A nagy tervekkel magukra maradtak az elektronikai berendezések gyártói is. Mint annyiszor a szocialista világban, ezúttal is egyszerre volt jelen a hiány és a pazarlás. Míg a holland Philips óriásvállalat 800-féle diszkrét félvezetőből és integrált áramkörből tervezte berendezéseit, addig a magyar iparvállalatok igénye meghaladta a 3 ezret. Ráadásul egy-egy nagyobb tételért az embargós politika miatt felárat is kellett fizetni.
Márpedig az alkatrészimport 60 százaléka Nyugatról jött, ráadásul a bonyolultabb áramköröket kizárólag kemény dollárért lehetett beszerezni.
A fanyar humorú, ma 95 éves Sándory anno úgy mesélte, hogy akkor ő, de főnökei sem igazán tudták, mivel jár a kormánybiztosság, meddig ér a döntési jogköre. Mégis elvállalta, és azonnal szembetalálkozott a rá nehezedő nyomasztó feladatokkal, mindenekelőtt a Fóti úti üzemcsarnokban, amit a csipgyártás bevezetésére jelöltek ki.
A szakember rögtön látta, hogy a szovjetektől megvásárolt, végletesen elavult technológia nem felel meg a magyar ipar igényeinek, de feltételezte, hogy ha két kritikus ponton lépni tudnak, azaz a patikatisztaságú gyártást igénylő tisztaszoba-rendszert és az úgynevezett maszkillesztő berendezést sikerülne csúcstechnikára cserélni, akkor már labdába tudnának rúgni. Sikerült, de a gyárindítás után szinte azonnal jött a tűz.
ROSSZ ÖTLET VOLT
1981-ben a kormány ráütötte jóváhagyó pecsétjét a több mint egy évtizede felvetett tervre, az elektronikai alkatrészek és részegységek központi fejlesztési programjára (EKFP). Abban bíztak, hogy az integrált áramkörök nagysorozatú gyártása javítja majd a magyar ipar nemzetközi versenyképességét, elősegíti az addig csak importból beszerezhető áramkörök helyettesítését, és cserealapot képez a KGST-n belüli elektronikai kereskedelem bővítéséhez.
A programot tíz évre tervezték, az első szakaszban, 1985-ig 4,5 milliárd forintot irányoztak elő fejlesztésekre, 16 iparvállalat és szövetkezet bevonásával. A támogatások oroszlánrészét a nagyüzemi csipgyártást végző MEV-nek szánták.
A terv kudarcát minden bizonnyal végül a halogatás okozta.
Futószalagon készültek döntés-előkészítő tanulmányok, a szakmai és a tervező-pénzügyi körök mégis rossz kompromisszumot kötöttek. A program kevésnek bizonyult, hogy fejlődőképes termékválaszték jöjjön létre az integrált áramkörökből, amelyek gyártása amúgy is hatalmas befektetést igényelt volna, és piacuk néhány, a világpiacot uraló óriáscég kezében összpontosult. Ez végül nem derülhetett ki, a piaci realistásokat megelőzte a végzetesnek bizonyuló baleset.
Ostobaság, mondták egybehangzóan a Forbesnak a CIA- és Moszad-pletykákra Sándory Mihály és utódja a MEV élén, Balogh Béla. A mennyezeti ventillátorok egyik tönkrement kondenzátorából lecsöpögő forró-égő olaj lobbantotta lángra a gyártáshoz nélkülözhetetlen gyúlékony oldószereket, mondták egymástól függetlenül korábban a Forbesnak. Az üzem kéményszerűen huzatos légtisztító csőhálózata miatt, mint száraz erdőben a futótűz, a lángtenger pillanatok alatt mindent elborított. De nem volt idegenkezűség.
A viszontbiztosítást vállaló Lloyd’s ötvenmillió dollárt fizetett az anyagi károkért.
A hamvába holt – 1986 januárjában startolt és röpke négy hónap után leégett – csipüzem felélesztésére később már sohasem tett kísérletet az iparvezetés. Mintha belátták volna az egész program irrealitását. A világ csipgyártó óriásai már abban az időben is évente 3-5 milliárd (!) dollárt fordítottak tevékenységük fejlesztésére, mint fent írtuk a magyar kormány nagyjából 5 év alatt és forintban fektetett be ennyit. Értelmetlen volt velük versenyezni, az élenjárók fényévnyi távolságra voltak. Az akkori szocialista viszonyok eleve lehetetlen gazdálkodási helyzeteket produkáltak.
A nagy tolófájásokkal megszülető magyar alkatrészprogram alapvető kérdéseket nem tisztázott. Hol lehet egyáltalán a MEV piaca, ki veszi meg a terméket és mennyiért? Ráadásul a nemzetközi gyakorlat szerint a milliós sorozatú csipeken – legalább is akkor – nem volt nagy haszon. Busás bevételre berendezésgyártással lehetett szert tenni, a nyugati csipgyártók olyan üzleti csatornákat építettek ki, amelyek révén a két gyártási szektor között a profitok átszivattyúzhatók. Ezt az alapvető keresztfinanszírozási modellt a magyar program tervezői elfelejtették figyelembe venni. Közben a MEV nem élvezett semmilyen kedvezményes bánásmódot,
jóllehet mutogatnivaló bezzeggyárnak szánták, többek között az éppen Pestre látogató Mihail Gorbacsovnak akartak dicsekedni vele. De pech, a leégés miatt ez nem jött össze.
Mint ahogy az sem, hogy a MEV más gyártmányai azért beleférjenek a Szovjetunióval folytatott kontingenskereskedelembe. A szovjetek szíves örömest vettek volna többet is a MEV korszerű mérőműszereiből, de rubel nem kellett, nem tudott vele mit kezdeni a magyar gazdaság.
Mindezért a céget akkor irányító Balogh Béla – kétségbeesett barterkeresőben – még szovjet szögszállítmányokat is felhajszolt, hogy cserealapokat találjon. Mérőműszerért szöget! Micsoda idők voltak, őrület.
Aztán az is a képtelenségekről szól, hogy a keményvaluta-szűke miatt sorba kellett állni minden importengedélyért.
Így fordulhatott elő, hogy a MEV hiper-szuper tűzoltó rendszere a tűzvész idején is üzemen kívül volt, mert nem volt feltöltve hozzávaló, csak nyugati forrásból beszerezhető halongázzal.
A végzetes tűzvészben Balogh szerint az is közrejátszott, hogy a kiválasztott, könnyűszerkezetes épület nem volt alkalmas a csipgyártásra, és a kényszerű sajátosságok a tűzvédelem kiépítését eleve megnehezítették.
INTŐ JELEK
Mai szemmel nézve úgy tűnik, valójában nem is a leégés, hanem néhány évvel később, a magyar elektronikai ipar szinte teljes eltűnése volt a legnagyobb csapás. Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök, a hazai tudomány és ipar belvilágának értő ismerője a Magyar elektronikai ipar: meghalt vagy megölték? című tanulmányában részletesen elemzi az ágazat 30–40 cégének összeomlásának okait, a rendszerváltás szovjetellenes hevében elkövetett privatizációs kótyavetyét, amelynek nyomán sorra eltűntek, visszafejlődtek az ágazat nagynevű gyárai, és ami talán a legnehezebben pótolható, szertefutottak jól képzett mérnökei, kereskedői. Egyes elkeseredett visszaemlékezések úgy fogalmaznak, hogy a MEV-tűz egy egész mérnöknemzedéknek vette el addigi életének értelmét.
A vállalat maga egy darabig még túlélte csipüzemének pusztulását. A céget felszínen tartotta az elektronikus mérőberendezések, robotok, gépsorok nagy nyereséget hozó szocialista exportja, de a KGST-kereskedelem csődje ennek is véget vetett.
1990-ben a Németh-kormány – igencsak vitatatható módon – az egységenkénti felszámolás mellett döntött.
A két utódvállalat, az Intermos és az Interbip is újabb metamorfózison ment át, és ma a Fóti úton, az egykori szocialista cégromokon, a MEV hajdanvolt mikroelektronikai kultúrájára támaszkodva az amerikai érdekeltségű, ugyancsak elektronikus alkatrészeket gyártó Vishay Hungary tevékenykedik.
A MEV csipgyártó üzemében már a tűzvész előtt is akadtak problémák. Volt egy kisebb kábeltűz, amit akkor sikerült gyorsan megfékezni, bár a nagy tisztaságú gyártósorok bekormozódása visszavetette az amúgy is késésben lévő beruházást. A tűzjelző rendszer sem működött megfelelően, meg-megszólalt a közelben elhaladó autókra, úgyhogy a vakriasztások miatt kikapcsolták.
Aztán előfordultak fegyelmezetlenségek is, nem mindig sikerült maradéktalanul betartatni a munkavédelmi és technológiai szabályokat. Így például azt, hogy ha a csipsoron dolgozóknak kinti dolguk akadt, visszatéréskor a makulátlan tisztaság megőrzése érdekében egy külön bejárón mindig légzuhanyt kellett venniük. Egyszerűbbnek tűnt egy gyufaszálat becsúsztatni az automatikusan csukódó kijárati ajtóba, és a macerás beléptetési procedúrát megspórolva azon át visszajönni. Az is megesett, hogy a gyártáshoz szükséges gyúlékony oldószereket nem az előírások szerinti helyen és mennyiségben fejtették le.
A későbbi cégvezető Balogh Béla szerint ugyanakkor még ha elő is fordultak szabálytalanságok, nem volt különösebb baj a technológiai fegyelemmel. A Kijevben végzett villamosmérnök – aki később a patinás Harvard és Stanford Egyetemen is tanult, és a félvezetőgyártásban is jeleskedő Tungsram kutatóintézetét vezette – inkább a széthúzó érdekcsoportokban, az „iparosok” és a „kutatók” marakodásában látta a hátramozdító bajok okát. Jellemző volt, hogy az elemgyártó sort a Fóti úti üzemépületbe telepítették, holott arra a gyöngyösi félvezetőgyár lett volna ideális, ahol a Tungsram integrált áramkörök tokozását és szerelését végezte.
COCOM-sztorik: Tilos volt, hát behoztuk
Magyarország is vastagon részt vett a szocialista országokat sújtó high-tech importtilalom kijátszásában. Nemcsak nyugati számítógépeket másoltak le Budapesten, de még a szupercsendes szovjet tengeralattjáró-propellerek fejlesztésében is részt vehettek magyarok.
Negyven évvel ezelőtt egy teherautó kanyarodott a MEV Fóti úton épülő üzeméhez.
Az akkor 56 éves Sándory Mihály kormánybiztosnak két perce volt eldönteni, hogy a platón valóban a keresett nyugati csúcstermék, egy maszkillesztő gép lapul- e, és átcsúsztathatják-e cserébe az ismeretlen sofőrnek a kétmillió dollárral kitömött táskát.
Elismervényről persze szó sem volt, az Amerikát védő COCOM-lista szigorúan tiltotta bármilyen csúcstechnológiájú berendezés behozatalát a keleti blokkba.
A tranzakcióról csak annyit lehet tudni, hogy a szóban forgó COCOM-listás berendezés japán eredetű, akkortájt nem sok hasonló színvonalú volt a világban. Az eredeti célállomás India lett volna, de egy műszeripari külkereskedelmi vállalat jóvoltából a szállítmány nálunk landolt. A pénzt egy fontos bankintézmény alelnöke biztosította, az átadásában pedig egy belügyes tiszt segédkezett.
A maszkillesztő gép megszerzése kulcsfontosságú volt a tervezett magyar csipgyártás elindításában, ez volt az egyik pont, ahol Sándory szerint nem hagyatkozhattak a szovjet technológiára. De nem csak a MEV csipüzemébe kerültek embargós nyugati csúcsberendezések. Rejtett, többnyire titkosszolgálati módszerekkel sok helyütt sikerült kijátszani a korszerű technológiák exportját tiltó szabályokat, a hírhedt COCOM intézményét.
Az 1947-ben, tizenhét nyugati országgal életre hívott COCOM valójában a hidegháborús hadviselés amerikai arzenáljába tartozó kereskedelmi fegyver volt. Legfőbb célja, hogy a Szovjetunió és katonai szövetségesei, a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamai ne tudjanak hozzájutni olyan árukhoz, szakismeretekhez, amelyek elősegíthetik (hadi)technikai fejlődésüket. Ezért a fegyvereken és az atomenergetikai berendezéseken kívül feketelistájukra tették a katonai és a civil célra egyaránt használható korszerű, mindenekelőtt komputer- és mikroelektronikai termékeket is.
Az embargóval sújtott VSZ persze ugyancsak mozgósított, hiszen a COCOM-lista kijátszása életbevágóan fontos, stratégiai kérdés volt. Egyes források szerint a KGB nyolcadik főigazgatóságán működő X osztály foglalkozott a tudományos-technológiai hírszerzéssel. Feladatai közé tartozott fedőcégek létrehozása semleges és nyugati országokban, hogy aztán címükre COCOM-listás termékeket szállítsanak.
Ugyanígy az NDK-ban, a keletnémet titkosszolgálaton, a Stasin belül a Wissenschaft und Technik részleg, nálunk pedig az állambiztonsági szolgálat III/1-es csoportfőnökségének 5-ös osztálya fogta össze a tudományos-műszaki hírszerzés feladatait. A tagállamok között e téren is szoros lehetett az együttműködés. Erre utal, hogy az úgynevezett belnémet kereskedelem jóvoltából az NDK sok tilalmas technológiához jutott hozzá Nyugat-Németországból, és azok némelyike elkerült Magyarországra is.
Történelmi tapasztalat, hogy nincs olyan kereskedelmi retesz, amit ne lehetne feltörni.
Ezt példázza a COCOM legnagyobb botránya 1987-ben, amikor nyilvánosságra hozták, hogy az új, Akula kódnevű szovjet tengeralattjárók sikeresen tudják lerázni a nyomukra bukkant amerikaiakat. A CIA szerint annak köszönhetően, hogy a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég suba alatt olyan komputervezérlésű szerszámgépeket szállított, amelyekkel a szovjetek addig technikailag páratlan hajócsavarokat tudtak előállítani, és így csökkentették tengeralattjáróik propellerzaját.
Ebben a fejlesztésben az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézete (SZTAKI) is részt vett. A legenda szerint egy „ismeretlen megbízás” alapján hónapokig vendégeskedett egy ipari robot az intézet alagsorában, és a propellerek keltette víz alatti áramlások kérdéskörét tanulmányozták vele.
Nem egészen így emlékezett vissza Nemes László, a SZTAKI egyik akkori vezető kutatómérnöke. A 2021-ben Melbourne-ben elhunyt kutató korábban úgy mesélte a Forbesnak, hogy akkoriban a budapesti kutatórészlege kifejlesztett egy CNC szerszámgépekhez passzítható komputeres tervező rendszert, amely szoborszerű felületek megmunkálására volt alkalmas, de arról nem tudott, hogy azt alkalmazták volna a kérdéses Toshiba gép esetében a szovjetek. Mindemellett Nemes azt mondta a Forbesnak, mikor 10 éve interjúztunk vele, hogy
kutatási eredményeik jobbak voltak azoknál, amelyektől a COCOM eltiltotta az országot, ezért jöttek amerikai „ipari szakemberek, egyetemi kutatók” előszeretettel látogatóba és kíváncsiskodni a SZTAKI-ba – természetesen CIA-megbízásból.
CSEMPÉSZET 2.0
A COCOM-lista kicselezése nem pusztán a kreatív importról szólt. Az úgynevezett mérnöki visszafejtés (reverse engineering) technikáját a magyar műszakiak is előszeretettel művelték. Egy-egy csúcsterméket az eredeti tervdokumentációk, kutatások, fejlesztések nélkül próbáltak reprodukálni. Ez azért a bonyolult elektronikai rendszereknél korántsem volt olyan egyszerű. A Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet mérnökeinek mégis sikerült feltörniük az Intel 8080 jelű mikroprocesszorát. A KFKI TPA (Tárolt Programú Analizátor) névre hallgató számítógép korlátozás nélkül tudta feldolgozni az akkor menő DEC (Digital Equipment Corp.) számítógépeire írt programokat.
A rendszerváltás után az amerikai cég kétmillió dollár kártérítést követelt és kapott a KFKI-tól a programok jogosulatlan használatáért, majd minő fordulat: a létrejövő DEC Hungary nagyban támaszkodott a KFKI fejlesztőire.
És hát ilyesfajta „visszafejtő” teljesítménynek számított, hogy a MEV tüzében elégett embargós maszkillesztő berendezést a gyártó segítsége nélkül állították üzembe.
Általában is elmondható, hogy ha valamilyen COCOM-os masinéria fontos volt az országnak, megpróbálták megszerezni, de inkább az „alkotmányos költség”, vagyis a kenőpénz nagysága volt kérdés. Az évek során magyar és nem magyar (kül)kereskedelemi szervezetek révén kialakultak a közvetítő kereskedelem csatornái.
Ám erre sem volt mindig szükség, a nyugati szállítókat csábították az elérhető busás extraprofitok, ők is ügyeskedtek az embargós tilalomfák megkerülésével.
Aztán a COCOM-listát még „privatizálták” is! A nyolcvanas években ugyanis egyre több hazánkfia és -lánya dolgozott Nyugaton, akik keresetüket itthon akarták elkölteni. Gyorsan rájöttek, hogy bomba üzlet, ha embargós cuccokat hoznak be zsebimportban. Egy ideig feketelistán szerepeltek a mai személyi számítógépek ősei, mindenekelőtt az IBM PC. Az is módi volt, hogy az áhított elektronikus holmikat szétszerelve „importálták”, és itthon rakták össze.
Magyarország először 1990-ben került enyhébb elbírálási kategóriába a COCOM tiltólistáján, ami aztán 1994-ben végleg megszűnt. Az ügynek ezzel még nem lett vége. Az utódegyezmény, a wassenaari szereződés értelmében a magyar hatóságoknak vállalniuk kellett, hogy az ellenségesnek minősített (terror)országoknak nem adnak tovább katonai rendeltetésű felszereléseket.
