Leesett a budi kilincse, a romkocsma összepisilt vécéjében folytatódott a randi

Ezt a mondatot írtam fel magamnak, miután megnéztem sok, egy kicsit talán túl sok magyar rövidfilmet egyhuzamban; most legszívesebben bebújnék az ágyba és ki sem kelnék, amíg ennek (minek is?) biztosan vége nem lesz, de az ilyesmi egyrészt mérsékelten fér bele a posztkapitalista elvárásrendszerbe, másrészt, ahogy a filmek többségéből kiderül, van, akinek sokkal, de sokkal rosszabb.

A Friss Hús Nemzetközi Filmfesztivál ma (csütörtökön) kezdődik és jövő szerdáig tart, ez alatt blokkokban nézhetitek az elmúlt egy év legjobb magyar és külföldi rövidfilmjeit a Puskinban és a budapesti városháza udvarán. A szervezők jóvoltából megnézhettem (volna) szinte az összeset, ám végül leragadtam a magyaroknál „mégiscsak ebben az országban élünk!” felkiáltással, ami persze igaz, csak egy kicsit nehéz ezt ilyen vastagon érezni a bőrömön.

A Friss Hús idén már Oscar-kvalifikáló fesztivál is, azaz a nyertesek nevezhetik a filmjüket a Filmakadémia díjára, ami hatalmas presztízst ad a rendezvénynek. Nekünk persze ettől még a filmek érdekesek; mutatjuk is a hét legerősebb magyar alkotást. Ha beültök a magyar blokkokra, ezekkel biztosan találkoztok majd.

Kutyafül

Nem gondoltam volna, hogy egy animációs kisfilm mutatja meg a legérthetőbben, mi zajlik egy bántalmazott kisfiú fejében, aki próbál úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. A trauma persze csak felüti a fejét, váratlanul, erőszakosan, az ember szinte hallja, ahogy az idióta felnőttek összenéznek:

A kisfilm névtelen kisfiúját persze nem látja senki, egyedül van otthon, csak a ridegen tartott (bocsánat, „kinti”) kutya szökik be és kíséri végig az eseményeket. A lepattant lakás már-már horrorfilmes díszletté, a matekfüzet csatatérré, a mosókonyha bulihelyszínné változik, és bármilyen nyomasztó is, ahogy összeáll a kép, a végén ott a remény, hogy ennek egyszer talán vége lesz. És addig sem kell egyedül harcolnia.

Élő kövek

Kizlinger Lilla nevét tessék felírni vastagon valahova, ahol aztán megtaláljuk, ha eljön az ideje. Nagyszerű volt Magyarázat mindenre Jankájaként, itt pedig egy egyszerre tragikus és vérlázító sztorit kell vinnie a hátán, és visz is. Az elárult, megerőszakolt lány látszólag jó kezekben van az intézetben, a terapeutája (Schilling Árpád) szerencsére érti a dolgát, legalábbis egy bizonyos pontig… A főleg arcokkal történetet mesélő, balladai kisfilm többet nem mutat meg, mint amit megmutat, de ez adja az erejét: az igazi szörnyűségeket úgysem látjuk soha.

Az első gondolatom az volt a sokkoló végkifejlet után, hogy ilyen filmet csak pszichológus rendezhet, és így legyen ötösöm a lottón: Ladányi Jancsó Jákob tényleg ezt a szakot végezte el Berlinben, itthon pedig a FreeSZFE segítségével készítette el ezt a filmet.

Utolsó Dobás

A végletekig leegyszerűsített és stilizált, szótlan animációs film ez egy (nagyon) magyar olimpiai tornászcsapatról. Az ember, ha nem egy nyomasztó alkotásokkal teli rövidfilmfesztiválon ülne éppen, azt is hihetné, hogy egy fenntarthatóságot és befogadó környeztet hirdető céges arculati videót néz, pont olyanok a figurák, a hátterek, a mozgás. Csak aztán egyre életszagúbb az egész, amikor pedig megjelenik a mogorva, perfekcionista, a lányokat a depresszióig és a testképzavarig hajszoló edző, leesik, mire megy ki a játék. A mosoly kötelező, amíg az arcizmok bírják, de az élsportban errefelé örömnek semmi helye. A lányok nem csak a lábujjuk hegyén egyensúlyoznak, de a teljes összeomlás szélén is: ebbe vagy belehalsz, vagy belerokkansz, vagy kiszállsz, ez egy ilyen műfaj, megszoksz, vagy megszöksz, ha nem bírod, majd jön más, aki bírja. Értem?

Fontos, hogy a film angol címe (The Last Drop) sokkal kifejezőbb mint a magyar. 

Denisa

A címszereplő tinilány egy állami rendszerben túlélni próbáló, fiúk és férfiak által játékszerként használt árva, aki egy középkorú pasinál keresne menedéket (szeretetet, lehetőségeket). Azt kamuzza, 23 éves, ezt az adott helyzetben mindketten próbálják elhinni, sikertelenül. Az eredmény borítékolható, és éppen ezért dühítő: az ember legszívesebben eldózerolná az egész rendszert és hintené be a helyét sóval, ha lenne jobb.

Gyermekvédelem, az.

Két felnőtt

Milyen az a randi, ami annyira félrement az első pillanattól fogva, hogy a lány egy óra után inkább bezárkózik a vécébe, hogy ott húsz percig körmöt fessen? Mi történik, ha a fiú, aki a magyar rövidfilmes hagyományokhoz képest tök jó arc, csak képtelen kommunikálni, utána megy? A Friss Hús talán legviccesebb – vagy, ha az nem is, mindenképpen a leginkább életigenlő – kisfilmjében még csak nem is ez az alaphelyzet, hanem az, hogy a srác érthető távozása után a lány kezében marad a kilincs, és mivel fontoskodó apja nem segít, az általa ajánlott szakihoz pedig semmi kedve (és különben is, egy romkocsma széjjelgraffitizett vécéjében vagyunk), nincs más hátra: vissza kell hívnia a fiút, bármilyen ciki is. A következő húsz perc egy komplett párkapcsolati dráma mélységekkel, magasságokkal, sértődéssel, kibéküléssel, kitárulkozással… hogy ez utóbbi az ajtóra is vonatkozik-e, azt természetesen nem áruljuk el.

Szántó Fanni filmje sok mindenről szól, nekem most például arról, hogy mennyi mindenből kimaradhat (és mennyi szarságba beleragadhat) az ember, ha az első benyomás alapján ítél. Vagy mondjuk az első együtt töltött óra alapján.

Dögsúly

A nyomasztó, hangzásra is émelyítő cím pont ilyen, sőt, még ilyenebb filmet takar. Horrorfilmre nem számítottam a felhozatalból, olyanra pláne, amely inkább szerzői, azaz nem a műfaji klisékre hagyatkozik, olyanra meg végképp, ami ennyire jó is. Eredetinek nem mondanám, és ezzel semmi baj: manapság minden remix, Komáromy Bese pedig biztos kézzel és jó ízléssel nyúl az utóbbi évek emlékezetes indie-horrorjaiból (It Follows, I Saw The TV Glow, Come True), legalábbis, ami a magányt, a klausztrofóbiát és a túlzásba vitt lilás-kékes neonfényeket illeti. Ahogy kiderül, hogy kerülnek a mozivászonra a meztelen, halott férfiak, és mi köze hozzájuk a lakásában céltalanul tengődő, bulikban céltudatosan pasizó lánynak, még a Promising Young Woman című metoo-thriller is az ember eszébe jut, és közben az egész olyan, mintha Cronenberg keze is benne lenne. (Bocsánat a filmesműveltség-villogtatással, nem bírtam ki.)

A jó horror sosem a vértől és az ijesztgetéstől jó, hanem a feszültségtől, a fenyegető sötétségtől, és attól, hogy az egész valaminek a metaforája, de úgy, hogy nem rágja a szánkba, hogy mire kell gondolni. A Dögsúly ilyen horror; megérdemelne egy egészestés változatot. Még úgy is, hogy szembe megy a műfaj hagyományaival: a végén ugyanis megcsillan a remény.

Arturia

Egy morcos, fiatal dj, akinek hébe-hóba látomásai vannak francia house-ra, hazatér a nagymamájához, hogy kezdjen valamit a nemrég meghalt apja cuccaival, és akkor már az emlékével is. Végül a zenén és a madárhangokon keresztül találja meg vele azt a kapcsolatot, ami sosem volt meg köztük az életben. Aztán lehet, hogy a dj-rendező Kőváry Dániel filmje valami egész másról szól, és csak én látom bele mindezt; fogalmam sincs, de nincs is jelentősége. Bár a fiatal alkotó előszeretettel hivatkozik Tarr Bélára (nála talán csak a Daft Punk volt nagyobb hatással a munkásságára, és ez sok mindent elmond a filmje hangulatáról is), nekem David Lynch is eszembe jutott, főleg azért, mert az ő filmjei közben éreztem azt, hogy

Kőváry filmje igazin hangulatdarab: hagyományos magyar családi dráma, zenei videó és spirituális sci-fi, benne a magyar filmtörténet második legcukibb nagymamájával. (Az első természetesen a Moszkva tér Boci mamája.)

The post Leesett a budi kilincse, a romkocsma összepisilt vécéjében folytatódott a randi first appeared on nlc.