Orális fixáció: tényleg a cumival kezdődik?

Juli vagyok, 42 éves, és orális fixációm van. Ha ez egy terápiás ülés lenne, akkor elmondanám, hogy szerintem az egész a cumival kezdődhetett négy évtizeddel ezelőtt, amelynek –  a családi legendárium szerint – annyira rabja voltam, hogy akár az egész balatoni nyaralást képes voltam végigüvölteni, ha véletlenül otthon maradt. 

Aztán persze kinőttem a cumiból – legalábbis fizikailag. De jött helyette a körömrágás, a ceruzavégek rágcsálása, majd kamaszként a cigaretta, később a kávé, a szotyizás, a rágó, a nassolás… mindig volt valami a számban. Ismerős? Nekem sokáig fel sem tűnt, hogy ezek a szokások ugyanannak a láncnak a szemei. Később persze gyanakodni kezdtem, és mire magam is anya lettem, már összeállt a kép, és a saját gyerekeimnek egyáltalán nem mertem cumit adni. Sőt, amikor a kórházban az egyik nővér óvatlanul beletette a fiam szájába, pánikszerűen téptem ki, nehogy „rászoktassák a szerre”.

Most, negyvenkét évesen, a saját történetemen túl, kíváncsi lettem: vajon tényleg ördögtől való a cumi, vagy csak túldimenzionáljuk a szerepét az orális fixációk tekintetében? És mi is pontosan az az orális fixáció, amitől ennyire félünk – vagy épp nem veszünk róla tudomást? 

Az orális fixáció

Teljesen természetes, hogy a kisgyerekek szeretnek dolgokat a szájukba venni, legyen az cumi, az ujjaik, játékok, vagy épp a takaró sarka. Ez megnyugtatja őket, segít nekik megküzdeni a feszültséggel és biztonságérzetet ad. De vajon mi történik, ha ez a “szájmániás” viselkedés felnőttkorban is megmarad? És mi köze ennek Freudhoz, meg a pszichoanalízishez?

Az orális fixáció Sigmund Freud elméletéhez kapcsolódik, aki szerint a személyiségfejlődésnek több szakasza van. Az első ezek közül az orális szakasz, amely nagyjából a születéstől 18 hónapos korig tart. Ebben az időszakban a baba a világot főként a szája révén fedezi fel, és a szopás, nyalogatás, harapás adja a legfőbb örömforrását.

Fotó: Profimedia

Az orális fixáció bár nem egy hivatalos diagnózis, de gyakori, visszatérő viselkedésmintákban nyilvánulhat meg, például:

• állandó rágózás, körömrágás vagy tollrágás
• túlzott dohányzás vagy alkoholfogyasztás
• gyakori túlevés vagy nasizás
• a beszéd vagy a szóbeli megerősítés iránti túlzott igény (igen, ez is lehet orális vonatkozás!)

Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a szokások önmagukban nem rosszak vagy betegesek, de ha valaki nem tud tőlük szabadulni, és láthatóan pótcselekvésként használja őket, akkor lehet szó orális fixációról.

Kapcsolat a gyerekkori cumizás és a felnőttkori orális szokások között

Az ok-okozat lehetséges, de nem törvényszerű. Bár Freud elmélete szerint a túl hosszú cumihasználat hozzájárulhat az orális fixáció kialakulásához, a modern pszichológia már sokkal árnyaltabban kezeli a kérdést. A felnőttkori viselkedésünket nem egyetlen gyerekkori szokás határozza meg, hanem számos tényező együtt: genetika, családi környezet, kötődési minták, stresszkezelési módszerek stb. Ezért van az, hogy sok gyerek használ cumit 2-4 éves koráig, majd gond nélkül elhagyja, és felnőttként sem rágja a körmét, vagy szokik rá a cigarettára. Mások sosem cumiztak, mégis komoly orális szokásokat vesznek fel később.

Az orális fixáció tehát egy érdekes pszichológiai fogalom, ami segíthet megérteni egy-egy felnőttkori szokásunk hátterét, de nem kell minden esetben a körömrágást vagy nasizást Freud szemüvegén keresztül nézni. A kulcs az egyensúly és az önismeret: ha valami segít megnyugodni, de nem veszi át uralmat az életünk felett, akkor rendben van.

Szeretetteljes búcsú a cumitól

Ugyanakkor menjünk biztosra, és törekedjünk arra, hogy ha a gyerek cumizik, akkor a cumiról való leszokás ne okozzon orális fixációt. Ehhez a legfontosabb a fokozatosság, az érzelmi biztonság fenntartása és a pótlólagos megnyugtatási lehetőségek biztosítása. A cél nem az, hogy minél előbb “kivonjuk a forgalomból” a cumit, hanem hogy a gyermek megtanuljon más módon is megnyugodni – például ölelés, mese, zene vagy átmeneti tárgy (plüss, takaró) segítségével. Ha a cumit hirtelen, haraggal vagy megszégyenítéssel vesszük el, az feszültséget és hiányérzetet kelthet, amit később más, orális jellegű szokásokkal próbálhat a gyerek pótolni. Ehelyett érdemes a cumiról való leszokást pozitív, közös élménnyé formálni, ahol a gyerek is aktív szereplő, nem pedig elszenvedő. Így nemcsak a cumit engedi el, hanem közben megtanul bízni saját erejében, és abban, hogy a szülő érti, támogatja, és nem veszi el tőle egyik napról a másikra a biztonságát jelentő tárgyat. Íme a Motherly által ajánlott négy gyengéd módszer, amely segítheti a leszokást:

1. Bízzunk a természetes fejlődésben.

Nem minden gyereknél szükséges beavatkozni. Sokan maguktól is elhagyják a cumit, ahogy érettebbé válnak és új megnyugtató szokásokat találnak. Ha a gyermek nem mutat rá hajlandóságot, érdemes várni még egy kicsit. Lehet, hogy két hónap múlva már ő maga akar majd búcsút mondani neki.

2. Egy kis varázslat nem árthat.

Egy mesebeli történet – például a “Cumitündérről”, aki elviszi a cumikat olyan babáknak, akiknek még szükségük van rá – nagy segítség lehet, főleg ha olyan szimbolikus cselekvésekkel is meg van támogatva, mint a dobozba helyezés és “elszállítás”.

Fotó: Getty Images

3. Tegyük kevésbé vonzóvá – biztonságosan.

Amikor már közeledik a búcsú ideje, a cumit finoman átalakíthatjuk, például apránként levágjuk a végét (természetesen úgy, hogy ne váljon balesetveszélyessé). Így a gyerek már nem kapja ugyanazt az élményt, és magától fogja kérni, hogy ne használja tovább.

4. Fokozatos haladás.

Kezdésnek tökéletes, ha csak éjszakára maradhat meg a cumi, napközben viszont el van pakolva. Később jöhet egy “csak otthon” szabály, majd a “csak az ágyban”, míg végül teljesen elhagyhatjuk. A fokozatosság segít abban, hogy ne érezze hirtelen veszteségnek.

Tehát a cumiról való leszoktatás ne egy “projekt” legyen, amit le kell tudni, hanem egy fejlődési lépcsőfok, amit a gyerek tempójában lehet megmászni. Ha bízunk abban, hogy a gyerek képes fejlődni és megtalálni a saját eszközeit a megnyugvásra, akkor neki sem lesz ijesztő ez az út. És felnőtt korában sem kell orális fixációktól szenvednie.