Interjú Ott Annával: Próbálkoztam könnyedebb könyvvel, de egy 45 perces reality is ugyanazt adta volna

Olvasni nagy és nehéz meló, vallja Ott Anna irodalomszervező. A magyar irodalmi életben lett ismert a neve, kapocs a laikus olvasók és az irodalmárok, szerzők között, de még hajlamos magára egyszerű olvasóként tekinteni. A FeedEmber sorozat új részében vele beszélgettünk könyvnépszerűsítésről, az olvasás jelenéről és Krasznahorkai hatásáról.

A covidos időszak – annak drámája és tragédiái mellett – sokaknak, köztük nekem is a nyugodt, otthonülős esték kényelmét hozták el, vele együtt pedig vaskos, kiolvasásra váró könyveket. A legjobbkor bukkantam Ott Annára, ekkor indította el #olvassnádast nevű projektjét. Hónapokon át, százoldalas szakaszonként olvastuk Nádas Pétertől a Párhuzamos történeteket és hallgattuk meg Anna beszélgetéseit a kötet adott részeiről szakértőkkel, irodalmárokkal, aztán magával Nádas Péterrel is.

Sohasem voltam az a könyvklubos fazon, egyedül is át tudom rágni magam a több száz oldalas könyveken. De egy ekkora, ilyen sűrű irodalmi szöveg olvasásához és értelmezéséhez már jól jött a támogató közösség.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, nevezhetjük irodalomnépszerűsítő influenszernek is. De Anna emellett irodalomszervező, a Hadik művészeti vezetője, irodalmi események, fesztiválok műsorvezetője, és közben podcastol is. Szenvedélyesen olvas, irtó szerencsésnek érzi magát, hogy ez a hivatása. Ezért sem tud nemet mondani semmilyen új és izgalmas feladatra, pedig egy óvodás kisfiú anyukájaként ez már nem mindig könnyű. Interjú az olvasásról, annak népszerűsítéséről és az irodalomról.

---

Forbes.hu: Szóval van ez a FeedEmber sorozat, amelyben olyan embereket mutatunk be, akiknek szemmel látható az online elérésük, miközben értéket is közvetítenek. Vagyis nem feltétlen az a profiljuk, hogy a webshopról rendelt ruháikat próbálgatják.

Ott Anna: Pedig olyan tartalmat én is fogyasztok, és kicsit azért könnyebbnek tűnik azt csinálni. Elvileg azért követnek, mert könyveket ajánlok, és én is úgy tekintek magamra, mint egyfajta előolvasóra, aki segít könyvet választani a könyvtárban vagy a könyvesboltban. Mégis látom, hogy amikor épp a gyerekemről, a kutyámról vagy magamról posztolok az Instagramon, arra néha akár tízszer annyi visszajelzést kapok. Ez egy kicsit szomorú, de próbálom megtalálni ennek a ritmusát is – kell némi személyesség is. A lényeg azonban továbbra is az, hogy könyvekről írjak.

Hiányozna ez a fajta kapcsolattartás az olvasó közösséggel, ha nem lenne? Akár a lelkednek, akár a többi munkád szempontjából?

Lelkileg nem hiányozna, mert ha olvasok egy könyvet, vagy nagyon érdekel egy szerző életműve, azt be tudom csatornázni más munkáimba – a 444-es Nem rossz könyvek podcastba, egy Margó-beszélgetésbe vagy akár egy könyvklubba.

Nincs is meg bennem az a tudatosság vagy profizmus, amivel jobban ki lehetne aknázni az Instagram adta lehetőségeket. Még mindig inkább játszótérként kezelem, és nem igazán értem azokat a felnőtt embereket, akik munkaként tekintenek a profiljukra.

Amikor a covid idején naponta arra keltem, hogy újabb kétezerrel nőtt a követők száma – hirtelen mindenki olvasni vágyott –, akkor sem hittem el, hogy fel kellene adnom bármelyik pályámat.

Sebestyén László

Hogy állsz most a munkáidhoz? Néhány éve egy interjúban azt mondtad, teljesen laikusként tekintesz magadra az irodalmi beszélgetéseken, amiket vezetsz – te csak az olvasókat képviseled. Még mindig nem tartod magad szakmabelinek?

Szakmabeli vagyok, de nem irodalmár, nem kutatom a szerzők életművét. Több mint húsz éve masszívan olvasok, és tizenegy–tizenkét éve dolgozom a szakmában, szóval azért ragadt rám valami. Ettől még olvasóként tekintek magamra.

Most, amikor Krasznahorkai megkapta a Nobel-díjat, és behívtak a Telexbe, háromszor is visszahívtam őket, hogy nem megyek, nem rám van szükség. Aztán ők erősítettek meg abban, hogy nem az kell, hogy valaki Krasznahorkait olyan szinten elemezze, ahogy sokan tudják – azok, akik az életüket áldozták az életmű kutatására. Dávid Anna, a Magvető Kiadó igazgatója és Szegő János, Krasznahorkai szerkesztője is elmondták: arra van szükség, hogy valaki civilként, lelkesen tudja azt mondani, hogy „figyi, nem jártam magyar szakra, de le tudom venni a könyveit, bele tudom tenni az energiát, úgyhogy neked is megnyílhat ez a történet”.

Kapocs vagy az irodalmár – aki képes mindent befogadni és elemezni – és a között az olvasó között, aki nem mer belevágni egy-egy nagy presztízsű író monumentális művébe.

Én tényleg rajongok ezekért az emberekért, a tudásukért. Ezért is volt óriási élmény a covid idején az #olvassnádast sorozat, hiszen a legnagyobb esztéták, irodalomkritikusok és írók ültek ott velem. Még ha eleinte nem is hitték el, hogy ezt az Instagramon fogom közvetíteni.

Nagyon élveztem, hogy ezek az emberek, akiknek olyan csillogó tudásuk van, kénytelenek voltak az én teljesen naiv kérdéseimre válaszolni. Még arra is, hogy „figyelj, itt most mi történik?”.

Krasznahorkai is az olvasóknak mondott köszönetet, miután megkapta a Nobel-díjat.

Mert nem a kritikusok azok a nagy tömegek, akik odáig juttatnak egy szerzőt, hogy olvasott és közkedvelt legyen. Ettől én is kevésbé érzem frusztrálónak, hogy nem vagyok annyira szakmabeli.

Hogyan jött nálad az #olvassnádast? Ezzel indultak a könyvklubok is?

Covid volt, bezárt az ország és az összes munkahelyem – a Hadik, a Société –, a Margót (Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár – a szerk.) pedig nem lehetett megtartani. Otthon ültem, és azt éreztem, hogy ha most nem veszem le a polcról Nádas Pétert, akkor soha. A kiadója is támogatta az ötletet, segítették a folyamatot. Máig vannak, akik csak most kezdenek bele, és most jeleznek vissza, mert ezek a videók fent vannak, bármikor be lehet csatlakozni. Nagyon meghatározó élmény volt számomra, hogy találkozhattam Nádas Péter életművével, majd később vele magával is beszélgethettünk, levelezhettünk.

A könyvklubok inkább a terhességem és a szülésem után jöttek, amikor azt vettem észre, hogy már nem tudok és talán nem is szeretnék esténként színpadon ülni, hanem inkább másképp szeretném ezt csinálni.

Ezt a kérdést eredetileg későbbre tartogattam, de ha már te hoztad szóba, most felteszem: hogyan lehet gyerek mellett olvasni – nem csak mesekönyveket?

A fiam születése előtt is mindig több projektben voltam benne, miközben a Hadik volt a fő munkahelyem. Amikor pedig megszületett, evett és aludt – életemben nem volt még ennyi időm olvasni. Később viszont azt éreztem: úristen, mi történik velem? Nagyon szeretném visszakapni azt, aki voltam!

Ebben a legnagyobb kapaszkodóm a munkám volt, hiszen azon keresztül definiálom magam. Nem arra vágytam, hogy a barátnőimmel vacsorázgassak, hanem hogy gondolkodjak, visszatérjek önmagamhoz. Misa ezért nagyon hamar jött velem a Hadikba: négy hónapos volt, amikor először Beton.Hofival beszélgettem ott. Aztán lassan visszatértem a Hadik szombat délelőtti programjaihoz is. Nagy könnyebbség számomra, hogy független vagyok, hogy nem egy nyolcórás munkaidőt kellett visszavennem.

Miért lettél egyáltalán olvasó ember?

Erre még mindig keresem a választ. Talán azért, mert a szüleim viszonylag korán elváltak, és elég csúnya volt a válásuk. Egyedül éreztem magam, muszáj volt valamivel lefoglalnom magamat. A könyv lett az eszköz, amivel kiszakadhattam a valóságból. Eltakartam a szemem, mert nem akartam látni, ami körülöttem zajlik. Aztán ott volt a 18 évvel idősebb féltestvérem, a nővérem, aki nálunk hagyta a pöttyös és csíkos sorozatait. Egyszer azt mondta, hogy ő ennyi idősen már mindet kiolvasta. Ezen persze nagyon megsértődtem, úgyhogy elkezdtem sorra elolvasni őket.

Most irodalomterápiát hallgatok a Pécsi Tudományegyetemen, hogy megfejtsem, mi ez az egész.

Máig azt érzem, hogy a könyvre leginkább az idegrendszeremnek van szüksége, főleg amikor azt akarom mondani, hogy „figyi, én most nem vagyok itt!”.

Ebből persze rengeteg konfliktusom adódik a magánéletemben, a hétköznapokban is, amikor az emberek csak azt látják, hogy feldobott lábbal fekszem a kanapén egész nap. Vagy amikor egy konfliktusos helyzetben egyszerűen elvonulok olvasni.

Sebestyén László

Vajon ez személyiség kérdése? Hogy ha nincs kivel játszanom, akkor kinyitom a könyvet, hogy legyen a társam? Ez az introvertáltság jele?

Lehet. Rólam a munkám miatt sokan azt gondolhatják, hogy extrovertált vagyok, pedig nagyon el tudok fáradni a szociális kapcsolataimban. Nem én vagyok az, aki egy program után még ott marad pezsgőzni és csevegni, egyszerűen nem vagyok jó benne. Talán jön ez a kvázi egykeségből, vagy abból, hogy nem volt hangos, nagy családom. Ezért tölt vissza a legjobban a könyv.

Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e bárkit is arra nevelni, hogy olvasóvá váljon. Ha valaki alkatilag nem így vezeti le az idegrendszeri fáradtságát, azon nem nagyon lehet változtatni.

A fiam januárban lesz négyéves, és fogalmam sincs, hogy olvasó válik-e belőle. Folyamatosan könyvek veszik körül, az elmúlt másfél–két évben pedig már ő maga keresi őket. Nincs elalvás könyv nélkül, és napközben is gyakran előfordul, hogy leül, lapozgat, vagy megkér, hogy olvassak neki egy történetet. Mindent igyekszem nála történeteken keresztül előkészíteni, feldolgoztatni vagy segíteni neki. Például ha fél a sötétben, vagy amikor meghalt a kutyánk.

Most elkezdte az ovit, és azt jelzik vissza, hogy sokszor ahelyett, hogy szaladgálna vagy focizna, inkább leül és olvasgat. Nem kapcsolódik annyit a társaihoz, de közben remekül feltalálja magát, és levesz egy könyvet a polcról. Azt is visszajelzik, hogy rendkívül gazdag a szókincse, és olyan gondolatokat, érzéseket tud megfogalmazni, amelyek nem jellemzőek a kortársaira.

Az irodalomterápiás képzést be szeretnéd építeni a munkádba?

Iszonyú nagy várakozás van bennem, mert jövő ilyenkor már lehet, hogy egészen másképp fog kinézni egy hetem. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy ez a kétéves képzés és az ahhoz tartozó száz óra önismereti csoport nagyban befolyásolja majd a többi munkámat is, azt, hogyan állok egy könyvhöz vagy egy szerzőhöz. Másrészt igen, nagyon szeretnék irodalomterápiás csoportokat is vezetni.

A legnagyobb kihívás most is az, hogyan tudok végre munkaidőben dolgozni. A csoportok ugyanis hétvégén vagy este vannak, ahogy a legtöbb jelenlegi munkám is. Ezért szeretem annyira a podcastokat, azokat bármikor fel tudom venni. Szeretnék már nem este dolgozni, mert van egy gyerekem, akihez haza akarok érni. Nehéz ezt összeegyeztetni.

Sebestyén László

Ha már a munka és a magánélet egyensúlyáról beszélünk, ez nálad az olvasásnál is felmerül. Hogyan lehet összeegyeztetni a saját élvezetből olvasást a munkához kapcsolódó olvasással? Ha időre kell elolvasnod valamit, megmarad az élvezet?

Jól meg kell tervezni. Például az őszi könyvklubok könyveit már nyáron elkezdtem olvasni, hogy ne azt érezzem, sietnem kell. Így közben befér egy-egy új megjelenés, egy podcast vagy valami, ami egyszerűen csak érdekel, és el szeretném olvasni. Az időbeosztás a kulcs.

Tudom, ez megint kicsit romantikusan hangzik, de egyre inkább azt érzem, hogy tényleg imádom, amit csinálok. Ezt szerettem egész életemben a legjobban, és most az a legfantasztikusabb, hogy ez lett a munkám. Ezért mondok mindenre igent, és szeretném az összes ötletemet azonnal megvalósítani.

Nincs olyan munka, amire azt mondanám, hogy „á, ez már nem fér bele idén”. Inkább egyeztetek a családdal, hogy segítsenek megszervezni az életemet. Szeptember elseje óta viszont nem volt olyan nap, amikor ne azt éreztem volna, hogy egyik projektből esek a másikba, és ez nagyon megterhelő.

Ki lehet égni ebben?

Ezt próbálom elkerülni. Nem akarom addig tolni, amíg megutálom, elfáradok, és már nem lesz kedvem emberekkel beszélgetni irodalomról, vagy egyszerűen csak könyvet olvasni. A legnagyobb kérdés, hogy hogyan tudom úgy belőni az egyensúlyt, hogy ne érezzem azt, nincs időm pihenni.

Valamelyik posztodban azt írtad, hogy nem azért olvasol, hogy élvezd. Én, aki imádtam Nesbø Vérségi kötelékén szörnyülködni, azt hiszem, értem, mire gondolsz, de mondd el te, hogy mit értesz alatta!

Annyiszor feltették már nekem ezt a kérdést a könyvklubokban is, hogy miért olvasok megterhelő könyveket. Sokáig rágódtam a válaszon. Nem pihenésre vagy kikapcsolódásra használom a könyvet. Azt akarom, hogy megdolgoztasson – az agyamat, a lelkemet, az érzéseimet. Hogy kényelmetlen kérdésekkel szembesítsen, hogy kialakuljon bennem a saját megélésem és válaszom.

Fantasztikus, hogy valaki leül egy íróasztalhoz, és leír valamit, amitől te otthon, olvasás közben a hatása alá kerülsz, érzések és gondolatok ébrednek benned. Én ezt a teljesítményt akarom érezni.

Ha ki akarok kapcsolni, akkor trash tartalmakat nézek, realityt, TikTokot. Ilyenkor lefekszem a kanapéra és kiégetem az agyam. Most nyáron próbálkoztam egy könnyedebb könyvvel, de azt éreztem, hogy negyvenöt perc egy realityből ugyanilyen hatást ért volna el. Sajnáltam azt a néhány napot, amit erre a könyvre fordítottam.

Közben persze mindenki maga döntse el, mit olvas, mert már maga az olvasás aktusa is fontos: segít lecsillapodni, lelassulni. Vegyen el mindennap húsz percet a képernyőidőből, olvassa mindenki azt, ami neki jólesik! Nekem a könnyed olvasmány nem esik jól. Lehet emiatt sznobnak hívni, nem is akarok védekezni ellene.

Lehet, hogy én is sznob vagyok, de feltűnt, hogy az elmúlt tíz évben megszaporodtak azok a könyves profilok, ahol mintha csak a borító színe vagy az oldalfestés alapján válogatnának. Értem, hogy legalább olvasnak, legyen az bármi, hiszen az olvasás fejleszti a kognitív képességeket. Mégis mindig várom, hogy előbb-utóbb beszivárogjanak oda is a komolyabb témájú irodalmi művek. Aztán többnyire nem történik meg.

Az előbb nagyon megengedő voltam: nem mindegy, mit olvasunk. Nem mindegy, nyelvileg hogyan van megformálva, milyen a szóhasználat, a stílus, az atmoszféra, és hogy a világ mely problémáját tematizálja. Rendben, ha valaki ki akar kapcsolódni, olvasson valami könnyedebbet, Rejtőt, Agatha Christie-t! Nem kell belehalni egy könyvbe ahhoz, hogy irodalmi értéket képviseljen.

Azzal, hogy a Sátántangó után olvastam Bodor Ádámot és Dragomán Györgyöt, megértettem Erdélyt. Megértettem a rendszerváltást, Trianont, és azt is, milyen a mélyszegénység. Amit a történelemórán nem értettem, azt könyvekkel már igen.

Ha valaki igényes magára, legyen igényes a lelkére és a szellemére is. Olyan szellemi táplálékot vegyen magához, ami őt gyarapítja.

Visszatérve a színes, szép Instagram-profilokra: szerintem az is rendben van, az is egyfajta üzlet. Én viszont nem vagyok üzletasszony. Ennyi a különbség.

Sebetyén László

Szerinted van hatásod arra, hogy többen olvassanak igazán értékes irodalmat?

Nagyon szeretném hinni, hogy igen. Nem akarok senkit megváltoztatni, minden könyvklub, podcast és program egyszerűen belőlem fakad. Bizonyos értelemben ez önző dolog, hiszen mindig a saját érdeklődési körömet járom körbe. De sokszor kapok olyan visszajelzést, hogy valaki nélkülem nem vette volna le azt a könyvet a polcról, vagy nem olvasta volna végig.

A KSH legfrissebb adatai szerint a magyarok átlagosan napi két percet olvasnak, a férfiak pedig ezen belül mindössze egyet. Ez azért elég rosszul hangzik, pedig úgy tűnt, mintha az olvasás a reneszánszát élné.

Ha kicsit kinézünk a buborékunkból, innen Budáról, egy irodalmi kávéházból, akkor nem vagyok meglepve.

Olvasni nagy és nehéz meló, ráadásul egyre nehezebb. Magamon is érzem, mennyire az.

Felnőttként, család és munka mellett nehéz megtalálni azt az időt, azt a luxust, hogy könyvet vegyünk a kezünkbe. Másrészt az, ami ebben az állandó zajban a figyelmünkkel történik, nagyon káros. Az Instagramon már legfeljebb harminc másodperces videókat érdemes készíteni, sokan már azt sem tudják végignézni. Egy könyvbe viszont munkát kell tenni, le kell ülni, csendben maradni, odafigyelni, követni.

A covid idején volt egy nagyon erős tapasztalásom. A Mecsekben voltunk az erdő közepén, internet nélkül, és rácsúsztam a sorozatokra, sem előtte, sem azóta nem nézek. Egymás után megnéztem három epizódot, így indítottam a napot, majd arra gondoltam, kimegyek a kertbe olvasni. Emlékszem, A kormányzó halála volt nálam Murakami Harukitól. És nem tudtam olvasni. Azt éreztem, hogy ez egy kínszenvedés: lassú, sehova sem tart, a figyelmem folyton elkóborolt. A Nobel-díjas Olga Tokarczuk írta egyszer, hogy az irodalomnak ma a sorozat a legnagyobb vetélytársa.

Annak, hogy Kertész Imre után több mint húsz évvel Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjat kapott, lehet valódi hatása? A könyvei egy időre el is fogytak a boltokból, de vajon hányan olvassák el ténylegesen, és hányan teszik fel csak úgy a Sátántangót a polcra?

Naiv vagyok, de azt gondolom, hogy mondjuk a hetven százalékuk el is olvassa, és megtapasztal belőle valamit. Talán megveszi a következő könyvét is, elkezd interjúkat olvasni vele, ahol utal más kortárs írókra, és akkor azokat is leveszi a polcról. Legyünk optimisták.

Sebestyén László