„A homoszexualitás hungarikum” – a legerősebb mondatok a Pride megnyitójáról

Péntek este tartották meg a Budapest Pride – amely, csak hogy tisztázzuk a fogalmakat, nem a csak vonulás, hanem az egyhónapos LMBTQ-ügyi fesztivál neve – nyitóbuliját, amelyre hagyományosan közéleti szereplőket hívnak, hogy meséljék el, nekik miért fontos a rendezvény. Legutóbb talán a kerek harminc éve megrendezett első Pride-nak volt akkora tétje, mint a mostaninak:

A kormány a gyermekvédelemre hivatkozva ugyanis egyszerűen betiltotta a vonulást, pontosabban bizonyos körülmények közt engedné, közterületen például egyáltalán nem. (Az egyik elborult javaslat szerint tarthatnák a Lovin, ott senkit sem zavarnának.) Hogy az állami gyermekvédelmi rendszer mindeközben hogy néz ki, azt hagyjuk is.

A legfontosabb, hogy

A műsort vezető Lilu csak ennyit közölt, miután a felszólalók a legkülönbözőbb műfajokban, de ugyanazt mondták: hogy a Budapest Pride léte minden magyar érdeke, még azoké is, akik úgy érzik, hogy őket egyáltalán nem érinti az ügy. Most tőlük idézünk, változtatás nélkül.

Radványi Viki

A Budapest Pride elnöke

Nem csak a lelkünk tiltakozott az elképesztő jogfosztások ellen, hanem a testünk is. Fejfájás, migrén, hányinger, gyomorgörcs, súlyos reflux, álmatlanság, krónikus fáradtság, hormonális zavarok, immunrendszeri problémák, szorító mellkasérzet, koncentrációzavar, pánikrohamok. Ez csak néhány példa azokra a fizikai tünetekre, amiket a szervezőcsapatunk tapasztalt az elképesztő pszichés nyomás és az extrém munkateher miatt. És még nincs vége. Akármennyire is próbálunk vigyázni magunkra, pihenőnapokat szervezünk, szupervíziókat tartunk, akármennyire szem előtt tartjuk ezeket a jó gyakorlatokat, ez a három hónap beleírta magát a testünkbe. Beleírta az idegrendszerünkbe, az izmainkba, az álmatlan éjszakáinkba.

Mert mi nem csak egy eseményt szervezünk, mi nem csak egy felvonulást védünk meg. Mi minden magyar ember alapjogait védjük, az emberi méltóságunkat, az emberi minimumot, és ezt nem lehet félvállról venni. (…) Szokták kérdezni, hogy hogy bírjátok, mi tartja bennetek a lelket. „De tényleg, miért nem hagyjuk itt ezt az egészet?” Miért nem csinálunk valami mást, miért nem mondjuk azt, hogy elegünk volt, mert nem bírjuk tovább ezt az egészet?

Nincs még egy ország ezen a világon, amiért ennyi mindent megtennénk. A mi hazaszeretünk nem harsány, nem kizáró, nem zászlólengetésből, meg mindenféle szimbólumok kisajátításáról szól, hanem arról, hogy figyelünk egymásra. Nem abból, hogy másokat kitaszítunk, hanem abból, hogy közösséget építünk. Magyarnak lenni nekem azt jelenti, hogy segítek a szomszéd néninek felvinni a bevásárlást. Hogy az utcából az Erzsike néni bármikor becsengethet két tojásért a palacsintatésztába, és hogy tudjuk, hogy ezt pár héten belül majd egy tálca süteménnyel fogja meghálálni. A játszótéren beszélgetünk egymással, és nem csak a saját gyerekünkre figyelünk oda, hanem egymáséra is. Hogy biciklivel megyünk mindenhol, még a saját szalagavatónkra is. Hogy nyitottak vagyunk és odafigyelünk egymásra. Segítjük egymást, és nem csak azokat, akik ugyanolyanok, mint mi.

A hazaszeretet része az is, hogy azt mondjuk, hogy a homoszexuális szót egy magyar író és műfordító, Kertbeny Károly alkotta meg. Mondhatjuk, hogy a homoszexualitás hungarikum. Hogy Kölcsey Ferenc, a Himnusz költője valószínűleg férfiakba volt szerelmes. Hogy a keleti blokk országai közül Kelet-Németország után Magyarországon szerveztek először Pride-felvonulásokat. Ezek is mi vagyunk, ez is a magyar történelem része. Amikor a kormány be akarja tiltani a Pride-ot, akkor a magyarok történelmét köpi szembe.

(…) Ha most visszamehetnék, küldenék egy levelet 12 évesen magamnak. Azt írnám benne, hogy figyelj, Viki, itt vagy 29 évesen ezen a színpadon. Amúgy te vagy a Budapest Pride elnöke. Van egy fantasztikus feleséged, akivel annyira boldog vagy, mint még soha életedben. És van három gyönyörű gyereked, akik a legkirályabb gyerekek az egész világon. És minden oké lesz.

 

Tarr Béla

Filmrendező

Találtam egy régi-régi dokumentumot, amit úgy hívnak, hogy Emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ebből most felolvasnék néhány paragrafust. Az egész, az nagyon hosszú. Ezt 1948-ban fogalmazták, és ezt akkor Magyarország is aláírta.

Első cikk. Minden emberi lény szabadnak születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bíróan, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek. Minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a szegény biztonsághoz. Senkit nem lehet kínvallatásnak vagy kegyetlenen, embertelen vagy lealacsonyított bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni. Senkit nem lehet önkényesen letartóztatni, őrizetbe venni vagy száműzni.

Minden személynek egyenlő joga van arra, hogy az ügyét független és pártatlan bíróság méltányosan és nyilvánosan tárgyalja. (…) Senkinek a magánéletébe, családi ügyeibe, otthonába vagy levelezésébe nem szabad önkényesen beavatkozni, se pedig becsületében vagy jóhírnevében megsérteni. Minden személynek joga van az ilyen beavatkozásokkal vagy sértésekkel szemben a törvény védelméhez. Az államon belül minden személynek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani. Minden személynek joga van minden országot, ideértve saját hazáját is elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni. Minden személynek joga van az üldözés elől más országba menedéket keresni és más országba jutotta negyedéket élvezni.

A házasság tekintetében és a férfinak és a nőnek mind a házasság tartalma alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlő jogai vannak. Minden személynek joga van békés célú gyülekezés és egyesülés szabadságához. Senkit nem lehet valamely egyesületbe való belépésre kötelezni.

Hát, ennyi. Ezt 1948-ban írták. Amikor mi még meg sem születtünk.

Sárosi Péter

Jogvédő, drogpolitikai szakember, dokumentumfilmes

Tudjátok, néhány hete elvágtam az ujjam, és olyan csúnyán vérzett, hogy be kellett mennem a sebészetre, ahol bekötözték. Az orvos egyébként nagyon kedves volt és szakszerűen ellátta a sebet. Azt is mondta, hogy ezután kell egy tetanuszinjekciót adni a hátsómba. Az injekciót olyan gyorsan beadta, hogy igazából nem is éreztem. Mondom, „már végeztünk is?”. „Igen végeztünk, ez nem az a hely, ahol mást is adnak.” Fölállt, kinyitotta az ablakot és rámutatott a szemben lévő épületre, ahol egy méretes, szivárványos zászló volt kifeszítve az erkélyen. És azt mondta a nővérnek, hogy „látta már? mert nálam ilyen biztos nem lehetne”. És a nővér is rávágta, hogy látta, és nála sem. És akkor várták, hogy én is helyeseljek. Én nem helyeseltem. A gond az, hogy semmit nem tudtam mondani. Igazából leforrázva, bután, mosolyogva álltam ott.

Az igazság az, hogy már voltak ilyen esetekre kész válaszaim, de annyira kiszolgáltatva éreztem magamat vérző, bekötözött ujjal, hogy végül nem mondtam semmit. És amikor kiléptem a rendelőből, szédelegtem és nem feltétlenül az ujjam miatt, ami még mindig fájt, hanem amiatt, hogy ez az orvos ilyen arrogánsan felhatalmazva érzi magát arra, hogy a rendelőjéből egy ilyen politikai szószéket csináljon, és egy kisebbségnek a megbélyegzésére használja fel azt.

Szégyelltem magam, hogy nem mondtam semmit. Igazából meghagytam az orvost abban az illúzióban, hogy én egy olyan tisztességes 40-es fickó vagyok, akivel így lehet szépen, kedélyesen szidni a melegeket.

Sokan megkérdezik, hogy hogyan jutottunk el idáig, és hogyan hagytuk, hogy ez legyen. Erre azt tudom mondani, hogy úgy, mint ahogy a békát főzik a fazékban: szép lassan tolták ki a tűréshatárunkat. Aminek a lehetősége is abszurdnak tűnt tíz éve, az ellen már dühödten tiltakoztunk mondjuk 5 éve, és ma már teljesen unalmas részévé vált a valóságunknak. Volt persze, hogy kiabáltunk, elmentünk tüntetni, kiabáltuk, hogy nem hagyjuk, de hát aztán ugye hazamentünk, és mégiscsak hagytuk. Ilyen értelemben végül is mi is részévé váltunk ennek a nagy, épülő hazugságnak. Ahogy Vaclav Havel mondta: a hazugság birodalmát nem az működteti, hogy olyan sok ember hisz benne, hanem az, hogy az emberek úgy tesznek, mintha hinnének benne. Vajon hány vállrándításnyi és félrenézésnyi távolság választja el a zsarnokságot a szabadságtól? Mindig azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „hát ez még nem Oroszország, ez még nem diktatúra, ezért még nem viszik el az embert a fekete autóval, kimondhatod, amit akarsz”, de közben az az igazság, hogy tégláról téglára, szögről szögre leépítették azokat a szilárd alapokat, amiken álltunk.

Kupihár Rebeka

Költő, pszichológus

Külföldön lettem először szerelmes. Külföldön tudtam először felvállalni azt hangosan, hogy igen, történetesen egy nőbe vagyok szerelmes. Idegen nyelveken tudtam megerősödni annyira, hogy aztán hazatérve az Eger melletti kis településre, ahol felnőttem, el merjem ezt mondani a hozzám legközelebb állóknak. Idegen nyelven jutottak el hozzám olyan történetek, amiben végre magamra ismertem, és idegen nyelven írtam először verseket, mert azt éreztem, magyarul nem lehet, nincsenek szavak azokra az élményekre, amiket megélek, amiket ki szeretnék fejezni. (…) De németül álmodtam, észrevettem, hogy felejtem el a magyar szavakat, és éreztem a lehetetlenségét annak, hogy a szerelmemet egy idegen nyelven becézzem. 2024. augusztus elején léptem át a velem egyidős Citroen Berlingóval az országhatárt, benne minden, de tényleg minden cuccom: ruhák, a sízoknitól a bikiniig, serpenyők, a biciklim felpókozva, matrac, egy kis kuckó, ahol alhatok. Átértem a határon, az M7-esen a rádió elkezdte fogni a magyar adást. Talán a Kossuth volt.

Nettó gyűlöletbeszéd. Hallgattam a négy szakértőt, akik éppen gúnyolódtak, megszégyenítettek valakit a mássága kapcsán, és közben olvastam az ismerős településneveket. Zuhogtak rám a rádió szavai, zuhogtak rám az otthonos, kedves településnevek az ismerős táblákról. És elkezdtek folyni a könnyeim, elkapott a felismerés, hogy

Éppen nyilvánosan megszégyenítenek valakit, aki hozzám hasonló, és én 130-cal nyomom a gázt, és megyek afelé, amitől félek. Afelé, amitől elmenekültem, és jogosan menekültem el, és afelé, amitől lehet, hogy el fogok menekülni még egyszer.

Bármilyen groteszk is, ekkor lettem biztos abban, hogy jó döntést hoztam, hogy itt vagyok, teljesen megtörtem, fáradtan, albérlet és munka nélkül, de hallom, hogy szükség van rám. A napnál világosabb, hogy szükség van mindannyiunkra, akik bármilyen gyengének tűnő eszközökkel, szavakkal vagy cselekedetekkel igyekszünk egy jobb hellyé tenni ezt. És azt hiszem, ekkor nőttem fel igazán. Ekkor ismertem fel, hogy felelős vagyok és felnőtt vagyok a szónak legszebb, legnemesebb és legszabadabb értelmében. És ez hazahozott és tényleg hazahozott, mert tudom, hogy külföldön jobb lenne, gyereket szülni, családot alapítani, de mégis itt van értelme az életemnek. Nézzétek el ezeket a nagy szavakat. Tudom, hogy hülyeség. Tudom, hogy ez a pálya lejt, és amióta az eszemet tudom, ez a pálya egy irányba lejt. Süllyed ez a hajó. Tudom, hogy süllyed, de ez a kedvenc hajóm a világon.

 

Milanovich Domi

Pszichológus, újságíró, a wmn.hu főszerkesztője

Nem tudom, hogy az, amiben vagyunk, egy szörnyű rendszer utolsó vergődése-e, ami őrült haláltusájában még igyekszik magával rántani mindazt, amire rá tudja tenni a kezét. Hogy részese lehetek-e egy olyan politikai kultúrának, ami alapjaiban más, igazságosabb, befogadóbb, demokratikusabb, mint amivel egész eddigi felnőtt koromban szembesülnöm kellett. Azt sem tudom leszbikus nőként, mit várhatok a kihívótól, akire sokan úgy tekintenek, mint a Messiásra, de aki hozzám szinte még egyetlen nyilatkozatában sem beszélt. A sok bizonytalanság közepette a következő 10 hónapban láttok előre. 10 hónapra látok előre.

Mindez persze nem csak ezen múlik, de ezen is múlik. A beszorítottság, amit sokan érzünk, nem csak térbeli tapasztalat, nem csak a négy fal közöttiség vagy a belvárosi lét elszigeteltsége, hanem egészen mély a lelki működést fenyegető idői élmény is. Az, hogy a jövőmet a következő 10 hónapig tudom elképzelni, a múltam felidézését is beszűkíti. Fájdalmasan távolra sodródott tőlem az a friss, reményteljes fiatal, aki a 20-as éveim közepén voltam, és aki a pszichológus tanári állása mellett kezdett el önkénteskedni a Pride-nál.

Az idei Pride számomra elsősorban nem a büszkeségről szól, hanem a szívósságról, amellyel hónapok óta igyekszem egyben tartani magam. És a háláról. Hálás vagyok azért, hogy az extrém nehéz körülmények dacára a programszervezők, a pride-osok, az LMBTQ civilek, a jogvédők, a támogatók idén is ennyit dolgoztak és dolgoznak értem, értünk, mindannyiunkért, hogy még láthatóbbak legyünk és kapcsolódni, ünnepelni tudjunk.

Gryllus Dorka

Színész

Sokat használjuk ezt a szót: elfogadás. De én valahogy mégsem szeretem. Nem szeretem, mert azt sugallja, hogy valami, ami más, ami nem én vagyok, amit egy kicsit nem értek, vagy nem értek vele egyet, de én mégis elviselem, eltűröm, nem teszem szóvá, így elfogadom. De itt szerintem nem erről van szó. Itt szerintem nem az elfogadás a cél. Készítettem pár éve egy színházi előadást SZX_MCHN, avagy vágyaink meghurcoltatása volt a címe. Ez az előadás saját magunk és barátaink történetei alapján készült. És volt benne egy történet, ahol egy anya, miután a gyereke otthon coming outolt, azt válaszolta neki, hogy

Mert ő nem volt elfogadó, még csak elfogadó sem tudott lenni. Elutasító volt. Valószínűleg azért, mert félt. Mert félt az ismeretlentől. Félt a be nem tervezettől. Félt és féltette a gyerekét. Féltette a családját az előbb említett többségi társadalom megvetésétől és kirekesztésétől. Ami a legősibb emberi félelem, hiszen, ha valakit kitaszít a csorda, az egyenlő a halállal. Ezért félnek és rettegnek oly sokan, oly sok hasonló anya zokog végig álmatlan éjszakákat, rettegve, félve, és féltve a gyerekét. És oly sokan gyerekek, később felnőttek, nem merik vállalni önmagukat, mert ők is félnek. Inkább hazudnak. Hazudnak a családjuknak, hazudnak a barátaiknak, hazudnak a világnak, hazudnak esetleg önmaguknak is. Belemennek valótlan kapcsolatukba. Érzéseket hazudnak, csak hogy megfeleljenek az általuk vélt normáknak, és ezzel még több szenvedést és fájdalmat okozva esetleg abban a másikban is, aki elhiszi ezt a csalást, ezt a világ kegyeiért tett hazugságot.

Nem mesélem el, hogy mennyi tragikusan végződő hasonló történetet hallottam, és néztem végig magam is. Ennyi fájdalom és ennyi szenvedés, és ez mind teljesen felesleges. Ettől mind megmenthetnénk magunkat. Megmenthetnénk magunkat. Mert pont ez az, amiről beszélni akartam, hogy nincs ők és mi. És nem elfogadni kell. Egyszerűen csak meg kell érteni. Látni kell a tényt, hogy mi, emberek ilyenek vagyunk. Sokszínűek és sokfélék. Ahogy van piros, kék, rózsaszín, fehér és sok-sok más színű virág is, úgy vagyunk mi, emberek is sokfélék. Mert ez mind mi vagyunk. Ez mind a mi világunk, és ami nagyon fontos, a mi döntésünk.

(…) De van egy jó hírem, mert ez az úgynevezett normális világ létezik. Hiszen a világot mi formáljuk, hiszen a jövő csak rajtunk múlik. Hogy ez a többségi társadalom ne csak elfogadó legyen, hanem egyszerűen ne legyen többség és kisebbség. Egyszerűen legyünk egy nagy csapat, ahol mindenki olyan, amilyen. Egy világ, ahol mindenki azt szeret, akit akar, és ahol együtt tudunk örülni két ember örömének és boldogságának. (…) Hiszen, hogy a legnagyobb mesteremet idézzem, őt, aki átvezet engem is az élet sötét pillanatain, „szeresd felebarátodat, mint magadat”.

Bödőcs Tibor

Humorista

The post „A homoszexualitás hungarikum” – a legerősebb mondatok a Pride megnyitójáról first appeared on nlc.