Ezek az ételek egy kisebb vagyonba kerülnek, de csak nézegetni szabad őket
Ha az ember Japánban jár, és benéz egy étterem kirakatába, nagy valószínűséggel látni fog egy gusztusos válogatást az ott kínált finomságokból: frissen elkészített sushik, ropogós tempurák és aranybarna gyozák, vagy éppen yōshokuk (vagyis nyugati ihletésű ételek), például hamburgerek, tacók és palacsinták sorakoznak szépen elrendezve a tányérokon.
Ez első pillantásra talán annyira nem is különös; azonban ha közelebbről megnézzük, hamar kiderül, hogy valami nem stimmel.
Az ételek – bár rendkívül valóságosnak tűnnek – ugyanis nem igaziak: hanem műanyagból készült másolatok,
amelyeket Japánban sampuru (az angol sample szóból, ami jelenthet mintát vagy kóstolót is) néven ismernek
A sampuruk őrületesen népszerűek az országban, ennek megfelelően pedig a sampuru-piac is óriási forgalmat generál; vagyis műanyag ételt készíteni nagy üzlet.
Sampuru-menü egy japán étterem kirakatában (fotó: Education Images/Universal Images Group via Getty Images)
A japán műételek története valamikor a 19. században kezdődött, amikor az étteremtulajdonosok valódi ételeket állítottak ki az üzletük előtt, hogy becsalogassák az embereket. Ennek a módszernek azonban volt néhány nyilvánvaló hátránya; a legtöbb étel nem sokáig tűnik frissnek, és a vásárlók helyett inkább a legyeket vonzza, ami csak kevéssé étvágygerjesztő.
A nagy fordulópontot egy Gudzsó városából származó üzletember, bizonyos Ivaszaki Takizo felbukkanása hozta el, aki az anekdota szerint egy nap, miközben az égő gyertyából csöpögő viasz által megformált kis alakzatokban gyönyörködött, váratlan ihletet kapott, és úgy döntött, hogy élethű ételszobrocskákat fog készíteni.
1932-ben, több hónapnyi próbálkozás után Ivaszaki viaszból elkészítette az első művét: egy rizzsel és ketchuppel töltött omlettet. Egy anekdota szerint megmutatta az ételt a feleségének, aki nem tudta megkülönböztetni az eredetitől. Hamarosan már különböző ételhamisítványokat készített, majd boltoknak és éttermeknek adta el őket.
Rántottáját még abban az évben kiállították egy oszakai áruházban, ami valóságos lavinát indított el: nem sokkal később Tokió legnagyobb áruházai is elkezdtek sampurukat használni, hogy növeljék a forgalmukat.
Japán férfi a sampuru-étlapot tanulányozza (fotó: Wikimedia Commons)
Ivaszaki időzítése ennél tökéletesebb nem is lehetett volna: az étteremkultúra épp ebben az időben kezdett jelentősen felívelni Japánban, ezzel párhuzamosan pedig a nyugati típusú ételek ételek is (ahogy fentebb már írtuk: a yōshokuk) is egyre népszerűbbé váltak, a samupuruk meg nagy segítséget nyújtottak abban, hogy az újfajta, a szigetországban korábban nem ismert ételeket az éttermek bemutathassák a vendégeknek.
A sampuruk a második világháború után is igen hasznosnak bizonyultak, csak éppen fordítva: miután az USA megszállta Japánt, tömegesen jelentek meg az amerikai katonák, akik természetesen nem tudták elolvasni a helyi étlapokat, viszont helyette rámutathattak a kívánt étel viaszreplikájára – ezt a gyakorlatot egyébként a turisták még ma is alkalmazzák.
A viaszmásolatok azonban nem voltak tökéletesek: a nyári hónapokban hajlamosak voltak kissé fonnyadtnak és kevésbé étvágygerjesztőnek tűnni, és amikor mondjuk egy tányér viasz uborkatekercs beleolvadt a mellette lévő garnélarákos nigiribe, az kifejezetten bizarr látványt keltett. Ezért az 1970-es években a sampuruműhelyek műanyagra váltottak.
Sanpürü-menü egy étteremb kirakatában (fotó: Wikimedia Commons)
Más országokkal ellentétben Japánban a műanyag élelmiszerek nem gépi úton, nagyüzemben, hanem kézműves módszerrel készülnek, kis műhelyekben, nagy műgonddal, hogy a lehető legjobban hasonlítsanak az eredetihez.
A legtöbbet Ivaszaki Takizo szülőhelyén, Gudzsóban gyártják, amely Tokiótól három órányira fekszik a hegyek között, a termék fő piaca viszont már a fővárosban, a legendás Kappabashi utcában, a konyhai felszerelések mekkájában található.
Na de hogyan is készül egy igazi, japán sampuru? Az ügyfelek rendszerint nem csak fényképeket küldenek a műhelyeknek az ételekről, hanem magukat a fogásokat is. Az ételt ezután szilikonba mártják, hogy formát készítsenek belőle. Miután a forma megszilárdult, folyékony műanyagot öntenek bele, és addig melegítik, amíg az megszilárdul. A legfontosabb szakasz, vagyis a festés, a végén következik: a végeredmény pedig – ha minden jól megy – gyakorlatilag teljesen megkülönböztethetetlen az igazitól.
Ezek a másolatok persze nem olcsók: körülbelül hússzor annyiba kerülnek, mint a valódi ételek, de cserébe mindegyik egyedi darab.
Az sem ritka, hogy egyetlen étterem akár több mint egymillió jenbe (körülbelül hárommillió forintba) kerülő teljes műanyag étlapot rendel.
Bár a sampurukéstíés továbbra is több milliárdos iparágnak számít Japánban, számos szakértő véli úgy, hogy az aranykornak lassan vége lesz – mondjuk ezt már elvileg a kilencvenes években is megjósolták, és mégsem jött be.
Pláne, hogy az utóbbi években műétel-turizmus is szárnyal, azaz a turisták szívesen vásárolnak szuvenírként ilyeneket, a műhelyek pedig hamar alkalmazkodtak az új kihívásokhoz, és egy ideje már a kulcstartótól a telefontokig mindenféle sampuru-variációkat gyártanak. És ugyan lehet, hogy a kereslet Japánban éppen stagnál, de Kínában és Dél-Koreában még bőven felívelő szakaszban van: úgyhogy a sampurukban alighanem bőven akad még potenciál.
The post Ezek az ételek egy kisebb vagyonba kerülnek, de csak nézegetni szabad őket first appeared on nlc.
