Béka nő a hasadban, kihűl a gyomrod: téged mivel szédítettek gyerekkorodban?

A gróf úr és a lenyelt gomb

Szinte biztos, hogy gyerekként mindenki hallott a felnőttektől olyan érvelést, amit már akkor is kétkedéssel fogadott, és ami arról szólt, hogy mit miért nem szabad csinálni. Ezek között akadtak enyhébb túlzások, tréfás vagy éppen fenyegető mondatok is. Néhány szófordulatot egészen biztosan mindannyian jól ismerünk.  „Ne rosszalkodj, hátul is van szemem, látom, hogy mi csinálsz!” – mondták a felnőttek, ha éppen nem tudtak szemmel tartani minket, de biztosak akartak benne lenni, hogy addig sem teszünk semmi tiltott dolgot. De honnan is erednek ezek a mondatok, és milyen hatást érnek el valójában?

Én a hatvanas években nőttem fel – meséli Péter. – Nagyon rossz evő voltam, és ez a szüleimet mindennél jobban idegesítette. Ők az a generáció voltak, akik még tudták, mi az éhezés, és szerintem életük végéig egy kicsit mindig attól féltek, hogy megtörténhet újra, hogy holnap hirtelen nem lesz mit enni. Egyszerűen nem értették, miért nem eszem meg mindent, állandóan megjegyzéseket tettek az asztal mellett. Azt nagyon gyakran hallottam, hogy „Ne turkálj az ételben, nem vagy te gróf úr!” És azt is, hogy ha nem eszem meg a levesből a sárgarépát, akkor nem tudok majd megtanulni fütyülni. A fütyülést rengeteget gyakoroltam titokban, sokáig nem ment, aztán az egyik osztálytársam nővére megmutatta, hogyan kell.

Aztán később az iskolában megtanultam, hogy a főtt répában amúgy sincsen már vitamin, mert az a főzés közben lebomlik, szóval nyers zöldséggel kellett volna kínálgatniuk a szüleimnek, ha tényleg aggódnak a fejlődésemért. Attól kezdve nem vetem semmit készpénznek, amit a felnőttek mondanak. Másnak a Télapó nem létezése hozta a nagy felismerést, nekem a sárgarépa.

A sárgarépától tudsz majd fütyülni! Vagy mégsem? (Fotó: Getty Images)

Az, hogy a gyerekek hajlamosak mindent szó szerint venni, amit a felnőttek mondanak, furcsa helyzeteket is hozhat.

Én otthonról nem emlékszem semmi gyereknek szóló vicces kis szófordulatra, úgy látszik egész normális szüleim voltak – emlékszik vissza Kata. – Az óvodában viszont kaptunk rendesen félig vicces fenyegetéseket az óvónőktől. Én csöndes gyerek voltam, de a legjobb barátnőmnek be nem állt a szája, és neki gyakran mondta az egyik dadus, hogy „ha ilyen sokat beszélsz, kihűl a gyomrod!” Hittük is meg nem is, nem tudtam elképzelni, milyen érzés, ha valakinek hideg a gyomra. Azt se hittem el, hogy béka nő a hasamban, ha túl sok vizet iszom, bár igaz, volt olyan, hogy hallottam „kuruttyolni”, ha túl sok levegőt nyeltem ivás közben, de azt már 3-4 évesen is pontosan értettem, hogy az nem igazi béka, csak úgy hangzik. De az egyik ilyen jópofáskodást mégis szó szerint vettem, és kis híján baleset is lett belőle.

Otthon mindig újrajátszottam mindent, ami az oviban történt, azzal, ami épp a kezem ügyébe akadt: plüssökkel vagy bármilyen tárggyal. Édesanyám szeretett varrni, és volt otthon egy doboz mindenféle színű és méretű gomb, azokat nagyon szerettem. Egyszer a gombokkal éltem újra az óvodai napot, én voltam az óvónéni, és azt ismételgeem, amit Éva nénitől hallottam: „Ha rossz vagy, zsebre teszlek!” Zsebre is vágtam a szófogadatlan ngy kabátgombot, de ez nem volt neki elég, ezért folytattam, ahogy Éva néni szokta:„Lenyellek keresztben!” És le is nyeltem, kis fuldoklás után lecsúszott. A szüleim pánikban hívták a gyerekorvost, mit kell ilyenkor csinálni. Szerencsére nem lett baj, két nap múlva megérkezett a gomb a „túloldalon”.

Ma már nem divat?

A hagyományos tekintélyelvű nevelési stílus napjainkban egyre inkább háttérbe szorul, a modern pedagógia inkább a gyerekkel való párbeszédet és a megértésen alapuló aktív részvételt támogatja. Ezzel párhuzamosan mintha a nevelő célzatú példamondatok is kezdenének lassan kikopni a napi nyelvhasználatból.

Nálunk a klasszikus fenyegetőzések mennek a mai napig – mondja a 17 éves Márk –, hogy ha nem viszem le a kutyát, nem mehetek el este, meg hasonlók. Nagyikám próbálkozott kiskoromban a fogtündéres mesével, és bele is mentem a játékba, de csak azért, hogy örömet szerettek neki, meg persze a kis zsebpénz is jól jött, amit a fogam helyett kaptam. Egyébként semmivel nem próbáltak meg hitegeni, egyszerűen csak elmagyarázták, mit miért ne csináljak, és vagy megértettem, és nem csináltam, vagy csak azért is csináltam, és abból tanultam meg, hogy nem árt a felnőttekre hallgatni. Az biztos, hogy én sem fogok mindenfélét mondani a gyerekemnek szórakozásból, nekem sokkal fontossabb, hogy megbízzon bennem. És én se szerettem, hogy a felnőttek nem vettek komolyan kiskoromban, csak azért, mert kicsi vagyok. A gyerekek nem hülyék!

Nálatok is jön a fogtündér? (Fotó: Getty Images)

De tényleg azért mondtak generációkon át furcsa dolgokat a felnőttek a gyerekeknek, mert nem vették őket komolyan? Azt valószínűleg senki nem hihette, hogy család legkisebbjei nem látnak át hamar a szitán. Vajon van-e gyerek, akinek ha azt mondják, hogy „ne bandzsíts, mert úgy maradsz”, nem kezdi el a tükör előtt próbálgatni, hogy ez igaz-e? Valószínűleg nincs, és így a felnőtt márris lebukik, hogy nem minden kőbe vésett igazság, amit állít. Ezek a szófordulatok mégsem tűntek el teljesen a nyelvből, ha már nem is olyan gyakran használatosak, mint régen.

Hasznosabb, mint hinnénk?

Az gondolhatnánk, hogy a gyerekeket ilyen okító mondatokkal traktálni nem sok értelme van. Ez nem teljesen igaz: a kicsik akár ezek segítségével is megtanulhatják, hol van a helyük a saját közösségükben, kitől mire számíhatnak, milyen kommunikációs formák elfogadottak. Egyes szófordulatok szerepmegerősítő hatásúak lehetnek: a Péter által felidézett „nem vagy Te gróf úr” például egy társadalmi rendszerben helyezi el a szereplőket, de az indoklással kiegészített tiltások, utasítások azt is megmutatják, hogy a felnőtt azért irányító a gyerek felett, mer több információval rendelkezik a világról. Mindezt számos nemzetközi kutatás is alátámasztja: ebből az is kiderül, hogy világszintű jelenségről van szó, minden emberi közösség használ ilyen, kifejezetten a gyerekeknek szóló, hol tréfás, hol komoly, hol akár fenyegető mondatokat. Ezek legtöbbször csak a bennük megjelenő karakterekben különböznek, és jól tükrözik a helyi értékrendet, hiedelmeket és életmódbeli sajátságokat.

Jó példa erre, hogy a rossz gyerekeket szine mindenhol „elviszi” valami, ha nem fogadnak szót. Spanyol nyelvterületen a Coco nevű lidérc, Oroszországban a Baba Jaga, a magyar folklórban a vasorrú bába, a zsákos ember, vagy egy bizonyos bagoly (elnézést, ez mégis egy családi magazin, ezért inkább az olvasó fantáziájára bíznánk a fémesen csillogó testrész hozzáképzelését). A gyakran hallott mondatok egy idő után belsővé válnak, és egyfajta mentális iránytűként működnek, szabályozva a gondolkodást, cselekvést, még akkor is, ha a gyerek hiszi is meg nem is a szó szerinti jelentésüket.

Ivan Bilibin: Baba Jaga illusztráció „A három cári csodáról és Ivaskáról, a pap fiáról” című meséhez, 1911-ből (Fotó: Wikipedia)

Shirley Brice Heath Ways with Words című könyvében már a nyolcvanas években feltárta, hogy a gyerekeket körülvevő család nyelvhasználata sok mindent átad a kicsiknek a konkrét szókincsen túl is. Egyik legfontosabb megállapítása, hogy a nyelven kívül társas szabályokat is tanít egy-egy okító célú mondat: hogy mikor mikor milyen hangvétellel érdemes megszólalni, kire mennyire érdemes figyelni, milyen típusú kérdésre hogyan elfogadott válaszolni, és azt is, hogy mi számít viccesnek, komolynak, mit jelent az irónia vagy a képes beszéd. Azaz: az intő, okító mondatokkal folytatott kommunikáció  egyfajta kulurális beavatás, és később a hasonló hátterű gyerekek ezek alapján könnyebben megtalálják egymást egy nagyobb közösségen belül is. 

Persze ma már máshogy kommunikálunk a gyerekekkel, mint annak idején, amikor ezek a szófordulatok kialakultak. Sok közülük nem állta ki az idő próbáját, van, amire már alig emlékszünk, és van, amit azér nem használunkk, mert már kínosnak érezzük. De ha van köztük, ami generációkon át fennmaradt egy családon belül, akkor azt érdemes a hagyományok részeként kezelni, és már eleve úgy továbbadni a gyereknek, hogy „nagymama ilyenkor mindig azt mondta…”: így a gyerek sem érzi magát becsapva, és kapcsolódni tud a családi történetek folytonosságához.