Földes András: Ez volt az első komoly jel, hogy valami óriás törés van a világban

Földes András közel tízszer járt Ukrajnában a háború kitörése óta, de előtt újságíróként tudósított a Majdanról a forradalom kitörésekor, Szevasztopolban nézte végig Krím elcsatolását, majd 2022. február 24-én a háború kitörésének hírére azonnal a frontra utazott. Ukrajna megtámadásának negyedik évfordulója alkalmából ültünk le beszélgetni.

---

Forbes: Van olyan nézet, ami szerint az ukrán-orosz háború akkor kezdődött, amikor Oroszország elcsatolta Krímet. Te akkor éppen ott voltál. A helyszínen lehetett sejteni, hova fog kifutni a helyzet?

Földes András: Ez mindenkinek teljesen új forgatókönyv volt. Akkoriban még a helyiek se tudták, hogy mi történik, ott szembesültek először ezzel a hibrid harcmodorral. Emlékszel arra a kifejezésre, hogy kis zöld emberkék? Ők voltak a jelzés nélküli katonák, akiket láttam bevonulni páncélozott autókon, maszkban, teljes kombat felszerelésben, mindenfajta felségjelzés nélkül, és akkor még nem értettük, mi történik. Voltak hatalmas oroszpárti tüntetések is, ahol nagyon furcsa körülmények között engem például le akartak tartóztatni, aztán sikerült megmenekülnöm.

Amikor kitört a forró háború, mennyire ért meglepetésként?

Teljes meglepetésként ért. Emlékszem, este még olvastam a híreket, és maga Zelenszkij is nyilatkozta, hogy kéri az amerikaiakat, ne hergeljék az embereket, mert nem lesz háború. Egyedül az amerikai titkosszolgálat hozta nyilvánosságra akkoriban a jelentéseket, hogy ők nagyon tartanak az oroszok támadásától (ekkor még Biden volt az amerikai elnök – a szerk). Másnap reggel azzal a hírrel nyitottam meg a telefonomat, hogy megtámadták Ukrajnát. Hívtam a főszerkesztőt, mondta, hogy két kollégám már pakol, én is pattanjak autóba és induljak.

Még aznap nekivágtunk Ukrajnának, és ez életem és újságíró karrierem egyik legmeghatározóbb élménye lett.

Fotó: Ránki Dániel / Forbes

Akkoriban még az volt az elképzelésem, hogy összességében a nagy hatalmak racionálisan működnek, és teljesen egyértelmű volt, hogy Ukrajna megtámadása nem a legjobb mód Putyin céljainak eléréséhez. Pont ma reggel gondolkoztam kávéfőzés közben azon, hogy vajon a világrend-változás ezzel a háborúval indult? Még nem jutottam a végére, de az elméletem szerint ez volt az első komoly jel, hogy valami óriás törés van a világban.

Létezhet olyan kifutása az ukrajnai háborúnak, amit jónak lehet nevezni?

Mostanában fogalmazódott meg bennem, konkrét tereptapasztalatok alapján – ez nagyon közhelyesen hangzani –, hogy a háborúnak nincsenek győztesei. Én konkrétan tényleg, az utcákon, az embereken láttam, hogy a háborúnak csak különböző szintű vesztesei lehetnek. Ha megnézzük a második világháborút, hogy ott milyen veszteségeket szenvedtek a szövetséges hatalmak – hiába győzték le Németországot, valójában nem győztek, mert ők is rengeteg életet, infrastruktúrát, pénz vesztettek. Mindenki vesztett, csak a németek nagyobbat. És én ezt látom most Ukrajnában is.

Oroszország rengeteg embert vesztett, technológiailag visszacsúsztak, Kína vazallusává váltak, az értelmiség gyakorlatilag elhagyta az országot, nagyon kemény rezsimet kellett bevezetni. Ha pedig Ukrajna nyer, akkor is nagyon valószínű, hogy Krímet vagy a Donyecket már nem fogja visszakapni, náluk is rengeteg az áldozat, ráadásul sok civil is.

Nem mondhatjuk, hogy nyertesen kerülhetnek ki ebből a háborúból. Európa is veszíteni fog, ahogy tulajdonképpen az egész világ veszíteni fog, hiszen a világrendünket roppantotta meg az a folyamat, aminek talán ez a háború volt az első dominója.

Az Index indulásakor a Kult rovathoz tartoztál, ma pedig lényegében haditudósító vagy. Hogyan tolódik az ember kultúrpolitikai cikkektől a frontvonalra?

Ez a kérdés pont arra mutat rá, amit nagyon fontosnak tartok, az újságírás lényegére és a legalapvetőbb szabályaira. Egyszerű szabályokról van szó, újságíró iskola első órája: mi a hír, mi a vélemény, meg kell kérdezni minden érintettet, a történet vezessen minket, ne mi a történetet. Nem mi találjuk ki, miről fog szólni az anyag, hanem megtaláljuk a témát és követjük, és kibontjuk a történetet. És ez utóbbi az, ami engem ide vezetett a kultúrától. Nem csak a kultúra foglalkoztatott, hanem a kulturális jelenségek, tehát például a 2000-es években foglalkoztam a romkocsmák kialakulásával, ami egy társadalmi mozgalom volt…

Bocsánat, azért nevetek, mert eszembe jutott a vita arról, hogy tényleg te találtad-e ki a romkocsma szót.

A Szimpla tulajdonosai megerősítették, hogy én voltam.

Rendben, térjünk vissza az eredeti gondolathoz, ott tartottál, hogy társadalmi mozgalmak.

A lényeg, hogy 2014-ben olvastam az újságokban, meg hallottam a híreket, hogy Kijevben hatalmas tüntetések vannak, mert a kormány az Európa-párti vonalat elhagyva hirtelen oroszbarát irányba fordult. Az ezt ellenző tömegek az utcára vonultak. És nem csak utcára vonultak, hatalmas mozgalom lett belőle, a Majdan téren tízezrek táboroztak, ingyenkonyhát működtetek, barikádokat építettek. Ez nagyon izgalmasnak tűnt, úgy kell elképzelni, mintha Pesten a Deák és az Erzsébet tér környékére gyűlne az ország, és egy népünnepély-szerű mozgalom foglalná el a területet, gyakorlatilag teljesen megbénítva a teljes belső részt.

Mint egy biturbó Kossuth tér?

Hát, annyira biturbó, hogy ugye a Kossuth tér egy szűk körnek volt a vállalása, ez pedig egy egész Ukrajnát összefogó mozgalom volt. Ekkor már elkezdődött Magyarországon az EU-ellenes hergelés, hogy Brüsszel romba dönti az országot, miközben ezek az emberek pont azért tüntettek fagyban, hidegben, hogy csatlakozhassanak az EU-hoz. Egy ártatlan, immerzív riportot képzeltem el, és amíg a repülőn ültem kikapcsolt telefonnal, hirtelen elkezdtek lövöldözni a téren. Ez volt ugye a fordulópont, hirtelen elkezdődött a forradalom, amiről semmit sem tudtam.

Leszálltam a repülőről, aztán a Majdan téren teljes őrületet láttam. Hirtelen bekerültem egy színházterembe, ahol embereket operáltak, szinte túlzó filmes dramaturgiával tárta elém az élet a helyzetet, és akkor esett le, hogy itt valami nagyon komoly dolgot történt.

Négy-öt napot voltam kint és írtam jó pár riportot. Utána már teljesen természetes volt, hogy amikor beindultak az események, szóltak nekem, hiszen addigra megvoltak már a kontaktjaim, a fixereim és a helyi embereim.

Aztán jött Donyeck elcsatolása.

Nem akarom túlragozni, az egyik lépés vezetett a másikhoz. Nem azért kezdtem ezt el, mert már nem érdekelnek a színházkritikák és szeretnék valami izgalmasat csinálni, hanem maga az újságírás logikája vezetett ebbe az irányba. Nem az volt a célom, hogy izgalmas helyekre utazhassak, hanem egyszerűen egy történetet követtem és vitt előre. Ugyanez volt a menekültekkel is. Az ukrán eseményekre fél-egy évvel kezdődött a menekültválság. Az akkori szerkesztő mondta, hogy András, menj le a határra, mert ott menekültek érkeznek Magyarországra. Akkoriban Magyarország volt az utolsó hely, ahova menekülni szoktak emberek, 2015-ben ez új volt. Lementem a magyar-szerb határra, találkoztam irániakkal, irakiakkal, afgánokkal és nem értettem az egészet. Aztán átszöktem velük a határon, ebből lett egy riport, majd mentem a sztorival egyre messzebb és messzebb, és jutottam el Nigerig.

Fotó: Ránki Dániel / Forbes

Mik azok az alapfelszerelések, amiket rázós helyre magaddal viszel?

A kamera nyilvánvalóan az alap, azt rakom össze először, és amire mindig nagyon figyelek, hogy legyen nálam elég pótelem meg töltők. Nem mindig tud az ember pontosan tervezni, és sokszor nem lehet tudni, hogy hol és mikor fogsz tudni tölteni. Emellett jó, ha van az embernél egy feltöltött fejlámpa, mert az ad egyfajta alapvető biztonságot, hogy bármeddig kinn maradhatok a terepen. Ezen és a powerbankon felül nagyon fontos egy plusz hard drive, amire minden este lementem az anyagokat, mindent legalább két, de inkább három helyre. Ha valami baleset ér vagy a hatóságok elkobozzák az anyagaimat, így akkor is lesz mindig kópiám.

Volt olyan, hogy praktikus indíttatásból le kellett nyelned egy memóriakártyát?

Szerencsére nem. De olyan volt már a török-szíriai határon, hogy trükköznöm kellett. Odajöttek hozzánk a katonák, és bár nem volt ehhez joguk, de köteleztek minket, hogy töröljük az anyagainkat. Akkor a kártyát ügyesen, szinte rodolfói technikával kicseréltem a kamerában, és utána azt töröltem. Egyébként egy ilyen úti praktika, hogy minden pótkártyán van néhány feltétel, amit ott a helyszínen csinálok, utána azt elrakom pótkártyának, és ha ellenőrzik, ki tudom cserélni, és mutathatom, hogy ez az, amire éppen fotóztam. És ha van még általános, praktikus tanács, az az, hogy mindig van nálam valamennyi étel, csokoládé, keksz, hogy ha sokáig kell dolgozni, akkor ez se legyen limitáló tényező.

Amire még nagyon figyelek, hogy mindig olyan ruhákat válogatok ki, amikben egyértelműen civilnek nézek ki. A military look, főleg amikor az ember konfliktuszónába megy, kontraproduktív, mert úgy gondolhatják, hogy valamelyik harcoló félhez tartozom.

Hogyan kezeled azt a helyzetet, amikor mondjuk hazajössz Bucsából, megjelenik róla az anyagod, majd azt hallod, hogy ez igazából meg sem történt?

A magyar valóság felkészített már arra, hogy a legalapvetőbb információkat is kétségbe vonják a propagandamédiumok, és ezzel nekem nincs dolgom. Ez soha nem okozott fejfájást, soha nem késztetett arra, hogy magyarázkodjak. Mindig alaposan végig gondolom, hogy amit csinálok, az etikus-e az újságírói szabályok szerint. Tényleg rigorózusan követem ezeket a szabályokat, mert terepen nagyon könnyű elcsúszni. Sok olyan tényező van, ami önkéntelenül is arra csábítja az újságírót, hogy a könnyebb utat válassza. Ilyenkor keményfejűen ragaszkodom az alapvető elvekhez.

Mi lehet ilyen csábító rövidebb út, hogyan kell ezeket a helyzeteket elképzelni?

Például amikor van egy nagyon jó informátor, aki azt kérdi, hogy mit fizetsz az interjúért? Ez a Közel-Keleten gyakran előfordul. És ugye az újságíró nem fizet az információért. Ilyenkor mondom, hogy semmit, vagy elmondja, amit tud, vagy nagyon sajnálom, de nem tudunk beszélni. És egyébként pont nagy világlapoknál látom, hogy ez mennyire meg tud csúszni. Nem akarok nevet mondani, de menő amerikai újságírótól hallottam, hogy ők adnak egy nagy keretet a fixernek készpénzben, és a fixer lefizeti az informátort, aki aztán beszél és interjút ad. Ilyenkor valóban nem az újságíró adja a pénzt, de az is nyilvánvaló, hogy ez trükközés az újságírói szabályokkal.

Ez olyan, mint a népmesékben a legkisebb parasztlegény rafinériája.

Igen, de vannak karcosabb példák. Amikor a Földközi-tengeren menekültmentő hajón voltam két hétig, és viharos körülmények között bolyongtunk Líbia partjainál, és arról forgattam, hogy ezeket a megvezetett embereket mentik ki a viharos hullámok közül, akkor elmondtam a mentőknek, hogy én itt tényleg újságíró vagyok, nekem az a feladatom, hogy rögzítsem az eseményeket, én nem veszek részt a mentésben. Ez kegyetlen dolognak tűnik, de nekem nem szabad beleavatkoznom, nem aktivista vagyok, nem hiszek az aktivista újságírásban. Mondtam, hogy az egyetlen határvonal, ha valaki vízbe esik, és az élete tényleg csak attól függ, hogy lenyújtom-e érte a kezem. Akkor nyilvánvalóan megteszem, de amíg látom, hogy a legénység kezeli a szituációt, addig én csak megfigyelő vagyok. Szerencsére nem volt szükség arra, hogy én magam akcióba lépjek, a legénység profin kimentett mindenkit a tengerből, és én filmezhettem mellettük.

A kijevi Madonna címen híressé vált fotód a metróban kialakított óvóhelyen szoptató nőről azóta az ukrán ellenállás egyik jelképe lett. Hogyan élted meg, hogy a helyszínen nem is alakítottad, de utólag te is hatással lettél a folyamatokra?

Csak a sokadik jel után döbbentem rá, hogy a fotómnak ilyen hatása volt. Eleinte arról kaptam a hírt, hogy a Zelenszkij felesége posztolta, aztán kikerült a Vatikán oldalára, majd megfestették egy olasz kápolna oltára mögé. Munka közben többször van olyan, hogy letartóztatnak, Ukrajnában ez gyakorlatilag mindennapos, el is fogadtam és meg is értem. Ilyenkor bevisznek a titkosszolgálat az irodájába, és be kell bizonyítanom, hogy valóban újságíró vagyok. És amikor ehhez a fotóhoz érek, és mondom, hogy ezt én csináltam, az zöld jelzés, hogy oké, akkor mehetek és folytathatom a munkát.

Volt-e olyan dolog, amire utólag azt mondod, hogy rossz döntést hoztál, és akár nagyobb baj is lehetett volna belőle?

Nem volt, mindenből sikerült jót kihozni. A legneccesebb eset egyébként Líbiában volt, ahol Kadhafi likvidálása után hivatalosan két ország működik, de valójában hadurak által irányított városállamok rendszere.

Ez úgy hangzik, mint a klasszikus afgán modell.

Igen, igen, de annál sokkal vészesebb. Az afgán kultúrában a vendégnek nagy respektje van, ott volt olyan, hogy a tálibok elfogtak, és utána a helyi kapcsolatunk – merthogy az elfogó tálib falubelije volt – eljött értünk, kiszabadított minket, és onnantól kezdve napokon keresztül vendégül láttak a tálibok, lakomát rendeztek nekünk, összejöttek a falu öregjei is. Csodálatos és nagyon védett helyen voltunk, annak ellenére, hogy teljesen világos volt, mi nem egy oldalon állunk. De mivel vendég voltam, soha nem éreztem magam annyira biztonságban, mint ott.

Líbiában ilyen nincs, teljesen más a kultúra, sokkal keményebbek az emberek, és ott derült ki, hogy a fixerem nem nekem dolgozik, hanem valamilyen besúgó. Napokon keresztül megvezetett, és úgy tűnt, hogy az egész útnak nincs értelme.

Végül sikerült egy kontaktot szervezni, egy távoli kisvárosban volt, aki Magyarországon tanult a nyolcvanas években, és eljöttek értem és tulajdonképpen kiszabadítottak a besúgó karmai közül. Ez volt az egyetlen, ahol billegett a dolog, de végül sikerült jól kihoznom.

2019-ben egy interjúban nagyon pesszimistán nyilatkoztál az újságírás jövőjéről. Optimistább vagy már, vagy inkább máshogy pesszimista?

Nem szívesen használom azt a szót, hogy pesszimista, inkább azt gondolom, hogy próbálok realista maradni. Azért erősen optimista személyiség vagyok, szerintem enélkül az ember nem vállalna veszélyeket. A személyes sorsomra és karrieremre van valamennyi ráhatásom, és próbálom azt pozitívan kezelni, de összességében a realizmusom nem csak az újságírásban, hanem a világ általános állapotát illetően azért inkább komorabb, mint 2019-ben. Az eddigi, világos szabályokon alapuló világrend a szemünk előtt omlik le és alakul át egy olyanná, ami kísértetiesen emlékeztet a második világháború előtti, sőt inkább a XIX. századi rendre. Voltak olyan írott és íratlan szabályok, ami alapján az újságírók végezhették a munkájukat, és ezeket a szabályokat most már kimondottan és tulajdonképpen nevetve hágják át, a vezetők és az utca embere egyaránt. Triviális példa: ha elmegyek – akár itt Budapesten – valahova, és azt mondom, hogy jó napot kívánok, újságíró vagyok, egy cikken vagy videón dolgozom, akkor ez mindig megnyitott egy-két kaput. Az emberek elfogadták, hogy van egy olyan eleme a társadalmunknak, amelyet médiának hívnak, és amelynek az a szerepe, hogy információkat gyűjtsön be és juttasson el emberekhez, és ezáltal az egész társadalom jobban működjön. Most pedig egyre többen mondják azt, hogy de hát te ki vagy? Te nem vagy hivatalos személy. Nem beszélünk újságíróval. 

Fotó: Ránki Dániel / Forbes

 Ezzel együtt eddig volt általánosan elfogadott igazság, általános tudás arról, hogy mi a valóság. Ez mára megkérdőjeleződött, az algoritmusok buborékokba zárják az embereket, és nagyon nehéz ezeken a buborékokon kívül kommunikálni. Ha leírok valamit, akkor annak a másik buborékban nem biztos, hogy van relevanciája. Ebből a szempontból nem vagyok túl derűlátó.