, vagy épp nevetni rajta. Ennek ellenére mindenkinek joga van nem beleegyezni ezekbe!” – figyelmeztet F. Takács István.

Bárki bármit mond: nem a mi hibánk!

Ha kiderül, hogy visszaéltek testünkkel, bizalmunkkal és lelkünkkel is, akkor bizony sajnos komplex munka vár ránk. Fontos tudnunk azonban: nem vagyunk egyedül és nem a mi hibánk, hogy ilyen gyalázat történt velünk!

„A legtöbb áldozat szégyent, bűntudatot, dühöt és megalázottságot él át, miközben gyakran éppen őt hibáztatja a környezet. Sokszor halljuk azt, hogy a környezet így reagál: minek küldtél képet? Minek mentél bele? Ez a társadalmi reakció tovább erősíti az izoláltságot és az önvádat. Pszichológiai értelemben ilyenkor az ember kontrollvesztést is megél: úgy érzi, nincs hatalma többé a saját teste, képe, és az önálló életre kelt története fölött. Ehhez társulhat bizalomvesztés, komoly önrétékelési zavar, de akár testi tünetek is jelentkezhetnek például irritáltság, alvászavar formájában. A szégyen különösen romboló érzés, mert a figyelmet a külvilágról önmagunkra fordítja: „bennem van a hiba”. Ez nagyban nehezítheti a segítségkérést” – emeli ki a pszichológus.

Mit tehetünk, ha áldozattá váltunk?

A feldolgozás kapcsán félrevezetés lenne túl sok jóval kecsegtetnünk bárkit is: a folyamat a legkevésbé sem egyszerű. Első lépés a képek eltávolíttatása, jogi segítség igénybevétele, majd a belső biztonság visszaépítése, melyhez feltétlenül fontos szakértő segítséget kérnünk.

„A kérdés, hogy fel lehet-e dolgozni… Igen, fel lehet, de meggyőződésem szerint nem felejteni kell, hanem újraértelmezni. A cél nem a múlt eltörlése, hanem az, hogy az élmény elveszítse bénító erejét, és ne határozza meg a mindennapi önértékelést” – hangzik F. Takács István útravalója.

Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)

Így készíthetjük fel gyermekünket

Szülőként azonban talán még nagyobb súly nehezedik ránk, mint bántalmazottként. Saját sérüléseink terhét ugyanis talán még elviselnénk, de lányunk fizikai és lelki épségét természetes, hogy mindenáron óvni és védelmezni próbáljuk. Kérdés, hogy egyáltalán van-e erre lehetőségünk.

1. Igenis szabad nemet mondani!

„Ha van megfelelő tudásunk, érdemes lehet egy kis online tudatosságot tanítani. Érdemes magunkat is kiokosítani olyan témákban, mint a kétlépcsős azonosítás, biztonsági mentések használata. De ennél sokkal lényegesebb az, hogy

Még akkor sem, ha a másik nagyon szépen kér rá, vagy egyszerűen csak poénnak tartja, esetleg érzelmileg elkezd zsarolni. Amennyiben mégis elkészült a kép, az csakis kettőnknek készült. Senki sem küldheti tovább, nem mutathatja meg másnak. És ez nem vita kérdése. Egy kapcsolatban sokszor azért nem tudunk nemet mondani, mert attól félünk, el fogjuk veszíteni a másikat. Ennek gyökerei nagyon mélyen vannak. Nagyon jó lenne, ha a kapcsolataink alapját az elfogadás, a feltétel nélküliség, a transzparencia és az érzelmek szabad kifejezése adná. Sokkal több ember lenne magabiztos, és sokkal több ember tudna egészséges határokat tartani maga körül” – hívja fel a figyelmet a szakértő.

2. A kedvesség nem egyenlő a megbízhatósággal

Ami pedig a konkrétumokat illeti: fontos megtanítanunk, hogy gyermekünk ne küldjön intim képet magáról olyan embernek, akiben nem bízik meg teljes mértékben. Ahogyan azt is fontos tisztázni, hogy a kedvesség sajnos egyáltalán nem egyenlő a megbízhatósággal.

3. Segítséget kérni nem a gyengeség jele

Fontos emellett a kockázatfelmérést is megtanítanunk gyermekeinknek: elmagyaráznunk az online kapcsolatok idealizált és kockázatos terepét, tisztázni azt is, hogy kikhez fordulhat a biztonsága érdekében, hangsúlyozni, hogy a segítségkérés nem gyengeség, hanem a tudatos önvédelem része. Elsősorban pedig nem csupán azt az információt átadnunk: „ne engedd másnak, hogy lefotózzon”. Ennél jóval fontosabb, hogy megtanuljon gyermekünk olvasni saját testi és érzelmi reakcióiban, jelzéseiben. Tudni, hogy kimondhatja, ha valami nem komfortos számára, tisztában lenni saját határaival!

4. Tiszteljük saját határainkat és másokét is

„Lányoknak és fiúknak is tanulniuk kell a digitális beleegyezésről és felelősségről. Érdemes beszélni arról is, hogy mit jelent etikus nézőnek lenni: ha valaki intim képet kap vagy lát, azzal mit kezd, hogyan reagál. A csendes továbbküldés is része a probléma láncolatának. A fiataloknak segíthet, ha látják: a valódi erő nem a határátlépésben, hanem a határok tiszteletében van” – mondja F. Takács István.

5. Nem az áldozat a hibás

A szakértő emellett azt is kiemeli, fontos megértenünk, gyermekünkkel pedig megértetnünk: nem ő a hibás, ha mégis bajba kerül. „A szégyen és a félelem a legnagyobb akadálya annak, hogy a fiatal segítséget kérjen. Érdemes már előre megerősíteni: ha baj van, el lehet mondani, és a szülő vagy felnőtt nem büntetni fog, hanem támogatni” – emeli ki.

Mi adjuk a mintát, és ezt fontos észben tartanunk!

Nem mehetünk el önmagunk fejlesztése mellett sem, ha gyermekünk jövőjéről van szó. Hiszen nem pusztán őt, hanem saját magunkat is szükséges fejlesztenünk: hogyan kommunikálunk, hogyan beszélünk másokról, hogyan reagálunk őrá vagy éppen a hírekre.

„Ha a gyerek látja, hogy a szülő tisztelettel, ítéletmentesen, önkritikusan viszonyul másokhoz, akkor ezt a mintát fogja belsővé tenni” – hangsúlyozza a pszichológus.

„Rendkívül fontos az egyensúly: nem az a cél, hogy mindenféle online tevékenységet megtiltsunk, hanem hogy a gyerek felkészült, magabiztos és tájékozott legyen. Korosztályának és érettségének megfelelően építsük be ezeket a készségeket fokozatosan, és biztosítsuk mellette a szerető, támogató hátteret. Ez nyújtja a leghatékonyabb védelmet” – foglalja össze F. Takács István, hogy mit tehetünk szülőként.