Milliárdokat vesztett a műkereskedő egyetlen kézmozdulat miatt – Csodás festmények bánták

A kő-papír-olló talán nem a világ legbonyolultabb és legkifinomultabb játéka, de zsenialitása épp lehengerlő egyszerűségében rejlik: a kő kicsorbítja az ollót, az olló elvágja a papírt, a papír becsomagolja a követ. Csak két kéz kell hozzá, némi taktika (erre még visszatérünk), és sok szerencse. Az biztos, hogy az unalmas pénzfeldobásnál sokkal jobb és szórakoztatóbb módszer, ha két fél valamilyen kérdésben éppen nem gyorsan tud dűlőre jutni.

A játék gyökerei meglepően régre nyúlnak vissza: első említése a Wuzazu című könyvben található, amelyet a kínai Ming-dinasztia idején élt Xie Zhaozhi írt. A szerző shoushiling néven említi a játékot, és valamikor a kínai Han-dinasztia idejére (i. e. 206 – i. sz. 220) datálja az eredetét. Li Rihua, a Ming-dinasztia idején ismert művész, kritikus és bürokrata szintén a shoushilinget nevezi meg Liuyanzhai jegyzete című könyvében.

A kő-papír-olló aztán eljutott Japánba is, ahol még nagyobb népszerűségre tett szert  és tulajdonképpen itt alakult a játék mai formája is – az egyéb verziók mellett. Itt a kő-papír-ollóhoz hasonló játékokat sansukumi-ken néven emlegették, ami szabad fordításban olyan időtöltést jelent, amelyben „hárman félnek egymástól”. Az egyik legelső sansukumi-ken, amely országszerte népszerűvé vált, a mushi-ken volt, ahol a játékosok a kezükkel békát (hüvelykujj), csigát (kisujj) vagy kígyót (mutatóujj) mutattak: a béka legyőzi a csigát, a csiga a kígyót, a kígyó pedig a békát. Ma a sansukumi-ken legnépszerűbb változata Japánban és azon kívül is a klasszikus kő-papír-olló kézmozdulat. Japánban a játékot jan-ken-nek vagy jan-ken-pon-nak nevezik.

A Japán és a Nyugati közötti kapcsolatfelvételt követően a jan-ken végül a világ másik felén is megjelent, és a 20. század elején már az európai kontinensen és az Egyesült Államokban is elterjedt.  

Egy 1921 augusztusában megjelent cikkében a Washington Herald „kínai szerencsejátékként” emlegette, ugyanebben az évben a Sydney Morning Herald egy krikettről szóló cikket közölt, és azon belül a „kő, olló és papír” mint „teuton sorsolási módszer” szerepelt. Angliában az egyik első említés a játékról egy 1924-es, a The Timesban közölt olvasói levélben jelent meg. Az író egy zot nevű, a kő-papír-ollóval gyakorlatilag megegyező játékot írt le, amelyet az emberek a mediterrán országok kikötőiben játszanak. Érdekes módon a levél egy korábban megjelent cikkre válaszul íródott, amely egy népszerű olasz játékot, a morrát mutatta be, amely szintén hasonlít a kő-papír-ollóhoz. Franciaországban először a La Vie Au Patronage című gyermekmagazin 1927-es cikkében említették a játékot, „jeu Japonais” („japán játék”)  néven. 

A játék legfanatikusabb rajongói az elmúlt húsz évben különböző világversenyeket és bajnokságokat is szerveztek, amelyeken – mint azt fentebb már említettük, legalább olyan fontos a megfelelő taktika, mint a szerencse. 

Graham Walker, veterán játékos és a kő-papír-olló világbajnokság szervezője szerint két út vezet a győzelemhez: az egyik az ellenfél lehetőségeinek szűkítése – azaz például ha befolyásoljuk, hogy ne mutasson papírt -, vagy ha kiszámítható lépésre kényszerítjük.

Mindkét esetben – írta Walker az RPS Világszövetség honlapján – „a kulcs az, hogy ezt úgy kell megtenni, hogy ne vegyék észre, hogy manipulálod őket”. A tapasztalt játékosok megfigyelték, hogy a tapasztalatlanok hajlamosak kővel kezdeni. Walker szerint ez azért lehet, mert határozottnak és erőteljesnek látják ezt a húzást. 

Ugyancsak népi megfigyelés, hogy ha valaki kétszer egymás után ugyanazt a lépést teszi, szinte biztos, hogy harmadszorra már változtatni fog: tehát ha ellenfelünk például kétszer is ollót mutatott, akkor a következő körben lepjük meg egy papírral, hisz ebben az esetben vagy győzünk, vagy kihozzuk döntetlenre. 

Bár nyilván nem túl gyakran, de az is előfordulhat, hogy egy egyszerű kő-papír-olló játék milliárdok sorsáról dönt. 2005-ben, amikor Takashi Hashiyama, a japán televíziós berendezéseket gyártó Maspro Denkoh vezérigazgatója úgy döntött, hogy elárverezi a vállalat tulajdonában lévő impresszionista festménygyűjteményt, többek között Paul Cézanne, Pablo Picasso és Vincent van Gogh műveit, két vezető aukciósházzal, a Christie’s International és a Sotheby’s Holdings aukciósházzal vette fel a kapcsolatot, hogy ajánlatot kérjen tőlük.

Kapott is, de egyik sem volt elég meggyőző ahhoz, hogy Hashiyama jóváhagyását elnyerje. Mivel a vezérigazgató nem volt hajlandó a gyűjteményt megbontani, megkérte a cégeket, hogy döntsék el egymás között, ki tartja meg az árverést, amely Cézanne Magas fák Jas de Bouff-ban  című művét is tartalmazta, amelynek becsült értéke 12-16 millió dollár között van.

Az aukciósházak nem tudtak dűlőre jutni. Hashiyama végül azt javasolta nekik, hogy döntsék el a kérdést kő-papír-ollóval. Ahogy ő mondta: „mások számára valószínűleg furcsának tűnik, de úgy vélem, ez a legjobb módja annak, hogy két egyformán jó dolog között döntsünk”.

Az aukciós házaknak egy hétvége állt rendelkezésükre, hogy lebonyolítsák a nagy meccset. A Christie’s impresszionista és modern művészeti részlegének nemzetközi igazgatója, Nicholas Maclean 11 éves ikerlányaihoz fordult, akik az ollót javasolták, mert „mindenki azt várja, hogy a követ választos”. A Sotheby’s azt mondta, hogy ők szerencsejátékként kezelték a dolgot, és nem gondolkodtak különösebb stratégián. Aminek meg is lett az eredménye, hisz végül a papír mellett tették le a voksukat, vagyis vesztettek. A Christie’s megnyerte a mérkőzést, és eladta a kb. 20 millió dolláros gyűjteményt, amelyből több millió dolláros jutalékot folyt be az aukciósháznak.

The post Milliárdokat vesztett a műkereskedő egyetlen kézmozdulat miatt – Csodás festmények bánták first appeared on nlc.