Bezárt Budapest legmocskosabb kocsmája – Képeken mutatjuk, miről maradtál le

Volt egy hely Budapest szívében, amely megannyi meghitt és önfeledt pillanatot okozott a város fiatalságának évtizedeken át…

Ahol vidám, trendi zenékkel felszerelkezett lemezlovasok szolgáltatták estéről estére a nagyérdeműnek a talpalávalót…

Fotó: Neményi Márton

Kreatív „díszletek” között ugyan, de kulturált, higiénikus, tetszetős környezetben fogyaszthatták a minőségi sört, koktélokat, röviditalokat a baráti társaságok és a randizó párok…

Fotó: Neményi Márton

A mellékhelyiségekről nem is beszélve.

Fotó: Neményi Márton

Idén májusban bezárt a Vittula, a bulinegyed-robbanás első igazi „lemenős” (tehát nem rom-) kocsmája, amely 21 éves működése alatt mindennek ellenére megőrizte azt az autentikus hangulatot, amelyet annak idején kitaláltak nekik az alapítók. Pontosabban a vendégek: a Vittula „üzletpolitikája” ugyanis, ha van értelme egyáltalán ennek a szónak ebben a szövegkörnyezetben, az volt, hogy

Szét is firkálták és tele is matricázták, már csak azért is, mert lebuj- és talponállóhangulat ide vagy oda, az alapítók haverjai (tehát a közönség nagy része) főleg művészekből, punk- és metálzenészekből állt, ide jártak ünnepelni a MOME-hallgatók, berúgni a bölcsészek, a zene is ennek megfelelő volt, egymást érték a bulik, függetlenül attól, hogy a Vittula mérete és elosztása erre fizikailag aligha volt alkalmas. Úgy, hogy balhék alig akadtak: hat éve egy tömegverekedés borzolta a kedélyeket, és suttogtak valami késelésről is, de egyikről sem a hely közönsége tehetett, az elkövetőket pedig gyorsan elfogták.

A Vittulába csak az ment le, aki tudta, hol van, vagy azért, mert vitték, vagy azért, mert már törzsvendég volt. A cégért már rég beborította a sok matrica és graffiti, az ajtó mindig csukva volt, a legtöbben a mellette lévő kapu felett derengő „ügyvédi iroda” feliratot követve találták meg a kocsmát, ha nem emlékeztek, vagy túl részegek voltak, hogy tájékozódjanak.

Fotó: Neményi Márton

A Vittula (a névről több eredetmítosz született, a közmegegyezés szerint ez egy finn szleng szó a vaginára, de ezt senki sem igazolta) egy ponton még a bulvármédiába is bekerült. Történt ugyanis, hogy a Red Sparrow című filmet forgató Jennifer Lawrence lazítani szeretett volna egy nehéz nap után, a stáb magyar tagjai pedig levitték a Vittulába, ahol épp a Veszélyes Faszfej nevű vállaltan igénytelen értelmiségipunk-együttes forgatott gerillavideót (értsd: felszigszalagoztak többek közt a bejárat fölé egy GoPro kamerát, ami aztán felvette, amit felvett). Jenny a limóból kiszállva látta ugyan, hogy mi történik, de nem zavartatta magát, lement bulizni, a zenekar tagjai és a Vittula előtt cigiző szokásos arcok meg tátották a szájukat. (Kivéve Vicát, a dobost, és a Vittu egyik csaposát, aki konkrétan nem ismerte fel.)

Hát ilyen izgalmas hely volt Budapest a tízes évek közepén.

A legendás kocsma emléke előtt tisztelegve megkértünk két veterán csapost, Andort és a már említett Vicát, hogy meséljék el, hogy kerültek oda, milyen érzés volt nap mint nap ott dolgozni (az első években egy-két méteres látótávolsággal, hála a cigifüstnek), miről szólt szerintük ez a hely, és hogy sikerült úgy végigdumálni egy fél éjszakát zárás után, hogy közben egy félreeső zugban leselkedő tolvaj végig arra várt, hogy felnyomhassa a helyet.

A beszámolókat az évek során összegyűlt művészi* fotókkal illusztráljuk.

*A képek készítője, aki e cikk írója és a Vittula volt törzsvendége is, elrontotta az expozíciót, és/vagy nem akart veszdődni a fehéregyensúllyal, így az összes képet átkonvertálta fekete-fehérbe, hátha nem bukik le.

Fotó: Neményi Márton

Andor

Nem messze a Vittulától a város – akkor – legmenőbb second hand ruha- és cipőboltjában boltjában dolgoztunk, és a zárások után általában a Blahán túli Teke Csárdába mentünk „levezetni”, vagy ha koncert volt kilátásban estére, akkor az UW-ba, de volt, hogy a Vittula felé vettük ez irányt. Van is egy olyan emlékkép a fejemben, hogy fehér kórházi várótermes székeken ülünk azon a részen, ahol a DJ pult foglalt helyet péntek és szombat esténként és isszuk a sopronit, de én ekkor még egyáltalán nem is ismertem senkit sem a pult mögül, sem a törzsvendégek közül sem. Aztán a koncertekről megismert vendéglátós haverjaim elkezdtek dolgozni az Nagymező utcai Instantban, és valahogy a bolti eladóból pohárszedő lettem, és innentől indult el a lejtmenet. Az Instantból Mikába vezetett az út és ott találkoztam Danival, aki kisebb nagyobb kerülőkkel, de valahogy a Vittulában kezdett el dolgozni, és amikor mondta, akkor egyből feljött az emlék, hogy basszus, én ott már megittam pár sört évekkel ezelőtt, „de jó, menjünk , nézzük meg, most milyen, főleg, hogy most már ismerek is valakit a pult mögött!”. Ez utóbbi fontos volt számomra akkor, azt hiszem, ez egy ilyen vendéglátós dolog, és nem a pénzről szól.

Fotó: Neményi Márton

Viszont nem volt hülye főnök, olyan zenét hallgattunk amit akartunk, kábé a miénk volt a hely, „miénk volt a tér”. A nagy nevektől (Instant, Szimpla, a gozsdus helyek) kijjebb volt a Vittula, a nyolckerben akkor nem indult el a Gólya, az Auróra, úgyhogy arról a környékről sokan jöttek a hetedik kerületbe, és sokan le is ragadtak egész estére a Vittulában, maximum még a Beat on the Bratig mentek el. Létre is jött a „Beattula” tengely, egy cigi alatt át lehetett írni egyik helyről a másikra, a táncizni egy kicsit, inni egyet, aztán visszamenni az előző helyre.

Nálunk nagyon sok múlt az aktuális pultosokon: mindegyiknek voltak saját törzsvendégei. Nagyon sok embert hoztak le csak azzal, hogy elkezdtek ott dolgozni és pakolgatni a zeniket. Ezzel ugye az is járt, hogyha valaki kikerült a pultból, akkor kikerültek a vendégei is és más helyeken találták meg maguknak azt a környezetet, ahol jól érzik magukat a barátaikkal.

Fotó: Neményi Márton

A Blaha Lujza tér közelsége miatt fennállt a veszély, hogy időnként bejön egy egy kéretlen, kellemetlen arc, ez néha meg is történt. Volt amikor, csak simán kellemetlen volt valakinek a jelenléte, volt amikor balhé is lett belőle, voltak verekedések is, bár ezek nagyon nagy százaléka az utcán zajlott és olyanokkal, akik előtte nem voltak lenn a helyen. Van ilyen. Voltak olyan helyzetek is, amikor egyik másik jól ismert vendégünket kellett kitessékelni. Konkrétan egyszer engem is.

Vica

Már 2009-ben megfordultam a helyen párszor, az egyértelműen legemlékezetesebb első látogatások egyike azonban egy legendás Halloween buli napja volt. Maskarás, vidám emberek, ingyen jello shotok és rengeteg tánc a még bőven benndohányzós pincében.  Nem csoda, hogy ennek örömére 2-3 egymás utáni estét egyből ott is töltöttem, 2010 december közepétől pedig már poharasként dolgoztam hétvégente, egyetem mellett. Tulajdonképpen az első melóm volt, amennyiben nem számolunk egy rövidke nyári adategyeztetős diákmunkát. 2016 májusáig tartottam ki pultosként, de rendületlenül jártam vissza a végéig vendégként.

Baromira új voltam mind a helyen, mind a munkaerőpiacon, és az egyetlen kolléga, akit a próbanapomon ismertem, aznap ünnepelte a születésnapját, nem meglepő módon tehát a legkevésbé sem az én pesztrálásommal volt elfoglalva. Be voltam rendesen rezelve, mit ne mondjak: keringtem megállás nélkül üresedő poharak és ürítendő hamutálak után kutatva, az ott mulató barátaim néha szóltak is, hogy „üljélmárle”, meg „szívjelegycigit”. A már sokat látott, éppen a pultot ott támasztó összes exmunkaerő is azonnal szent küldetésének tekintette, hogy név szerint bemutatkozzon, meg hogy teljesen random tanácsokkal lásson el már a legelején, de természetesen az aktuális pultosok és a nagytudású törzsvendégek is segítségemre keltek mindenben, a fogadtatásra tehát nem lehetett panasz, ahogy a hangulatra sem — érezhető volt már az elején, hogy itt jó helyem lesz. 

Nem is tudom, lehetett-e a „belső hetet” bulinegyedként definiálni még akkor. Az mindenesetre biztos, hogy a Szimplába például úgy lehetett beülni délután tanulni, hogy konkrétan egy lélek nem volt benn, csak a kibelezett Trabant, a Kazinczy utcában meg úgy en bloc a madár sem járt ahogy ez az Építészfórumon megjelent 2009-es cikk remekül illusztrálja. Mi akkoriban egyetemistaként főleg az Erzsébet térre jártunk az akkori Gödör Klub fölé fűben ülni. Azért a Kuplungban megfordultunk koncerten, szerettük még a Mumust, a Sirály is megvolt már, meg 2008 óta a Tűzraktér is a Hegedű utcában, illetve ugye a kihagyhatatlan Wichmann — na ezek azóta pont mind bezártak, a Fogas meg csak simán totálisan átalakult, a Mika kert helyén meg szálloda lesz. Maradtak is meg lettek is azért még jó helyek a hétkerben a 2010-es évek kezdete óta, de résen kell lenni, hogy rájuk leljen az ember az elképesztő túlkínálatban és az utcákon relatíve céltalanul ténfergő turistatömegben.

Ha művészitatónak tartották számon, annak volt alapja: az én munkásságom kezdetén is sok képzőművész járt a Vittulába, a képzős Barcsay Jenő Emlékzenekar is fellépett már 2008-ban a jelenlévők által kultikusként emlegetett Sárga Föld Fesztiválon. Én erről sajnos csak beszámolókból értesültem, mivel még nem került fel a térképemre a Vittula ekkor, de az majdnem biztos, hogy a buli központi eleme volt egy felfújható gumimedence. A még fel-felsejlő, ámde már jócskán megkopott eredeti falfestmények is tanúskodnak a Vittula művészitató mivoltáról, illetve mind a pultban, mind a vendégkörben gyakran fordult meg zenész, képzőművész, iparművész, grafikus, fotós, író, meg amit akarsz. Ennek következtében mindig számíthattál ténylegesen érdekfeszítő beszélgetésekre: röpködtek a programajánlók, gazdát cseréltek könyvek, alakult számtalan zenekar, forgott film és videoklip, volt rengeteg a hely adottságait meghazudtoló koncert és performansz, meg persze kiállítások a szomszédos galériában. A közönség (akárcsak a bulik és a zenei paletta) folyamatosan alakult, ez természetes egy ilyen hosszú időt felölelő működés mellett, hogy az esszenciája végeredményben megmaradt-e, az attól függ, kit kérdezel.

Fotó: Neményi Márton

Mivel kivilágítatlan volt az utca, a Vittula mindig rejtőzködő kocsma volt, a bent dohányzós időkben általában csak az találta meg, aki kifejezetten kereste, szóval nem volt annyira jellemző, hogy valaki csak úgy találomra betévedjen. Egy bácsira határozottan emlékszem mondjuk, ő mindenképpen édes vörösbort szeretett volna egy pohárral. Mikor mondtam neki, hogy csak száraz borunk van, a problémát lezárta annyival, hogy

Volt egy esténk két akkori csapossal, Sorinnal meg Ádámmal, láttuk hogy bent kering egy gyanús fazon full fehér susiba öltözve, csak egy italt kért egész este, aztán láthatóan keresgélt valamit, szóltunk is mindenkinek, hogy táskájára, kabátjára ügyeljen. Aztán egyszer csak felszívódott, azt hittük elment dolgára. Ment a fenéket, nagy okosan megtalálta a hátsó sötét sarokban a szellőzőrendszer kivezetését, ami egy elég apró, baromi sötét lyuk, viszont viszonylag kis erőfeszítéssel fel lehetett mászni és ott kuporogni nagyjából észrevétlenül. Szokásunk volt akkoriban, hogy zárás után még bent maradtunk levezetés gyanánt kvaterkázni: miután megvolt a számolás, rendelés, takarítás, elég gyakran ültük még körbe a pultot válogatott törzsvendégekkel pofázni napestig; ez történt akkor is. Emlékszem, hosszú órákig ott evett minket a fene még, miközben hősünk végighallgatta az összes nagy világmegváltó ötletet, ami ilyenkor csak felmerülhet, többek között hogy milyen lenne Odesszában kocsmát nyitni. (Ez valamiért megragadt). Már nagyon tele lehetett velünk a hócipője a végére, de kivárta türelmesen, míg lelépünk, aztán a napi bevétellel, az én rottyos régi laptopommal meg néhány üveg piával a galérián keresztül távozott. A galéria kulcsát ugyan megtalálta, de a főkapcsolót nem, úgyhogy a kitörés közben kishíján felgyújtotta az egész épületet, mert jó ötletnek gondolta, hogy fénycsiholás gyanánt felgyújtja a művészeti projekthez gyűjtött zacskónyi blokkot a pincében. Minderről másnap értesültünk, miután Sorin visszament az ottfelejtett biciklijéért és nyitva találta a galériát, majd kihívta a rendőrséget. Emberünk sosem került meg tudtommal, viszont a szellőző odúra záros határidőn belül került egy zárható rács.

Fotó: Neményi Márton

Most, hogy bezárt? Lassan talán elérek az elfogadás fázisába, de az hétszentség hogy kurvára hiányzik és hiányozni is fog.