Iványi Gábor: „Tudjuk jól, hogy végül egy ember dönti majd el, kire vonatkozik a törvény és kire nem”

Nem csak felidézni sem tudjuk hirtelen az összes történést, ami az úgynevezett átláthatósági törvény körül történt az elmúlt egy hétben, de még azt sem tudjuk, hogy nevezzük.

• Lex Putyin?
• Ellehetetlenítési törvény?
• Lex Lánczi?

Tény, hogy a civilek és kormánytól független médiumok felszámolását lehetővé tevő törvénytervezet – amely már át is ment az igazságügyi bizottságon, és legfeljebb három, de inkább egy héten belül megszavazzák, ez már gyakorlatilag tény –, Halász János képviselő inditványa volt, de fő „haszonélvezője” Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal vezetője, amely szervezet ezentúl összeállíthat egy listát azokról a „külföldi pénzekből működő” és „Magyarország érdekeit sértő” szervezetekről, cégekről, akiket aztán, ha rábólint – márpedig rábólint – a parlament, olyan büntetésekkel sújtanának, hogy szinte biztosan be kell zárniuk, vagy, ha nagyon ügyesek, csökkentett üzemmódban működhetnek tovább.

A részletekért a 24.hu összefoglalóját ajánljuk, már amennyi részlet egyáltalán ismert; azokra a jogos kérdésekre, hogy mit jelent a „külföldi pénz” és „az ország érdekei” elleni tevékenyég, nincs válasz. Mivel a legtöbb független szervezet (civilek, lapkiadók) élete során fogadott már el valamilyen adományt (csak hogy érezzük a helyzet súlyát: az EU-s pályázatok is ide számítanak, amelyek, tudjátok, abból az uniós költségvetésből származnak, amelyből a magyar állam is részesül), az meg végképp szabadon értelmezhető, mit jelent az ország érdekei ellen dolgozni (a kormánypárt szerint például azt, hogy bármilyen ügyben, stílusban és mértékben kritizálni őket).

Azt, hogy ez az egész arra jó, hogy a választások előtt kevesebb, mint egy évben, egy hirtelen felbukkanó, minden eddiginél népszerűbb ellenzéki párt árnykában felszámolják a maradék nem kormánypárti nyilvánosságot, már maguk a döntéshozók sem tagadják, vagyis egyre kevésbé játsszák azt, hogy ez egy őszinte, az ország érdekében megfogant törekvés. Az egyik fő fideszes már meg is nevezte a szerkesztőségeket, akik kezdhetnek félni, egy pécsi képviselő úgy fogadta az egyik független újságíró kérdését, hogy „kérdezz, amíg kérdezhetsz”, maga Lánczi pedig azt, hogy emberek aggódnak, úgy veszi, hogy már fel is jelentették magukat, hiszen, aki fél, az nyilvánvalóan külföldi pénzből gazdálkodik.

Ezzel együtt azért persze előadják, hogy „akinek nincs takargatnivalója, annak nem kell félnie”, és hogy nincs ezzel semmi baj, teljesen természetes, ha egy ország tesz azért, hogy ne befolyásolják a közbeszédet – és ezzel a választási eredményeket – külföldi érdekek, de mind – mi is, ők is – tudjuk, hogy mire megy ki a játék. Párkapcsolatban és munkahelyi környezetben az ilyet gaslightingnak hívják, és miért ne hívhatnánk ezt is annak?

Ez a cikk természetesen nem a mi véleményünkről és sirámainkról szól, de nagyon jó okunk van arra, hogy a saját sorsukat (hát még a pártfogoltjaikét) jogosan féltő civileknek hangot adó írásunkat így indítjuk. Egyrészt ugyanis mára szinte minden kormánytól független szervezet kiállt a törvénytervezet ellen – így kiadónk, a Central Médiacsoport is –, másrészt nem tehetünk többé úgy, mintha az objektivitás azt jelentené, hogy állásfoglalás, ne adj’ Isten érzelmek nélkül nyilatkozunk a Lex Putyinról. Sőt, csak úgy lehetünk tárgyilagosak, hogy annak nevezzük, ami: egy törvénynek, aminek hála Magyarország alig lesz megkülönböztethető Oroszországtól.

A média már megmondta a magáét – a kormánytól független hírportálok főszerkesztői példátlan módon egymás mellett álltak a Parlament előtt, és mindegyikük pont ugyanazt gondolta –, mi most azokra voltunk kíváncsiak, akik akár meg is úszhatnák: a civilekre, akik a pártpolitikából kimaradnak, a szakpolitikából kevésbé, és akik egyébként sokszor az állam dolgát végzik. Olyan ügyekben is, amelyeket az állam bottal sem piszkál, vagy éppen, hogy ellene dolgozik: kisebbségek, marginalizált csoportok jogai, oktatás, egészségügy, mentálhigiénia, közéleti részvétel, közösségszervezés. Hamar kiderült:

Arra voltunk kíváncsiak, mi volt az első gondolatuk, amikor meghallották a törvénytervezet hírét, készülnek-e a hatályba lépésre, lehet-e az ilyesmire készülni egyáltalán, és hogy van-e vészforgatókönyv. Mesélt nekünk Iványi Gábor, az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője, a civil öntudatot, szerveződést oktató A Közélet Iskolája, és meghallgattuk a vasárnapi, több tízezres tüntetésen korábbi interjúalanyunkat, Kovács Verát, az Utcáról Lakásba! lakhatási szegénység ellen küzdő szervezet alapítóját, illetve lapunk publicistáját, Hodász Andrást, aki még azt is elmondta, mi a teendő.

Iványi Gábor, Oltalom

Az első gondolatom az volt, hogy nincs ebben semmi meglepő: amikor az egyéb eszközök elfogynak, akkor menetrendszerűen jut el ide egy zsarnoki hatalom. Beolajozott leejtő ez, a vége pedig a megsemmisülésünk. Erről szól a Harcosok Klubja is. Nem szabad lebecsülni a hatalom erejét: először az alapvető emberi jogainkat, aztán a méltóságunkat, aztán az életünket veszik el.

A lépés nem csak aljas tehát, hanem életveszélyes is. Az, hogy nincs félnivalónk, ostobaság és hamisság: tudjuk jól, hogy végül egy ember dönti majd el, kire vonatkozik a törvény és kire nem. Lesznek külön alkuk, mutyik, persze; de a többiekre alkalmazzák majd. Úgy, hogy az egész eljárás bizonyíthatóan hamis. Persze, csak az számít, hogy lehetőséget ad ennek a gazembernek arra, hogy törvényesen likvidálja azokat, akik nem értenek egyet vele. Hogy bűnné váljon az, hogy az emberek egymással beszélnek, hogy kimennek az utcára. Pedig ősi római törvény ez: a morgás joga. A népnek nem szabad megtiltani, hogy elégedetlenkedjen.

Iványi Gábor lelkész a Kossuth téren 2024. február 25-én. Fotó:

MTI/Illyés Tibor

Egyelőre hallás alapján játszunk, nem tudjuk, hogy néz ki majd mindez a gyakorlatban. Büntettek minket eddig is: inkasszó, forrásmegvonás. Alkotmánysértő módon vették el a támogatásunkat, majd az egészből behajtási ügyet csináltak. Az nem rendeződött, ami most jön, párhuzamosan történik majd az eddigi vegzálásunkhoz képest. Úgy, hogy az állam feladatát végezzük. Ördögi ötlet ez, nyakon öntve némi vallásos színezettel: láttunk már ilyet. Sok kolléga azért küzd, hogy ne kerüljön azok közé, akiknek elveszik a pénzét, de ennek már nincs értelme: tiltakozni kell, nem bizonygatni, hogy „rám ez nem vonatkozik”. Nem gondolom, hogy ezzel képes lennék ártani a kollégáimnak és azoknak, akiken segítünk. A törvény sátáni, gonosz, és nem tudjuk, mi buggyan ki belőle, csak azt, hogy készen állunk, hogy küzdjünk ellene.

Hodász András coach, publicista

Már a papságom tíz éve alatt meggyűlt a bajom a vezetőséggel a politikai véleményem miatt. Akkoriban sokan kérdezgették, miért lettem ellenzéki – egyházi körökben ez furcsának tűnt. Azt mondtam nekik, nem én lettem ellenzéki, a Fidesz tagadott meg mindent, amit korábban hirdetett és vallott.

Tudom, hogy sokan most dühöt, haragot éreztek, és coachként mondom, hogy a düh gyökere nagyon gyakran a félelem. A félelemből harag származik, és ami nagyon könnyen gyűlöletté dagad. Jogos ez a félelem, hiszen olyan emberek, értékek, közösségek vannak veszélyben, amelyek számunkra fontosak. Mégis arra kérlek titeket, hogy ne engedjétek, hogy ez a harag, ez a félelem gyűlöletté dagadjon. Ez az ország túlélt már számtalan despotát és gazember uralkodót.

Nem tudom megtagadni önmagamat, muszáj, hogy egy coaching házi feladattal engedjelek el titeket. Figyeljetek a mentális egészségetekre! A harag és a tehetetlenségérzés két nagyon nehéz érzés. Ne engedjétek, hogy eluralkodjon. A hatalom arra játszik, hogy elkeseredj, megundorodj a politikától és feladd. Elköltözz vagy ne legyél politikailag aktív.

Hodász András (fotó: Neményi Márton)

Én azt javaslom, hogy maradj és legyél aktív. Mit tudsz tenni? Keresd a hasonlóan gondolkodó emberek társaságát. A „nem vagyok egyedül” érzés gyógyító. A tehetetlenség érzése ellen pedig úgy tudsz küzdeni, hogy aktív vagy: cselekedsz ott, ahol vagy, a helyeden, az erődhöz mérten. Előfizettetek például már az ellenzéki sajtóra? Nem? Egy miatyánk, egy üdvözlégy!

Kovács Vera, Utcáról Lakásba!

A civil szervezetek azért vannak, hogy válaszoljanak a társadalom kihívásaira. Az Utcáról Lakásba! Egyesületet azért indítottuk útjára most már több, mint egy évtizede, hogy az otthontalan, létbizonytalanságban élő embereknek legyen hol laknia. Ma már több száz embernek biztosítunk otthont. Viszont a munkánk része az is, hogy beszéljünk a lakhatásról, hajléktalanságról. Mert

Azért, hogy változtassunk ezen, gyakran javaslatokat, vagy éppen kritikát kell megfogalmazzunk a mindenkori hatalom felé. A saját erőnk kevés lenne a probléma megoldásához, és az emberek jogainak a biztosítása az állam dolga. Ma már mindenki tudja, hogy a lakhatás emberi jog. Ez az emberi jog mégsem érvényesül, ezért a munkánk továbbra is nagyon fontos. Arról, hogy egy emberi jog nem érvényesül, beszélni kell.

Kovács Vera (fotó: Neményi Márton)

Beszélni kell akkor is, ha nem lehet beszélni róla a hatalmat gyakorlók kritikája nélkül. Mi pedig kiállunk az otthontalan emberekért, és teret adunk nekik is ebben a munkában. Ezt csináljuk akkor is, ha nehéz egyeztetésekkel jár, és vállaljuk akkor is, ha konfrontációt jelent. Egy kézfogásnyira vagyunk a legelesettebb emberektől, és el tudjuk mondani a hatalomnak, hogy hogyan lehetne igazságosabb a társadalom. Ezért sem halgattathatnak el minket! Ki fog utánunk az otthontalan emberekért, a lakhatási szegénységben élőkért dolgozni?

Ha nem lennék az Utcáról Lakásba! Egyesület egyik alapítója, és nem érintené közvetlenül a többtucat kollégánk, többszáz bérlőnk jövőjét az, hogy mit hoz ez a törvénymódosítás, akkor is itt kéne lennem veletek, a saját gyerekeimért. Mert olyan jövőt képzelek el nekik, ahol a véleménynyilvánítás érték, és számít a részvételük. A szabad nyilvánosság elhallgattatásával mindenki veszít. Veszítünk mi is, ahogy minden civil, de legfőképp a bérlőink, és azok, akik számítanak ránk. Ugyanígy nem csak a sajtó és a tartalomgyártók veszítenek, hanem mindenki, aki híreket olvas, aki kíváncsi a világra, és gondolkodni akar. És veszít a hatalom is, mert nélkülünk nem fogják észrevenni, hogy mit is tehetnek egy élhetőbb társadalomért. De nyilván azért nem félnek attól, hogy mit veszíthetnek, mert valójában tudják, hogy már veszítettek.

Mi viszont nem veszíthetünk, mindenkit nem lehet betiltani. Márpedig mindenki civil. Civilek vagytok mind, akik itt álltok, és velünk együtt szóltok, hogy nem vehetik el a hangunkat.

A Közélet Iskolája

Amikor szembesültünk a törvényjavaslattal, akkor egy pillanatra megijedtünk. De aztán rögtön arra gondoltunk, hogy most nem félni kell, hanem erősnek lenni egymásért, és azokért, akikért dolgozunk. A Közélet Iskolájában képzéseket tartunk civil szervezetek és mozgalmak számára, amik mind egy demokratikus és igazságos Magyarországért dolgoznak. Abban segítjük a nálunk tanuló évente több mint 1500 embert, hogy minél hatásosabban tudják végezni a munkájukat, hogy sikereket érjenek el a közösségeik és az egész társadalom érdekében. Ezért a következő gondolatunk az volt, mit tehetünk, a Közélet Iskolája hogyan támogathatja a szerveződő embereket most, amikor a kormány nyíltan ellenünk fordul, és ellehetetlenítené az egész civil szféra működését.

Emellett a legerősebb érzelmünk a düh volt: dühítő, hogy a munkánk végzése helyett erre kell koncentrálnunk, hogy a jelenlegi hatalom megtorpanásra késztet minket. De tudjuk, hogy éppen ez a célja, a megfélemlítés, a kifárasztás. Szerencsére a csapatunk, a szövetségeseink és támogatóink közössége is erőt ad, és az ilyen politikai lépések az ellenkező hatást is el el tudják érni: a “csak azért sem hagyjuk magunkat” és a “nem vagyunk egyedül” gondolata erőt ad a közös folytatáshoz.

A Közélet Iskolájában igyekszünk más civil szervezeteket is támogatni ebben a nehéz helyzetben, eszközöket adni arra, hogy hogyan kezelje egy csoport, ha a törvény érinteni fogja vagy hatósági ellenőrzést rendelnek el ellene. Hiszünk abban, hogy a szerveződést, az állampolgári kiállást nem lehet eltörölni. Magyarországon az emberek erős közösségeket és mozgalmakat építettek a múltban és építenek most is, és ezt nem lehet megszüntetni, mert mindig meg fogjuk találni a kiállás lehetséges formáit.

A vasárnapi tüntetés: transzparensek és kitűzők

Azon dolgozunk, hogy megtaláljuk a módját, hogyan folytassuk a munkánkat: képzéseket tartsunk civil szervezeteknek és támogassuk az emberek részvételét a közéletben. Most éppen a szülészeti szervezetekkel, több helyi érdekvédő csoporttal és zöld szervezetekkel is dolgozunk együtt, és sok nyitott programunk van, amire bárki csatlakozhat, aki tenne egy helyi ügyben vagy az igazságosabb jövőnkért.

Igyekszünk minél jobban megérteni, mit jelent majd a törvénytervezet, ha elfogadják, és várjuk a végleges verzióját a jogszabálynak. Nehéz napok ezek, amikben át kell gondolnunk, hogyan tudunk biztonságosan működni a jövőben, hogy továbbra is ott legyünk annak a 150 civil szervezetnek, akiknek a tagjai évente járnak hozzánk. A felkészülésnél igyekszünk megerősíteni a munkatársainkat, a közösségünket, mert nagyon nagy lelki nyomás ilyen körülmények között élni a mindennapokat. A pánikba esés nem csak felesleges, de éppen az, amit az elnyomó hatalom vár tőlünk.

Akik hallgatnak

Több egészségügyi, gyermekjóléti szakembert, szervezetet is megkerestünk, de szinte szóról szóra ugyanazt mondták: értik a kérdést, és hogy miért fontos ez, de ők nem politizálnak, úgyhogy inkább nem nyilatkoznak. Néhányan elárulták, hogy szívük szerint megszólalnának, de féltik klienseiket, pártfogoltjaikat, pácienseiket. Érthető: a hallgatás itt nem megalkuvás, egyszerűen fontosabb a bátorságnál az, hogy folytathassák a munkájukat – nem magukért, hanem másokért. Egy gyermekegészségügyben jártas pszichológus, civil aktivista név nélkül nyilatkozott.

„Figyelj, amikor először megláttam, hogy benyújtották ezt az átláthatósági törvényt, konkrétan megálltam, és csak bámultam a monitort. Tudod, van az a pillanat, amikor így beüt, hogy jó, akkor most tényleg szintet léptünk. Nem mondom, hogy meglepett, mert az ember már próbál nem meglepődni, de attól még gyomron vágott. Mert ez nem arról szól, hogy akkor most minden transzparens lesz, hanem hogy lett egy újabb csatorna, amin keresztül bárkit ki lehet emelni, akit épp útban találnak. Hogy készülünk-e rá? Hát… szerintem ez nem olyan, amire igazán fel lehet készülni. Nyilván beszélgetünk róla, figyelünk, próbálunk kicsit kevesebbet posztolni, kicsit több VPN, Signal, kevesebb Messenger, de közben meg ott van benned az érzés, hogy

És az, hogy számít-e, ha kormánykritikus vagy? hát persze. Már most is számít. Nem is az a kérdés, hogy átlátható vagy-e, hanem hogy kinek vagy átlátható. Ez az egész nem egy szabályrendszer, hanem egy eszköz, hogy pont akkor és pont ott csapjanak le, amikor nekik kényelmes. És ez, ez az, ami igazán nyomasztó. Nyomasztó, vagy ijesztő – még nem tudtam eldönteni.”