„Elfelejtünk boldognak lenni” – Interjú Eke Angélával és Czető Rolanddal, a Csongor és Tünde főszereplőivel

Henrik Irén, Dargay Attila özvegye elárulta, hogy a Csongor és Tünde mesés feldolgozása volt néhai férjének egyetlen beteljesületlenül maradt álma. Milyen érzés asszisztálni ennek megvalósításában?

Czető Roland: Szerintem sokunk életében meghatározó volt a Dargay-animáció, az ő meséin nőttünk fel. De nálunk például a családban nagy hagyománya volt a diafilmeknek is, és mint később kiderült számomra, a Jancsi és Juliskát vagy A telhetetlen méhecskét – amit minden este az édesanyámékkal rongyosra néztünk dián – is Dargay rajzolta. Így, amikor említették, hogy Dargay Attila rajzai inspirálják majd a Csongor és Tündét, nekem garanciát jelentett arra, hogy ez most valami több lesz.

Eke Angéla: Egészen kivételes helyzetben vagyunk. Személy szerint azt gondolom, talán ez lehet az utolsó, ilyen technikával készült gyöngyszem akár Magyarországon, akár a határon túl. Hiszen amikor ma egy program egy óra alatt megkreál egy mozgóképet – amin hozzáteszem nagyon látszódik és érződik az emberi lélek hiánya –, sokan gondolhatják azt, hogy minek éveken át készíteni egy animációs filmet. Hát ezért!

És ezzel csatlakoztatok a magyar animációs film nagymúltú hagyományához.

E. A.: Rólam sokszor szokták mondani, hogy szeretek kísérletezni, picit eltérni a megszokottól, és ez az alkotás szempontjából igaz is. Azt gondolom – bármennyire is szeretem a saját magam ízlésére szabni a performanszaimat –, ha nincsen mögötte a tradíció, akkor az egész nem több, mint egy nagy lufi. Ebben az animációs filmben számomra az a menő, hogy tradicionális módon készült, és nem tisztán AI-generált produkció. A Csongor és Tünde teljesen hagyományos filmkészítést képvisel, éppen ezért tartom magam igazán szerencsésnek, hogy átélhettem alkotóként ezt a folyamatot.

Cz. R.: Sokszor találkozunk azzal a munkánk során, hogy futószalag-szerűen gyártanak produkciókat. De itt, Csabának és Zsoltnak [Máli Csaba és Pálfi Zsolt, rendezők] és a lelkesedésüknek köszönhetően az első pillanattól az volt az érzésem, hogy valami régi típusú műhelymunka folyik, mely során megpróbálunk értéket teremteni, és nem arról szól az egész, hogy minél gyorsabban túllegyünk rajta. És ahogy az a végeredményen is látszik, mindenki valóban beletette a szívét-lelkét.

Vitathatatlan, hogy a mai, felgyorsult rajzfilmekhez képest ez egy fokkal lassabb történetmesélés, viszont annyival szebb is. Szeretném, ha olyan szép utóélete lenne, mint amilyen szeretettel mi készítettük.

Mennyiben volt másabb élmény a Csongor és Tünde, mint egy megszokott szinkronmunka?

Cz. R.: Én elsősorban szinkronnal foglalkozom, ott fordított mechanizmussal dolgozunk: kapunk egy kész terméket és azt kell magyarítani.

E. A.: De most egyáltalán nem így volt! Nem is gondoltam volna, mikor elmentem az első szinkronalkalomra, hogy csak egy rajz fogad majd és ennyi. Megmutatták, mondván „Nézd, ez lenne a szereplő”, mire én nyugtáztam és vártam a mesét. Ekkor közölték, hogy mese még nincs, a mi szánk mozgása alapján fogják megrajzolni a karaktereket! Én ott öt perc alatt idősödtem öt évet, majd visszafiatalodtam tízet, megráztam magam, és azt gondoltam: nincs mese, itt saját magunkból kell felépíteni a karaktert.

Cz. R.: Ahogy Angéla is mondja, tényleg egy teljesen fekete képernyő előtt álltunk, volt ott egy skicc és instruáltak, hogy a szereplő éppen kiabál. Kérdeztem, hogy „Jó, de hova?” – mert nem mindegy, hogy az ember a sarokba kiabál vagy egy várfalra. „Hát még nem tudják” – jött a válasz. Ez így egy kicsit szokatlan munkafolyamat volt.

Fotó: Neményi Márton

Hogyan találtátok meg az utat ehhez a „láthatatlan” szerephez?

E. A.: Lecsupaszítottam Tündét arra a három legfontosabb dologra, amikre azt gondoltam, hogy a leginkább tudok azonosulni.

Amikor Tünde elindul, mert úgy érzi, megtalálta azt, akire vágyott és hajlandó érte harcolni, azt hiszem, mi akkor és ott találkoztunk és onnantól kéz az kézben mentünk együtt. Ezen kívül a bajtársiasság, a barátokkal kötött szövetség és a küzdeni akarás fogott meg leginkább.

Cz. R.: Mi sem bizonyítja jobban, hogy igazad van, hogy már Vörösmarty is ezt írta meg. Pontosan erről szól a Csongor és Tünde! Én mondjuk rég voltam már fiatal, délceg királyfi…

E. A.: Nem igaz, tavaly!

Cz. R.: Tavaly… (nevet) De a belső értékekben sokszor találkoztunk Csongorral. Azt hiszem, mindenki a nagy szerelem keresésével indul az életben, ezt viszonylag könnyű volt átérezni. Illetve bízom benne, hogy nemcsak nekem, de Csongor úrfinak is fontosak a hagyományos – jó, azt nem mondom, hogy lovagi – értékek, de én hiszek ilyen avíttas dolgokban, mint a becsület, az adott szó…

Hogy érzitek, a film készítése közben az egyszerű rajzokat a ti személyiségetekkel is feltöltötték?

Cz. R.: Abszolút azt tapasztaltam, hogy inspirálta a rajzolókat, az ahogy mi beszéltünk, a gesztusrendszerünk…Egyszerűen passzolt hozzánk! Úgy dolgoztak, hogy az hiteles legyen.

E. A.: Azt már az első alkalommal is jelezték Csabáék, hogy nemcsak a szájmozgást, hanem a mi karakterünket is figyelembe veszik majd a rajzolók. Picit fel tudom fedezni abban a hasonlóságot Tünde és köztem, hogy a naivabb külső egy karakán belsőt takar. Én is sokszor megkaptam már az egyetem alatt is, hogy naiva színésznői karakterem van. Belül viszont egy sokkal harcosabb, erősebb személyiség lakozik. Amikor a külsőd és a belsőd nem találkozik, az diszharmóniát okoz, ezért nagyon fontos az önismeret: tudnod kell, hogy hol, mikor, melyik belső tulajdonságunkat akarjuk felerősíteni akár egy szerepben, akár az életben.

Fotó: Neményi Márton

Amikor elkészültek a rajzok, újra mikrofon mögé kellett állnotok?

E. A.: Nem is egyszer!

Cz. R.: Igen, mert volt egy második kör, amiben az elsőt javítottuk, aztán a harmadik alkalommal egy teljesen új szöveggel vettük fel.

E. A.: És akkor Csík Csaba Krisztián szinkronrendező is csatlakozott a csapathoz, amivel megkoronázódott az egész.

Cz. R.: Jót tett neki Speier Dávid szövege is. Balga egy mondata például – „a Földön nincsen számomra nej” – különösen jól mutatja, milyen remekül csempészte bele a verses-humoros formát a szövegbe Dávid, és hozta vissza Vörösmartyt úgy, hogy az szerintem nagyon fog tetszeni a közönségnek.

Miért, először egy élőbeszédszerű szöveget mondtatok? Vagy az eredeti Vörösmarty lett később átírva?

Cz. R.: Nem, volt egy forgatókönyv, amibe csak néhány sort emeltek át az eredetiből. Pont amiatt, mert kisebb gyerekeknek készült, és ma már nehezebb érteni Vörösmarty nyelvezetét. Kezdetben ezért hétköznapibb, kevésbé verses dialógok voltak.

E. A.: Előnyére változott így a szöveg. A kisiskolás korosztályt szólítja meg ez a mese. Nagyon jó, hogy már az ilyen apró gyerekeket is közelebb hozza ehhez a tananyaghoz.

Fotó: Neményi Márton

Mert egyébként azt érzitek, hogy ez a rajzfilmmel könnyebben tudnak a gyerekek kapcsolódni a Csongor és Tündével?

E.A.: Maximálisan.

Cz. R.: Abszolút. Az egész arról szól, hogy felkeltse bennük az érdeklődést. Hogy ne húzzák a szájukat, ha majd odaérnek, hanem emlékezzenek a mesére, és kedvük legyen elolvasni az eredetit.

E. A.: A mesei jellegével a gyerekek nagyon jól fognak tudni menni. Egyébként is viszi a nézőt.

Cz. R.: Ami meg az idősebb korosztályt illeti, ők is megtalálják a kapcsolódási pontokat. Szeretem azt, amikor egy rajzfilm a felnőtteket is szórakoztatja. Itt az olyan apró gegek, minthogy a Vuk dalát dúdolta az egyébként a Vuk világából hozott róka nagyon jól működtek. Szaffin, Ludas Matyin, Vukon nevelkedtem – jó felfedezni ezeket a kis reminiszcenciákat, amik emlékeztetnek ezekre a régi mesékre, somolygunk rajta és megint gyerekek lehetünk erre a nyolcvan percre.

Nem jelentett nagyobb kihívást a verses forma? Úgy képzelem, nehéz lehet elkerülni…

Cz. R.: …hogy ne legyen egy óvodás lüktetése?

Igen, meg hogy érthető legyen, ne legyen száraz, unalmas.

E. A.: Csík Csaba Krisztián szinkronrendezőnk fokozottan figyelt arra, hogy ne versben beszéljünk, bármennyire is nehéz ezt elkerülni. Nekem például nagyon fókuszálnom kellett arra, hogy ne üljek rá a lüktetésére, amikor annyira adja magát a ritmus. Ráadásul olyanokra is figyelni kell, hogy mennyi ideig van nyitva a figura szája, milyen hosszú mondat van odaírva…És ez egy nagyon különleges, speciális szakma, hiszen amikor nulláról játszok egy szerepet, akkor addig beszélek, amíg akarok.

Cz. R.: És első körben itt is így volt. Csak, amikor a Speier Dávid-féle szöveggel dolgoztunk, akkor az animáció már készen volt, csak a régi szöveggel. Figyelni kellett, hogy a szöveg végi hangzók passzoljanak, hogy ne legyen disszonáns a képpel, amikor rámondjuk, és hadarnunk se kelljen.

Fotó: Neményi Márton

Nektek mi a kapcsolatotok az eredeti művel?

E. A.: Nekem a legerősebb emlékem a Csongor és Tündével az az, amikor Jordán Tamás igazgatása alatt a Nemzeti Színházban voltam stúdiós, még a Színmű előtt. Valló Péter rendezésében láttam a darabot úgy, hogy Tünde Sipos Vera, akkori színművészetis hallgató gyakornok színész volt, Csongor pedig Kulka János. Ez a fajta megvilágítás és szereposztás elve megtekerte az egészet annyira, hogy azonnal izgalmasabbá tette azt az alkotást, amire addig nem kattantam rá. Állandóan bejártunk a próbákra, tátott szájjal figyeltünk. Akkor tapasztaltam meg először, hogyan lehet egy hagyományos művet aktualizálni, egy picit más irányból megközelíteni. Úgyhogy nekem a Nemzeti Színházbeli Csongor és Tünde jobban megmaradt, mint az első találkozásom a művel.

Cz. R.: Én viszont emlékszem rá, mikor középiskolában ez volt a kötelező olvasmány, és szégyen-nem szégyen, bevallom, hogy nekem időnként félre kellett tennem. Annyira nehéz olvasni, és túljutni bizonyos részeken, hogy bizony többszöri nekifutásra sikerült átmennem az egész művön. Nagyon féltem attól, hogy sikerül-e annyira lecsupaszítani, hogy a gyermekek is megértsék, de szerintem jó munkát végeztek.

Szerintetek miért releváns a Csongor és Tünde 2025-ben?

Cz. R.: A téma miatt: a boldogságkeresés sosem veszti érvényét, gyermekeknek-felnőtteknek egyaránt.

E. A.:

Fotó: Neményi Márton

 Elfelejtjük azt, hogy valójában boldogok is lehetnénk. Ezért gondolom azt, hogy az önismeret a legtöbb, amit megtehetünk magunkért.