Az amerikai elnök bejelentette, hogy van élet a Marson, de a tudósokat nem győzte meg

1984 decemberében, az Antarktiszon, egy szép nyári napon (igen, ott akkor van nyár) kutatók egy kb. kétkilós meteoritdarabot találtak a végtelen jégmezőn. Az ALH84001 névre keresztelt űrbéli sziklának kezdetben nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget: egy laboratóriumi raktárba küldték, ahol nagyjából 10 évig nem is történt vele semmi érdekes.

Aztán 1993-ban a tudósok végre rájöttek, hogy az ALH84001 valójában a Marsról származik, és több mint 4 milliárd évvel ezelőtt keletkezett vulkanikus lávából. 

A kőzet vizsgálata során megállapították, hogy 16 millió évvel ezelőtt egy becsapódás következtében került az űrbe, és 13 ezer évvel ezelőttig sodródott a Naprendszerben, amikoris bekerült a Föld gravitációs mezejébe, és az Antarktiszon landolt.

A NASA geokémikusai, Chris Romanek és Everett Gibson a meteorit belsejében talált szokatlan narancssárga szemcséket vizsgálták, amelyek karbonátból álltak. Ez pedig azért is érdekes, mert a Földön a karbonátot tartalmazó kőzetek általában vízben képződnek, például amikor a tengeri élőlények kagylóhéjai és csontvázai felhalmozódnak és megkövesednek.

Aztán 1994-ben a kőzet David McKayhez, a NASA egyik vezető kutatójához került, aki eleinte meglehetősen szkeptikusan állt a dologhoz; egészen addig, amíg mikroszkópja alatt apró, mindössze pár nanométeres átmérőjű fekete szemcsékre nem bukkant.

Megállapította, hogy ezek magnetitből (vas-oxid) és pirrhotinból (vas-szulfid) álló mágneses kristályok – akárcsak a Földön a magnetotaktikus baktériumok által termelt aprócska iránytűk, amelyek a bennük végighúzódó mágneses kristálylánccal érzékelik a térbeli helyzetüket elsősorban a tér mágneses viszonyai alapján, mivel a láncot alkotó magnetit mágneses ásvány. Nem biológiai úton is előállíthatók ezek az ásványok, de ehhez általában szélsőséges körülmények – magas hőmérséklet és pH – szükségesek, így nehéz volt megmagyarázni, hogyan kerülhettek az enyhe hőmérsékleten lerakódott karbonátokban – hacsak ezeket a kristályokat nem baktériumok alkották.

Nanobaktériumok a marsi kőzetmintában (fotó: nasa.org)

1995 januárjában a csapatot meglátogatta Bill Schopf, a UCLA professzora, a fosszilis mikrobák világszinten elismert szakértője, ám ő sajnos nem volt lenyűgözve a földönkívüli nanobaktériumokra vonatkozó bizonyítékoktól. Úgy vélte, ha nem tudnak szerves anyagot kimutatni a mintákban, akkor nincs miről beszélni. 

Ami jogos: végül is a NASA 1976-os Viking-programja nem talált szerves anyagokat a Marson. Azonban az egyik kutató már elküldte az ALH84001 két darabját Richard Zare kémikusnak a Stanford Egyetemre. Neki volt egy nagy teljesítményű műszere, az ún. lézeres tömegspektrométer, amelynek segítségével aztán policiklikus aromás szénhidrogéneknek nevezett összetett szerves molekulákra bukkant a kőzetben. 

Ezek nem biológiai úton is képződhetnek – az autók kipufogógázától kezdve a csillagközi gázfelhőkig mindenhol előfordulhatnak -, de a Földön mindenhol megtalálhatóak, ahol élet volt, például a kőolajban vagy a szénben. A Zare és kollégái által az ALH84001-ben talált molekulák pedig pontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a baktériumsejtek bomlásakor várnánk.

Tudóscsapat tagjai úgy érezték: végre megtörtént a nagy áttörés. Így 1996 elején zsigeri rettegéssel vegyes izgalommal küldték be tanulmányukat a Science folyóiratba.

Az 1997-es marsi misszió (fotó: Space Frontiers/Hulton Archive/Getty Images)

Egy bírálóbizottság (köztük maga Carl Sagan) több hetes vizsgálata után a cikket elfogadták publikálásra, és innentől kezdve felgyorsultak az események. Júliusban a csapatot behívták a NASA vezetője, Dan Goldin irodájába, aki órákon át faggatta őket, majd Goldint a Fehér Házba hívták, hogy tájékoztassa Bill Clinton elnököt és Al Gore alelnököt.

Augusztus 7-én Clinton elnök már a Fehér Ház Rózsakertjében tartott emelkedett hangulatú sajtótájékozatót.

Még azt is hozzátetette, hogy ha a tudósok elmélete beigazolódik, akkor a következmények „olyan messzemenőek és félelmetesek lesznek, amilyeneket el sem tudunk még képzelni”.

Ezután a tévécsatornák a NASA központjának zsúfolásig megtelt nagytermére kapcsoltak. A kutatók mind a színpadon sorakoztak, előttük ott hevert  az ALH84001 egy kis darabja egy üvegvitrinben, a lelkes riporterek pedig kérdésekkel bombázták őket. 

A csapat egyenként ismertette a bizonyítékok sorát: a karbonátokat, a magnetitkristályokat és a szerves anyagokat. Önmagában egyik sem volt meggyőző, de a tudósok biztosak voltak abban, hogy ezek együttesen a Marson egykor kifejlődő kezdetleges életről tanúskodnak.

Napokon belül csaknem egymillióan nézték meg a Science online kiadványát. A NASA munkatársai az első héten több mint ezer, az ALH84001-ről szóló cikket számoltak össze, a houstoni laboratóriumban az újságírók pedig egymásnak adták a kilincset, hogy legalább egy pillantást vethessenek az eredeti kőzetre; a témával egy ideig többet foglalkoztak, mint egykor a holdraszállással. A USA Today úgy fogalmazott, hogy „ez az a hír, amelyre az emberiség azóta vár, hogy egy emberi szempár először fürkészte az eget”.

A történet alighanem itt érte el a csúcspontját; sajnos azonban az ALH84001 meteoritot aztán pár hónap után ejtette a közvélemény, ma már meg legfeljebb csak a jópofa tudományos kuriózumok sorát gyarapítja. Ugyanis a nemzetközi tudós társadalom nagy részét soha nem sikerült meggyőzni arról, hogy a kőzet valóban a földönkívüli élet nyomait rejti. Tulajdonképpen abban a kérdésben sincs egyetértés, hogy a nanonbaktériumok egyáltalán élő organizmusoknak tekinthetőek-e. Az viszont tény, hogy a csapat munkája és az azt követő érdeklődés növekedése hozzájárult egy új tudományterület, az asztrobiológia  – a földönkívüli élet tanulmányozása – megszületéséhez, úgyhogy bőven megérte. 

forrás: sciencefocus