„Kiégeti az embert otthon a brutális szembeszél”– csak kulturális paradicsom vagy költözésre is ajánlják Franciaországot a kint élő magyarok?

Évről évre egyre többen költöznek Franciaországba, köztük magyarok is. Jó és drága élet, bosszantó bürokrácia. Megéri? Hogy jön ki a matek, mennyire drága az élet és mi az, ami nélkül nem éri meg belekezdeni. Kint élő magyarokkal beszélgettünk.

Párizs pár óra alatt teljesen otthonossá válik, majd a Louvre felé sétálva a háttérben észreveszed az Eiffel-tornyot és újra rájössz, hogy nem itt élsz, csak turista vagy. Nagyjából így lehet összefoglalni az élményeimet arról, amikor először a francia fővárosban jártam, majd volt szerencsém egy hónappal később is visszamenni, amikor ismét úgy viselkedtem mintha oda születtem volna. Rutinosan vettem a metrójegyet és – egy kis térképes segítséggel vagy a táblákat figyelve – otthonosan közlekedtem a városban.

A rövid utazás ellenére is rengeteget költöttem, és legalább ennyit mutogattam is a helyieknek, ha akartam valamit, hiszen franciául nem beszélek. Elgondolkodtam, vajon milyen lehet egy ekkora világvárosban élni, aminek hatalmas a kulturális öröksége, relatíve nehéz a nyelve és ahol olyan gyakorisággal bénítja meg a hétköznapokat egy sztrájk, mint amilyen sűrűn váltják egymást újabban a kormányfők – hetente.

A tisztább kép érdekében kerestem statisztikákat, illetve franciaországi magyarokkal is beszélgettem, hogy megtudjuk milyen az élet a macaron, a divat, Napóleon, a hegyek és a múzeumok országában, ahol egy idei tanulmány szerint legalább 17 100 magyar él és dolgozik.

---

Tényleg ridegek?

Vegyes beszámolók fogadtak a francia életről, volt, aki előre jelezte, hogy nem véletlenül választotta az országot, szóval tőle csak jókat fogok hallani, míg más több dologgal is elégedetlen és erősen fontolgatja, hogy elköltözik. Az is kiderült, hogy Franciaország legkülönbözőbb pontjain lehet magyarokba botlani a svájci határtól kezdve a belga határig, de viszonylag kevés olyan emberrel beszéltem, aki a fővárosban élne. Az pedig, hogy ki hogyan éli meg a kinti létet nagyban eltér aszerint, hogy merre telepedett le. 

„Nem tudom, hogy egy váratlan nehézség esetén milyen helyzetbe kerülnénk, de valószínűleg még akkor is jobb lenne itt, mint Magyarországon” 

– mondta például a hét éve Dél-Franciaországban élő Eszter, amikor a gazdasági helyzetet fejtegette. Egy Pierrevert nevű kistelepülésen lakik, ami nagyjából egy órára van a tengertől és az Alpoktól is. Orvosként dolgozik és egy fejvadász segítségével érkezett az országba. Eszter szerint a környékén élő franciák elég távolságtartók, szóval életre szóló barátságokat nem kötöttek, de van, aki kihúzza a csávából és meghallgatja őt, illetve van három magyar család, akikkel összejárnak, így a gyerekek gyakorolhatják a nyelvet. Mégis úgy érzi, hogy nehéz az integráció, inkább az oldd meg magad mentalitás a jellemző.

Az előbbinél derűsebb véleményen van a Nizza környékén élő István, aki szerint a franciák jókedvűek és nem kapkodnak. A nyugodt életre példakánt említi, hogy egy ebéd egy üveg borral és hosszas beszélgetéssel kezdődik, amit 5-6 fogás követ.

Őszintén szólva nem sok mindent hiányolok Magyarországról, a mentalitást biztosan nem, esetleg a jó magyar kolbászokat

– mondta. Neki már nehezére esik hazamenni, mert a rossz megélhetés és a nagy politikai nyomás miatt lehangoltak a magyarok. „Azt szoktam mondani, hogy négy napot bírok Magyarországon, mert eddig viselem el, hogy mindenki, aki szembejön rosszkedvű, depis és bunkó.” Ezzel szemben Nizzában egy néni lazán elbeszélget a pénztárossal miközben mögöttük hatalmas sor áll, „egy budapesti boltban ezért már nyakon szúrnának egy répával”. 

Elengedhetetlen a nyelvtudás

Egy valami biztosan közös volt az összes beszámolóban: francia nyelvtudás nélkül nem érdemes kiköltözni, bár úgy sem reménytelen. „Angollal szinte semmire sem mész a mindennapokban sajnos” – véli Eszter, aki A2-es szinten volt, amikor kiment, de a szerződése része volt, hogy fizetnek neki, amíg megtanulja a nyelvet.

„Négy hónapig kaptam fizetést a nyelvtanulásért, de még utána is hat hónapig volt egy állandó oktatóm, aki segített korrigálni, és kaptam egy jó titkárnőt is, aki helyettem fogalmazta meg a leveleket. Így hét év után már belejöttem, de az elején voltak húzósabb hónapok.” 

Nehezebb dolga volt Brigittának, aki korábban Lyonban lakott, most pedig a svájci határnál él egy kis faluban, Genftől 10 kilométerre. Neki egyedül kellett boldogulnia, nem volt egy támogató munkahelye. Ő legalább ötször kiemelte, hogy mennyire fontos a nyelvtudás. 

„A beilleszkedés nem ment simán, mert nem beszéltem franciául, itt meg csak ezen a nyelven lehet boldogulni, így az adminisztratív dolgok sem egyszerűek. Talán a nagyobb városokban beszélnek angolul” – részletezte. Azt viszont pozitívumként emelte ki, hogy az nyelvtanfolyamokon mindenki segített egymásnak, hiszen sok hasonló helyzetben lévő külföldi járt rájuk. Egyébként többen meséltek arról, hogy találtak teljesen ingyenes képzéseket.

Szintén más a tapasztalata a Marseille-ben élő Gyulának, aki egy éve költözött ki és jelenleg egy magyar vezetésű lakásfelújító cégnél dolgozik, magyar kollégákkal. „Megérkeztem és részben a kapcsolataimnak köszönhetően 2 hétre rá volt munkám, ahol akár nyelvtudás nélkül is lehet dolgozni” – mondta, de azért hozzátette, hogy előbb-utóbb óhatatlanul kell a francia.

Amikor arról kérdeztem őket, mit tanácsolnának azoknak, akik a költözésen gondolkodnak, mindannyian azt mondták: érdemes minél előbb elkezdeni franciául tanulni. Egyrészt azért is, mert István szerint nagyon értékelik, ha megpróbálsz valamit franciául makogni és egyből máshogyan állnak hozzád. Másrészt azért is, mert rendkívül összetett a bürokrácia, amit még az anyanyelven sem könnyű átlátni.

Szabadság, egyenlőség, testvériség

A második utam előtt kérdéses volt, hogy felszáll-e a gépem, mert a légitársaság bejelentette, hogy az összes járatát törölni fogja. Kiderült, hogy sztrájkolni terveznek a francia légiirányítók. Valahogy elkerülte a figyelmemet a hír, ezért vettem jegyeket Calude Monet givernyi-i kertjébe is, ahol pedig arra figyelmeztettek, hogy nehezebb lehet eljutni vonattal, szintén egy sztrájk miatt. Végül szerencsére változott a légiirányítók terve, de rájöttem, hogy igaz a sztereotípia: a franciáknak nem esik nehezükre tüntető jelleggel beszüntetni a munkavégzést.

A következtetésemet később többen is megerősítették. „Kiállnak magukért és rendkívül kitartóak, például a nyugdíjreform miatti tiltakozásnál is autópálya felhajtókat, benzinkutakat zártak le, aminek az lett a vége, hogy emeltek a minimálbéren és a szociális ellátmányokon”– mondta István. A 15 ezer fős Vendôme-ban élő Dalmának viszont kettős a véleménye: „furcsa, hogy mindenért sztrájkolnak, a szakszervezetek viszont sokszor ok nélkül kombinálnak és hergelik a dolgozókat.” Ugyanakkor úgy gondolja, hogy tanulandó a munkához és élethez való hozzáállásuk, mert kiállnak az érdekeikért és nem csak beletörődnek a helyzetbe.

„Kiégeti az embert otthon a brutális szembeszél és gátlástalan elnyomás” – ezen a sarkos véleményen van a Párizsba élő Zoltán, akinek hosszúra nyúlik vissza a története Franciaországgal. Ott Erasmuson, az egyetemi mesterképzésen, most pedig a doktoriját írja, ami mellett a helyi önkormányzatban dolgozik. A határozott kijelentés ellenére azt mondta, hogy elsősorban nem a közélet motiválta:

„Nem az volt, hogy nem tudok többet Orbánnal megférni és kiköltözök. A kint töltött félévekkor jól éreztem magam és amikor visszaköltöztem Magyarországra, hiányzott a francia életem”.

A kint tapasztalt szabadságérzet mindenképp csábító volt számára, ugyanis az LMBTQ közösség tagjaként ott sokkal inkább önmaga lehet. És azt is élvezi, hogy sokszínű a civil szervezeti környezet, nem kell kompromisszumokat kötnie, ha csatlakozik valahova.

István viszont kifejezetten a hazai helyzet miatt váltott országot. Elmesélte, hogy egy jól menő építőipari vállalata volt, amit saját erőből hozott létre. Főleg közös képviselőknek és kórházaknak dolgozott, sok alkalmazottal. „Egyszer csak kaptam egy ajánlatot, hogy lopjunk el uniós pénzeket, amihez engem is beválasztottak négy cég közé. Ötszörösen vagy tízszeresen túlárazott ajánlatot kellett volna adnom és így osztottuk volna fel az összes elnyert uniós támogatást”. István nemet mondott a lehetőségre, mire válaszul jogilag ellehetetlenítették a cégét. Ekkor jutott arra, hogy inkább külföldön keres munkát.

Talán a Nizzában élő vállalkozó, Reni volt az egyetlen, akinek egyáltalán nem játszott szerepet a motivációjában a politika, bár bevallása szerint nem is foglalkozik a témával. Gyula viszont Istvánhoz hasonlóan ellehetetlenült a munkájában Magyarországon. Alapvetően táncművész és koreográfus, aki az elmondása alapján elég jó nemzetközi karriert futott be külföldön. Majd 2017-ben hazajött és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanított, de továbbra is voltak határon túli előadásai is. Aztán jött a koronavírus-járvány, és közben az egyetem modellváltása, amikor megszűnt a munkaviszonya. A katás adózás eltörlése miatt a vállalkozását is be kellett zárnia. Gyakorlatilag felélte a tartalékait mire sikerült elhelyezkednie az építőiparban, de szeretett volna minél előbb külföldre költözni. Így – és egy szerelemnek köszönhetően – került Franciaországba.

Természetesen Franciaországnak és a francia belpolitikának is megvannak a maga bajai. Október elején írtunk arról, hogy ismét lemondott a miniszterelnök, aki már a harmadik volt mióta 2024 nyarán előrehozott választásokon újra Emmanuel Macron elnök nyert. A pártok sokszínűsége miatt a parlamenti viták gyakran elhúzódnak, ami megnehezíti az új rendeletek elfogadását. Közben a szélsőjobboldali populista Nemzeti Tömörülés is megerősödött: a tavalyi európai parlamenti választásokon 31,37 százalékkal az első helyen végzett.

Mennyi az annyi?

A pénzügyeknél fontos kiemelni, hogy többkulcsos adózás van, a személyijövedelem-adónál 5 fő vagyonai kategória van a hozzá tartozó kulcsokkal. „Az ország a szolidaritás elvén alapul: aki kevesebbet keres, arányosabban kevesebbet adózik, de aki többet keres, jóval magasabb adókulcsokkal kell számoljon a progresszív adórendszer miatt” – részletezte a nizzai Reni. A tengerparti városban ráadásul tavaly rekordmértéken, 15,8 százalékkal emelkedtek tavaly a helyi adók.

Ezen felül, ami Franciaországban szintén komoly teher az az ingatlanadó, e tekintetben nem sokban különbözik Nizza és a már említett Pierrevert.

„Az ingatlan adó horror, 2400 euró egy évre, bár igaz, hogy itt mindenféle szemetet korlátlanul leadhatsz, ami például egy építkezés esetén mentesít a konténer bérléstől”

– taglalta Eszter. Náluk nehézséget okozott, hogy a férje diplomás állást találjon, mert az állam két év munkanélküli segély után annyival kipipálta volna a „munkaerőpiaci visszaorientálását”, hogy elküldik buszvezetőnek. Neki orvosként egyszerű volt munkát találni, ugyanígy nem nehéz annak, aki kétkezi munkát keres. A kettő között, a középrétegben azonban már jóval nehezebb elhelyezkedni, és szinte minden munka 1500-1700 eurót fizet. Az uniós mérés szerint Franciaországban átlagosan nettó 2500 euró volt a havi kereset tavaly (a magyar ennek kevesebb mint a fele volt).

Eszter azt mondta, a villanyszámlájuk nagyjából megegyezik az otthonival. Szerinte a tartós élelmiszerek, gyümölcsök és a tisztítószerek olcsóbbak mint otthon, viszont a hűtős dolgok, pékáruk drágábbak. „Igazából csak a túró hiányzik, azt hozunk mindig otthonról és lefagyasztjuk.” 

Meglepő módon mindenki azt mesélte, hogy olcsóbb a bevásárlás a francia boltokban, annak ellenére, hogy ott jobb az alapanyagok minősége. István például nagyjából 30 százalékkal jön ki olcsóbban egy nagybevásárlásnál, mint korábban Budapesten. A színvonalat pedig azzal szemléltette, hogy nem ízlik neki a francia parizer, mert nem szokott hozzá, hogy a 90 százaléka hús. A statisztikákat nézve az Eurostat augusztusi adatai szerint Franciaországban egy százalékos volt az élelmiszerinfláció, míg Magyarországon 3,6.

Az élelmiszereken túl arról is meséltek, hogy az egészségügy még az állami és a munkáltató által fizetett kiegészítő egészségbiztosítás mellett is jelentős költséggel jár. Ezt főleg a vállalkozó Reni emelte ki, mint mondta, ezek a költségek Nizzában különösen magasak. A legalább két gyereket nevelő családosoknak viszont sokféle kedvezmény jár – igaz, ennek érvényesítése rengeteg papírmunkával jár, de erre még később visszatérünk.

Nehéz általánosságban beszélni az anyagiakról, hiszen rengeteg múlik azon, hogy ki, hol él és milyen pozícióban dolgozik. Például Dalma, aki két évre költözött ki tavaly májusban egy vidéki településre kontrolling vezetőként, nagyjából a bevétele 20-25 százalékát tudja félretenni havonta. Míg a fővárosi Zoltán arról mesélt, hogy brutális a lakhatási költség és nincs olyan ismerőse, aki olyan helyen lakna, amit teljesen szeret. Ők a párjával egy rossz állapotú, 39 négyzetméteres stúdióért 880 eurót fizettek, ami rezsivel együtt 500 euróra (átszámítva 195 ezer forint) jött ki fejenként. Nemrég átköltöztek egy kétszobás lakásba, aminél viszont a kétes hírű környék a kompromisszum.

Arról nem is beszélve, hogy nagyon körülményes a bérlés, kell hozzá munkaviszony-igazolás, fix munkaszerződés, egy kezes és bizonyítani kell, hogy a nettó fizetés legalább háromszorosa a lakbérnek. Zoltán ezt annyival egészítette ki, hogy fiatal pályakezdőként könnyebb dolga van, ugyanis 31 éves korig kezességet vállal az állam.

Újra a statisztikákhoz nyúlva azt látni, hogy 2023-ban az uniós lakosság csaknem tizede a jövedelme legalább 40 százalékát lakhatásra költötte, de hatalmasak a különbségek országonként. Görögországban ez az arány 28,5 százalék, míg Franciaországban mindössze 6,5, Magyarországon pedig szintén tíz százalék alatt marad (igaz, nálunk a sajátlakás arány is nagyon magas).

Ennél szemléletesebb adat, hogy a lakásoknál a hazai árak közel megháromszorozódtak (+277%) összehasonlítva a 2010-es árakat 2025 második negyedévével, míg Franciaországban 30 százalék alatt maradt az emelkedés. Hasonlóak az eltérések a bérleti díjaknál is.

A beszámolók alapján a különböző szolgáltatásokért és programokért viszont mélyen a zsebbe kell nyúlni. A fodrász, a tömegközlekedés, az autópályadíj nem olcsó mulatság, ahogy elmenni egy színházba vagy koncertre sem. A kintélők szerint feltehetőleg azért, mert magasabb fizetést is adnak a beosztottjaiknak és nagyon ritka, hogy valaki feketén dolgozik, szóval ezen sem lehet „spórolni”.

Óvatosak a leleményes magyarokkal

„Olyan szintű szociális háló van az emberek mögött, ami magyar fejjel elképzelhetetlen.” István azután tette ezt a kijelentést, hogy elárulta, van egy tartósan beteg gyereke, aki gyakran volt lázgörcsös, de Magyarországon nem tudták megfejteni, hogy mi baja lehet. Franciaországban viszont már ott tartanak, hogy bekerültek egy nemzetközi genetikai betegségeket vizsgáló szervezethez. A férfi két évig egyedül élt kint, előkészítette a terepet, majd amikor kiköltözött a párja is a gyerekükkel, egyből ugyanazok a jogok jártak nekik is, mint Istvánnak.

A tartósan beteg gyerek miatt a párja azonnal kapott 800 eurónyi segélyt és mindhármuknak jár egészségbiztosítás is, így minden ingyen van a vizsgálatoktól kezdve a gyógyszerekig, akár a magánintézményekben is. István maga is került kórházba, erről azt mesélte, hogy saját szobája volt televízióval, internettel és többféle menü közül választhatott, hogy mit szeretne enni.

Istvánhoz beszámolója egy ponton már túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Kapott havi 200 eurónyi lakhatási támogatást a havi 750 eurós, háromszobás házához. Most pedig motivációként kap 160 eurót azért, mert dolgozik. A magas adóterhek mellé azonban tényleg védőhálót nyújt az állam, valóban ennyire sokféle hozzájárulás létezik – csakhogy ez korántsem jár mindenkinek. Hogy mire jogosult, az számos körülménytől függ. Számít például a családi helyzet, a jövedelem és hogy mennyi hiteled van.

A szintén családos Eszteréknél például már úgy van, hogy az egészségügyi ellátás csak 60 százalékát fizeti az állam és egy kiegészítő biztosítást kap a munkáltatójától, amit 30 euróért kiterjeszthet a családjára. Ennek köszönhetően „ingyen” kaptak már szemüveget, kontaktlencsét, gyógytornászt és fogszabályzót is.

A megkérdezettek egy része arra panaszkodott, hogy a sok támogatás teret ad az ingyenélőknek is, míg a jobban keresőktől rengeteget levonnak a többkulcsos adózás miatt, amiből sok belpolitikai konfliktus is adódik. A munkanélküli segély is méltányos, maximum 2 évig lehet kapni és a jogosultsághoz elég fél évet ledolgozni, bár hamarosan módosítanak a szabályokon. István és Brigitta is

több olyan magyarról tud, aki ezt kihasználva ledolgozik hat hónapot Franciaországban, majd hazamegy miközben kapja a segélyt.

A rengeteg lehetőségnek nemcsak a magasabb adókulcsokkal fizetek meg az árát, hanem bizony a nagyon bonyolult bürokráciát is idesorolhatjuk. Volt olyan kintélő, aki csak egyetlen szóval jellemezte a francia ügyintézést: horror. Gyula elmesélte, hogy amikor bankszámlát szeretett volna nyitni, és kiderült a személyijéből, hogy magyar, nem kapott azonnal hagyományos számlát, hanem próbaidőre tették. Mint mondta: „azért, mert elterjedt rólunk, hogy lopunk, csalunk, hazudunk.” Más két évet várt a lakhatási támogatására, majd egyszer csak kiutaltak neki 6 ezer eurót.

A turistaként Franciaországba érkezőt hamar elfogja az érzés, hogy tudni kint élni. De mit mondanak erre azok, akik már több év óta kint vannak? Talán az egyik megszólalom foglalta össze a legfrappánsabban:

„Ha az ember szorgalmas és dolgozni akar, akkor egy hihetetlenül élhető ország. Pikk-pakk lehet egyről a kettőre jutni.” 

Egyedül Eszter mondta a tapasztalatai alapján, hogy még egyszer nem választaná ezt az országot, mert például Németországban könnyebb az integráció és kevesebb az adminisztráció. A többiek hosszútávon maradnának, és néhány pontban összefoglalták, hogy mit ajánlanak a hasonló tervvel rendelkezőknek: gondolják át, hogy pontosan miért szeretnének kimenni, előre gyűjtsék össze a szükséges dokumentumokat, legyenek türelmesek és kezdjenek bele a nyelvtanulásba.