Gárdos Péter: A 70-es években kisipari módszerekkel manipuláltak, ma viszont elképesztő profizmussal hamisítják a híreket

Aktuálisabb témát aligha talált volna a hírhamisításnál, így a 70-es évekbeli filmhíradós élményeit írta meg Gárdos Péter legújabb regényében, a Hamisítókban. Miután ugyanis nem vették fel rendező szakra, lényegében a híradófilmek készítése közben tanulta meg a filmes szakmát, majd kora egyik legnagyobb történetmesélője lett. Eleinte olyan játékfilmsikerekkel, mint például a Szamárköhögés vagy a Hajnali láz, az utóbbi években pedig fordulatos regényekkel. Interjú taposással archivált filmszalagról, besúgókról, a Semmelweis-film együgyű dialógusairól és korrupt filmtámogatási rendszerről.

Forbes.hu: Miért csak a hatodik, pontosabban ahogy mondani szoktad, az öt és feledik regényedben – mert a Szemérmetlen történetek valójában a Hét mocskos nap átdolgozása – került elő az önéletrajzi ihlet?

Gárdos Péter: Amikor a hatvanas évek elején, kamaszkorom kezdetén beleszerelmesedtem a filmes szakmába, akkor jöttek divatba az úgynevezett szerzői filmek. Minden rendező megcsinálta a maga Így jöttem-moziját arról, hova tartozik, honnan érkezik. Jancsó filmjének konkrétan ez volt a címe, de ugyanilyen eredettörténet volt például Szabó István Álmodozások kora című alkotása is. Pár éve láttam Spielbergtől A Fabelman családot, és elgondolkodtam, milyen tanulságos, ha valaki hatvan fölött rendezi meg az Így jöttemét. Akkor ugrott be, hogy ha már én ezeken a szerzői filmeken nevelkedtem, lényegében a vezérlő csillagaim voltak, ezért lettem filmrendező, miért ne mesélhetnék én is a személyes előzményekről.

Csak hát valószínűleg már nem ad rá lehetőséget a rendszer, hogy filmezzek, úgyhogy gondoltam, megírom prózában.

Másrészt én a Magyar Filmhíradónál szocializálódtam, miután nem vettek fel színművészeti rendező szakára, az ELTE bölcsészkara után kilenc évig ott lehettem gyakornok, majd rendező. Vagyis lényegében a híradófilmek készítése közben tanultam meg a szakmát. És hát ott nagyon hamar szembesültem azzal, szó szerint pofán csapott, hogy mennyire könnyű filmet hamisítani. Hogy a híradófilm, ami látszólag a legautentikusabb valóságlenyomat, könnyen válhat abszolút hazugsággá is.

Ez volt tehát a regény személyes indítéka. Ehhez még hozzátevődött, hogy az utóbbi tizenöt-húsz évben olyan mértékű átverésdömpinget érzékeltem a mindennapi életünkben, olyan brutálisan megnőtt a hírhamisítások száma, hogy egyszerre csak végtelenül aktuálissá vált a téma.   

Mennyi a Hamisítókban a fikció? Igaz, hogy Kun Béláról összesen három snitt maradt fenn, mégis készült róla egy húszperces dokumentumfilm, hamisított, statisztákkal felvett jelenetekkel? És valóban tapostatok filmtekercseket, hogy archívnak tűnjenek?

Ezek soha nem törlődő élményeim voltak.

Igen, egy rendező kollégám kérésére tapostam 1919-esnek hazudott, de 1971-ben leforgatott filmnegatívot a Filmhíradó vágószobájában.

A felvételek a közeli Népligetben készültek. Néhány éve láttam egy dokumentumfilmet a magyar Tanácsköztársaságról a National Geographic csatornáján, és megdöbbenésemre felfedezhettem azokat a snitteket, amelyeket még én tapostam meg 1971-ben. A karcos, homályos, agyontaposott képkockák semmiben nem különböztek a valóságos eredetiektől. (Nevet.)  

Szóval rengeteg nyersanyagom volt ebből a korszakból, de azt kell, hogy mondjam, a múltamat lényegében csak dobbantónak használtam. Egy pont után már Goldstein Balázs, a regény főszereplője írta tovább a mesét. Vagyis tiltakoznék, ha felmerülne, hogy ez a könyv az én filmhíradós éveim története. Bizonyos szituációk, személyek hasonlíthatnak esetekre, emberekre az akkori környezetemből. De végső soron a Hamisítók fikció.

Volt, aki esetleg magára ismert?

Igen, volt. Meglepő módon olyan valaki, akire egyáltalában nem számítottam. Pedig az illető regénybeli hasonmása a képzelet szüleménye, csak egy-két apróságot csentem át a valóságos énjéből. Mindenesetre tanulságos, hogy miképpen látjuk önmagunkat így, ötven év távlatából. Például a regénybeli barát, Pierre figuráját két és fél korabeli ismerősömből gyúrtam össze.

Besúgók és őket beszervezők is vannak a regényben, velük valóban találkoztál a hetvenes években?

A családomban is volt, akit megkíséreltek beszervezni. Ő ezt akkor határozottan és kategorikusan visszautasította. Szerencséje volt, hogy megtehette. Természetesen buzgón olvastam a jelentéseket, amihez ma már hozzáférhettem. Ezekből többek között kiderült, hogy a beszervezők általában kettesben dolgoztak  – ezért került a regénybe a furcsa páros. Miután rokonnak álmodtam meg őket, ez lehetőséget adott viszonyuk sajátos fénytöréseire.

Megpróbáltam ezeket a belügyi tiszteket iróniával ábrázolni, miközben azt gondolom róluk, hogy életveszélyes, taszító figurák voltak. De nem lenne baj, ha az olvasó néha mosolyogna rajtuk, még egy ilyen alapvetően felzaklató végű történetben is.

Azt mondtad, pofán csapott, hogy a világot meg lehet hamisítani. Mi az, ami mégis a Filmhíradónál tartott kilenc évig?

Egyrészt mindenképpen a filmgyártás közelében akartam lenni, tanulóidőnek fogtam fel azokat az éveket. Utólag is nagyon hálás vagyok a lehetőségnek, hiszen a híradó mint műfaj a későbbiekben az egész szakmai életemet befolyásolta.

A 70-es évek közepén vettem magamnak először a bátorságot, hogy a játékfilm felé kacsintsak.

Osvát András barátommal (dramaturg-forgatókönyvíró – a szerk.) elhatároztuk, hogy kizárólag híradófilmekből fabrikálunk egy játékfilmet. Meg is írtuk a forgatókönyvet, az lett a címe, hogy Filmhamisítvány. A történet 1932-ben játszódott, 20-25 százalékban a kor híradóit használtuk fel benne, 75 százalékban pedig általunk elképzelt kvázi híradókat, amiket le akartunk gyártani. Az archívumban megnéztük a 32-es év összes híradóját, többször is, és nyolc hónapig ücsörögtünk a Széchényi Könyvtárban, hogy az év összes újságját elolvashassuk.

Aztán bejelentkeztünk a forgatókönyvünkkel az egyik játékfilmstúdióba. Az ötlet tetszett a stúdióvezetőnek, mármint az, hogy híradókból álljon össze egy másfélórás történet, de a hamísítás, a kvázi filmhíradók helyett azt szerette volna, hogy kizárólag igazi híradókból rakjunk össze egy sztorit, írjunk hozzá narrátorszöveget. Ez meg engem nem érdekelt.  Én híradókból akartam játékfilmet varázsolni.

Évekkel később, 83-ban kijött Woody Allen Zeligje. Ebben a moziban is voltak eredeti híradók, de túlnyomó többségben a Woody Allen által leforgatott fekete-fehér kvázi dokumentumanyagokból állt össze. Ez azt igazolta, hogy mi, évekkel korábban, valami lényegesre bukkantunk. 

Benne volt a levegőben, hogy a híradó mégsem csak pusztán a valóság, hanem valami más. Hát ezért is maradtam ott. Imádtam a műfajt, tudtam, hogy ezzel nekem még dolgom lesz.

A Hamisítók szerinted melyik korosztálynak a legérdekesebb? Annak, aki a 70-es években nem tudta, hogy nem a valóságot látja, vagy a fiatalabbaknak, akiknek kevés az ismerete a Kádár-korról?

Igen, ez bizony felmerül, hogy kinek is ír az ember efféle regényt. Arra próbáltam figyelni, hogy elkerüljem a belterjességet. Hogy amennyiben filmes argót használok, mert néha szükség volt rá, azonnal valamiféle magyarázattal segítsem a megértést. Hogy a szakmai kifejezések ne idegenítsenek el. A húszéves unokámat gyötörtem, vallja be, talál-e érthetetlen, neki idegen mozzanatokat a 70-es évek, az úgynevezett Kádár-korszak középső, puhább változatának hétköznapjaiban, amiket meg kellene alaposabban magyaráznom. Végül arra jutottam, hogy a történet emberi része ma is fogható, befogadható, izgalmas.

Ez meg azt is jelenti, hogy a mai hamisítások lényegüket tekintve nem különböznek az akkoriaktól.

Illetve pontosítok. Mára a professzionális manipuláció korába értünk, és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. A hatalom úgy ver át bennünket, ahogyan csak akar. Amikor a 70-es években a híradóhoz kerültem, kisipari módszerekkel manipuláltak, ma viszont elképesztő profizmussal, nagyipari szinten. Persze a profizmus szót most nem a fogalom jó értelmében használom.

Ma már azért kritikusabban nézzük és olvassuk a híreket, amik ráadásul hamisítás nélkül is abszurdak időnként. De vajon a régi filmhíradók hitelességében mennyire kételkedtek a mozinézők? 

Semennyire. Maga a filmhíradó a filmmel együtt született meg, az 1910-es évektől létezett a műfaj az amerikai mozikban. Miután a Magyar Filmhíradóhoz kerültem, az volt a legfőbb szórakozásom, hogy hetente kétszer elmentem az archívumba a Budakeszi útra, és régi amerikai meg magyar híradókat néztem. Csodálatosak voltak azok a néma változatok! Amikor a világban a nyolc-tízperces filmhíradók vetítése kötelezővé vált valamennyi moziban, minden játékfilm előtt, még nem létezett televízió. Gondolj bele, mit jelenthetett ez az akkori hétköznapok emberének!

Persze telezsúfolták a híradókat cirkusszal, sporteseményekkel, meg fura, abszurd pillanatokkal, általában a tízperces összeállítás vége felé, de a híradók eleje mindig színtiszta politika volt. A 30-as években ezek a hírek arról szóltak, hogy Bethlen vagy Gömbös miniszterelnök úr felavat, átad, koszorúz, később Rákosi tette ugyanezeket, aztán Kádár.

Az ártatlan néző meg elhitte, hogy ezek a híradófelvételek pont úgy történtek, ahogy látja őket. Miért gondolt volna mást?

A Hamisítókban az indítja el az eseményeket, hogy a zálogházban forgattál két nőről, az egyik azért dobja be a zaciba a bundáját, mert szebbet akar vásárolni, a másik pedig egy réklit ad be, hogy gyógyszert vehessen a gyerekének. Itt épphogy az igazságot mutattad be, az volt a gond – más kérdés, hogy statisztákkal, tehát mégiscsak hamisítás volt. Mivel lehetett még kamuzni?

Az egyik első nagy ráismerésem a hamisításokra az volt, hogy a 70-es években, az archívumban ráleltem két dokumentumfilmre, mindkettő az 56-os budapesti eseményekről készült. Az egyiket egy francia rendező készítette, azt már akkor szigorúan bizalmas anyagként kezelték. A másik egy magyar rendező összeállítása volt. Mindkét film ugyanazokból a snittekből építkezett, hiszen nem is létezett más forrás.

Csakhogy a dokumentumjelenetek sorrendjét mind a két film önkényesen állította össze. És főként különböző narrációt használtak a képek alatt. Ezzel aztán mindent megváltoztattak. A francia változat arról szólt, ami valójában történt, a másik, a magyar színtiszta hamisítás volt.

Olyan fondorlatosan helyezte egymás után az eseményeket, úgy hangsúlyozta ki, vagy tette marginálissá a történteket például a zenével és olyan propagandaszöveget nyomatott a képek alá, hogy megváltozott a lényeg.

Volt egy másik alapélményem, még negyedik gimis koromban, amikor Bölcs István, a későbbi remek újságíró helyettesítette a beteg magyar tanárunkat. Bölcs levitt minket a Radnóti alagsorába, és levetítette Sára Sándor Cigányok című filmjét. Azt mondta, hogy elromlott a vetítő hangja, úgyhogy kénytelenek vagyunk a filmet némán megnézi. Majd íratott róla velünk egy dolgozatot, elemezni kellett, miről szólt a film. Két hét múlva újra lementünk az alagsorba, addigra megjavították a vetítőt, megnéztük a Cigányokat immár zenével, zörejekkel. Bölcs tanár úr újra elemeztette velünk. Aztán szembesített azzal, mennyire másképp láttuk ugyanazt az alkotást némán, illetve hanggal. Megrázó felismerés volt.  

Több játékfilmedben, az Uramistenben, a Szamárköhögésben és a Hajnali lázban is felbukkannak híradós jelenetek – ezek szerint nem véletlenül.

Az Uramisten alapötletét egy olyan fotó adta, amit az a bizonyos, 1932-es évről az előbb említett könyvtári kutakodásban találtunk a Pesti Naplóban. A fényképen egy irdatlan jégtáblába zárt ember teste sejlik fel egy pályaudvaron. A képaláírás szerint Morton amerikai szabadulóművészt vasúti csomagkocsiban adták fel Philadelphiából New Yorkba, és a célállomáson a fogadóbizottság azt vizsgálja, él-e még a jégbezárt férfiú.

A filmhez hamisítottunk egy híradót is: Szamócáról (Eperjes Károly színész, az Uramisten főszereplője – a szerk.) készült egy szobormásolat, azt fagyasztottuk be a jégtömbbe, és a kőbányai vasútállomáson kicsit „megmozgattuk” az eredeti fényképet. Miután a montreáli filmfesztiválon levetítették az Uramistent, arról faggattak az újságírók, hol találtam ezt a döbbenetes híradót, és vajon az amerikai filmeseknek miért nem jutott eszébe ilyen különös archívanyagból filmet készíteni.

A Szamárköhögésnek az adott speciális optikát, hogy a film végén, a feliratok alatt megjelenik az 56-os forradalom utáni Budapest, a szétlőtt házaival, utcáival. A legutóbbi filmünknél, a Hajnali láznál pedig a svéd koprodukciós partner lehetővé tette, hogy belépjünk a svéd filmarchívumba. Olyannyira beleszerettem azokba a dokumentumfelvételekbe, hogy a filmben tíz percnyi, korabeli, 1946-47-es svéd híradót vegyítettünk a fikcióval. Bárkivel fogadást kötök, hogy nem tudja megmondani, melyik tíz perc a dokumentum, és melyik kilencven perc a fikció.

Szóval a híradófilm, mint egy semmivel sem összehasonlítható műfaj, nekem ma is kihívás és tanulság.

Ezekkel a tapasztalatokkal hogyan nézel híradót? Én eredetileg vendéglátást tanultam, és a főiskola után jó pár évig nem lehetett étterembe menni velem, mert mindenről tudtam, hogyan készülhet.

Ez valóban hasonló lehet. (Nevet.) Egyáltalán nem hiszem el fenntartások nélkül, hogy valódi lenne bármi, amit dokumentumfilmnek vagy híradónak álcáznak. Még egy háborús snittnél is lehet csalni. A mesterséges intelligenciával meg végképp. Ma már bármikor a robbantás mögé varázsolhatnak egy várost, összekeverhetnek múltat és jelent. Mindenben kételkedj, ha dokumentumnak, híradónak kinevezett anyagot nézel, ezt javaslom! Ne higgy a szemednek!

Ma már olyan módon képes a hatalom átverni az embereket a film eszközeivel, hogy még a gyanú sem támad fel benned. Ha azt mondják, hogy itt vagy ott atombomba van, nyilván elhiszed.

Mert bemondták a tévében.

Így van. És még fényképeket is mutattak róla. Szaddám Husszein elnöksége alatt az atombombára hivatkozva rohanták le Irakot az amerikaiak, de végül nem találtak semmit. Egy egész világot vertek át. Persze más kérdés, hogy Husszein tőrőlmetszett zsarnok volt, őt nem kell sajnálni. De a manipuláció természetrajzára nagyon jó példa az a háború. Egyszóval nem szabad beugrani.

A film olyan dokumentum, ami megadja az autentikusság látszatát, ezért hajlamosak vagyunk elfogadni végső bizonyítékként. Ez a becsapás magasiskolája, amivel nehéz mit kezdeni.

Az már fel sem merült benned, hogy a Hamisítókból inkább filmet forgass? A Semmelweis-kísérlet után végképp feladtad, hogy ebben a rendszerben állami támogatást kapj? (Legutóbb megjelent könyvéből, Semmelweis Ignác rövid boldogságából film lett volna eredetileg, de Geszti Péterrel közös beadványukat 2020-ban elkaszálta a Nemzeti Filmintézet, és végül a NER kedvenc producere, Lajos Tamás készítette el a filmet 2,4 milliárd forintból – a szerk.)

A Semmelweis után még volt egy próbálkozásunk: a Hét mocskos napból írtam egy öt részes sorozatot, Hét erotikus történet lett volna a címe. Kapásból elutasították.

Akkor leesett a tantusz, hogy ebben a filmes rendszerben nekem nem osztanak lapot.

Mindenesetre el kellett engedtem ezt az abszurd sóvárgásomat a játékfilm iránt. Eddig minden alkalommal forgatókönyvben írtam meg először a későbbi regényeimet, mert nem akartam elengedni ezt a gumicsontot. Mostanra tudomásul vettem, hogy ez nem megy. Nem panaszképp mondom, talán látod rajtam, hogy derűs vagyok és elégedett. A sors ajándékának fogom fel a prózaírás képességét. A Hamisítók lett az első olyan regényem, amelyik eleve prózai műnek készült.  

És meg lehet élni a regényírásból?

Az a gyanúm, hogy magyar írók túlnyomó többsége nem képes pusztán csak regényírásból megélni. Nekem nagy szerencsém volt, hogy a Hajnali láznál – remélem, nem hangzik szerénytelenül, de – beütött a világsiker. (A regény 32 nyelven jelent meg, 36 országban – a szerk.) Talán ennek is köszönhetem, hogy azóta az olvasók vásárolják a könyveimet, szép példányszámokat sikerül produkálnunk. De attól tartok, kezdő, ismeretlen magyar írónak lenni nem életbiztosítás. Hatalmas a zaj a könyvpiacon is, és ebben a szakmában kutyanehéz elnyerni az olvasók bizalmát.

A gazdasági helyzet is egyre romlik az országban, és közhely az, hogy először a kultúrán kezdenek el az emberek spórolni.

Nemrég egy kisvárosi könyvtárba hívtak író-olvasó-találkozóra. A könyvtárvezető megmutatta, hogy a Hajnali lázra, amelyből egyébként három példányt tartanak, egyéves előjegyzési listájuk van. Ez lényegében azt is jelenti, hogy azok az emberek nem tudták megvásárolni a könyvet!

A Semmelweist egyébként megnézted?

Igen. Szomorú, hogy az a koncepció készülhetett el. Nem az a baj, hogy Magyarországon pénzt adnak egy Semmelweis-filmre, hiszen eddig kettő is készült ennek a zseninek az életéről, egy a 30-as, egy az 50-es években. De most, harmadszor ugyanolyan elhibázott, hamis lett a nézőpont, mint korábban. A kutatások alapján ma már tudjuk, mi ennek az életműnek a lényege. Távirati stílusban körülbelül az, hogy Semmelweis felfedezését, a klóros kézmosás szerepét a gyermekágyi láz legyőzésében Magyarországon ignorálták, őt magát lenézték, tönkretették, végül agyonverték egy elmegyógyintézetben.  

A zsenik, a kiemelkedő tehetségek sorsa meglepő hasonlóságokat mutat ebben az országban.

Semmelweis életének a második, magyarországi szakasza az igazán érdekes, az a valódi tragédia, az, ami igazán filmért kiált. Ezt a drámát mellőzni olyan, mintha Puskás Öcsiről úgy csinálnál filmet, hogy alaposan feldolgozod az ifi focista Puskás mindennapjait, és ezzel be is végezted a feladatot.

Az elhibázott alapkoncepció mellett szinte már nem is érdemes említeni a film együgyű dialógusait, az egyszálbelűre írt figurákat, vagy azt az ásatag, nagyromantikus szemléletet, ami mindent elkent, elnagyolt.  

A miniszterelnök cinikusan megjegyezte az NFI új fóti stúdiókomplexumának felavatásakor, hogy állami támogatás nélkül készülnek saját lábukon megálló filmek is. Ilyen üzleti modellben nem gondolkozol?

Valóban fantasztikus, úgynevezett független filmek születtek, de azt látom, hogy rengeteg szívességet kell ehhez kérniük a rendezőknek és a producereknek. Nagyon nagyra tartom az ő kitartásukat! Így tízszer annyi energia kell a filmcsináláshoz.

Negyven nap helyett két hétig forgatni, baráti lakásokban, otthonról hozott tárgyak között, saját ruhákban, olyan utcákon, tereken, amelyeket nincs pénz lezárni, és a sort folytathatnám a végtelenségig. Nem más ez, mint gerillaharc, amire több generáció is rá van kényszerítve.  

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, egyetlen nagy előnye van a pénzhiánynak, az, hogy a filmcsinálóknak a saját közegükben, a saját közegükről, azaz a mai magyar valóságról kell beszélniük. Mert ezekhez még lehet, még tudnak valamennyi anyagi erőforrást mozgósítani. 

De az én történeteim történelmi korokban játszódnak, és egy kosztümös filmhez több pénz kell, ennél a regénynél, a Hamisítóknál például a 70-es évek autentikus világát kellene megteremteni.

Kovács Gábor producer azt mondta pár hete a Forbes Flow-n, hogy lassan a producerek is kifáradnak, nem tudnak sokszor a pénzes barátaiktól kérni független filmekre pénzt.

Az amerikai mozitörténelemben is létezett a független film korszaka, de a hollywoodi álomgyárnak nem voltak politikai aspektusai. Nálunk az a szörnyű, hogy ez a két-három generáció aktuálpolitikai szempontok alapján lett félreállítva!

Persze ha ez csupán ízlés kérdés lenne, az is problematikus volna, ám hogy a lojalitás vált az egyetlen mércévé, ez tragikus.

A mai filmtámogatási rendszer lényegében egyfajta korrupció. A közpénzt – és ez a lényeges fogalom itt, a közpénz, hiszen ez az adófizetők pénze – nem minőségi-esztétikai-szakmai kritériumok alapján osztják szét, hanem a hűség lett az egyetlen mérce. Így aztán a lojálisok irdatlan pénzhez juthatnak nemcsak a filmek legyártására, hanem honoráriumaikkal is.

Legalább két, de talán három filmes generációt tett tönkre a mostani szisztéma. Az én nemzedékem legalább megcsinálhatta a mániáit, volt rá tizenöt-húsz évünk, de nekik nem volt meg a lehetőségük erre, és ez gyalázat.