Egy furcsa üzlet: a Pepsi-Cola lett a világ egyik legnagyobb hadiflottájának tulajdonosa
1959-ben, amikor valamelyest talán épp enyhült a hidegháborús nyomasztás, USA és a Szovjetunió megállapodott abban, hogy kulturális kiállításokat rendeznek egymás országaiban, a kölcsönös elfogadás jegyében. A moszkvai amerikai kiállításon egy amerikai házmodell volt látható, ahol Richard Nixon alelnök és Nyikita Hruscsov szovjet vezető heves vitát folytatott a kapitalizmusról és a kommunizmusról, amely a konyhai vita néven vonult be a történelembe.
Mindkét politikus saját országa ipari eredményeivel büszkélkedett. Hruscsov megjegyezte, hogy a szovjetek olyan dolgokra koncentrálnak, „ami számít”, és nem a luxusra. Szatirikusan megkérdezte, hogy van-e olyan gépezet, mely „beteszi a szájba az ételt, s ott lenyomja”. Nixon erre úgy válaszolt, hogy ez a verseny inkább technikai, s nem harcászati. A vita végén mindketten egyetértettek abban, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak is nyitottabbnak kell lennie a másik irányában.
Hruscsov és Nixon konyhai vitája (fotó: archives.gov)
A kiállításon volt egy Pepsi-automata is, így Nixon megkínálta az orosz elnököt egy pohárkával. Hruscsovnak annyira ízlett, hogy kért egy másodikat is, és állítólag azt mondta: „Ez nagyon frissítő”. Kétségkívül történelmi pillanat volt:
az első alkalom, hogy egy szovjet vezető nyilvánosan először kóstolt meg egy amerikai terméket.
A Pepsi meg is ragadta a lehetőséget, hogy belépjen a nyugati áruk elől nagyrészt elzárt szovjet piacra. Évekig tartó tárgyalások után 1972-ben a Pepsi lett az egyik legelső nyugati fogyasztási cikk, amelyet a Szovjetunióban árusítottak. Volt azonban egy probléma: a Pepsi nem fogadhatott el szovjet rubelt fizetőeszközként, mivel az nem volt átváltható más valutákra, és a Szovjetunió területén kívül nem volt értéke.
A probléma megoldására a Pepsi alkut kötött a szovjet kormánnyal: a Pepsi rubel helyett Sztolicsnaja vodkát kapott, amelyet aztán az Egyesült Államokban és más országokban értékesített. Ez a megállapodás mindkét fél számára jól működött, mivel a Pepsi növelte eladásait a Szovjetunióban, a Sztolicsnaja pedig új piacokra jutott.
Pepsifogyasztás Moszkvában, a ’80-as évek elején (fotó: gettyimages/bettmann)
Ez egy ideig remekül is működött, ám a ‘80-as évek végén jöttek a problémák: az oroszok továbbra is literszámra fogyasztották volna a Pepsit, ugyanakkor az amerikaiknak nem volt szükségük ennyi vodkára. Ráadásul a Szovjetunió – mint tudjuk – épp nagy lendülettel száguldott a totális összeomlás felé.
A szerződést tehát újra kellett tárgyalni. A Pepsi akkori vezérigazgatója, Donald Kendall, aki három évtizeddel korábban személyesen intézte az üzletet Hruscsovval, Moszkvába repült, hogy találkozzon a szovjet tisztviselőkkel. Három milliárd dollárt kért volna a kóláért, de a szovjetek ezt nem tudták kifizetni.
Ehelyett egy szokatlan alternatívát javasoltak: a Pepsinek adnának egy flottányi hadihajót, amelyre már nem volt szükségük, és amelynek fenntartását sem engedhették meg maguknak. Kendall elfogadta ezt az ajánlatot,
és a Pepsi 17 tengeralattjáró, egy cirkáló, egy fregatt és egy romboló tulajdonosa lett.
Szovjet hadihajók (fotó: Sergei Guneyev/Getty Images)
Egyes becslések szerint a vállalat ezzel a világ hatodik legnagyobb haditengerészeti flottájának tulajdonosa lett, olyan országokat is megelőzve, mint Ausztrália vagy Spanyolország. Sajnos azonban a Pepsi újdonsült tengeri erejét nem arra használta, hogy megtámadja ősi riválisát, a Coca-Colát, hanem inkább eladta az egész kiszuperált flottát egy svéd vállalatnak fémhulladékként, amivel nagyjából 3 millió dolláros nyereséget kaszált.
Kendall később azzal viccelődött, hogy
„gyorsabban lefegyverezte a Szovjetuniót, mint Reagan elnök”.
