„Ha a homlokodra van írva, hogy győznöd kell, akkor úgyis csinálni fogod” – Lotfi Farbod útja az iráni emigrációból a Deutsche Bank vezetéséig, és tovább
A munka és a magánélet egyensúlyáról nem tőle fogunk tanulni, de az akaraterőt, a győztes hozzáállást és a kudarcos helyzetek jóra fordítását kevesen képviselik olyan hitelesen, mint Lotfi Farbod. A Budapesti Értéktőzsde és a Deutsche Bank egykori vezetője tizenöt évig nem volt szabadságon, de ha újrakezdhetné, ugyanígy csinálná. Így jutott ugyanis el odáig, hogy mára teljesen életmódot váltott, törekszik a minimalizmusra, sőt: már csak a pillanatnak él.
Amikor feltűnik a kávézóban egy elegáns, lenge ingben, rövidnadrágban és mokaszinban, oldalán Matyi nevű kiskutyájával, nem a kőkemény bankvezér archetípus ugrik be róla. Aztán hamar megmutatja ezt az énjét is. Lényegretörő, éleslátó, a legnehezebb és legbonyolultabb dolgokról is zavarba ejtő könnyedséggel beszél. Lotfi Farbod egy másik kor menedzsere. Lassan negyven éve aktív a pénzügyi világban, volt már többször topmenedzser és vállalkozó is. A keménysége mégsem ebben, hanem emigráns tinédzserkori élményeiben gyökerezik.
A jómódú polgári család nem közvetlen megélhetési gondok miatt kényszerült elhagyni Iránt, hanem mert akkoriban nem látszódtak az élet perspektívái az otthonukban. Az 1970-es évek végén az egész Közel-Kelet forrongott, az iráni forradalomban kulminálódó eseménysorozatban politikai és vallási elnyomás, katonai diktatúra és gazdasági bizonytalanság uralkodott.
„Ha ott maradtunk volna, egyetem helyett elvittek volna katonának az iráni-iraki háborúba, ahol valószínűleg meghaltunk volna” – hozza fel tárgyilagosan, milyen élet várt volna rá, ha ha a szülei nem indulnak el. Farbod hat- és tizenhét éves kora között háromszor költözött az ötgyerekes család Törökországból Iránba, majd a katonai puccs elől vissza, majd megint el. Végül már Nyugat-Európát vették célba, de az óriási bevándorlási hullám miatt nem sikerült a beutazási vízumokat megszerezni. Így ragadtak a szocialista Magyarországon 1980-ban, ahol a tizenhét éves Farbodnak egy éve maradt megtaulni magyarul annyira, hogy le tudjon érettségizni.
„Amikor a komfortzónádból kimozgatás rutinszerűvé válik, akkor egyre kevésbé zaklat fel”
– Farbod hidegen mesél a fiatalkor élményeiről, nem akarja, hogy ez határozza meg. Azt is mondja, hogy ő és négy testvére pozitívan élték meg az emigrációt, hiszen ez adott nekik életképes jövőt. De értelmiségi szülei nem tudtak újra feltalálni magukat Magyarországon. Ötvenes éveikben, nyelvtudás nélkül kellett új életet kezdeniük, főleg a gyerekeikért.
A plexi két oldala
A debreceni agráregyetemre ment, de hamar kapiskálni kezdte, hogy az, amit ő tud, nem a mezőgazdaságban hasznos. Piacokon, üzleti dilemmákon agyalt, és bevándorló magyar diák létére sokkal többet tudott a piacgazdaságról társainál.
„A teheráni tőzsde már a gyerekkoromban egy fogalom volt, úgy nőttünk föl, hogy tudtuk, mi az. Az unokatestvéreim kereskedők voltak, a magyarországi osztálytársaimnak meg 88-ban is ki kellett keresniük a szótárban, hogy mit jelent a tőzsde, nemhogy hogyan működik”
– emlékszik vissza. Amikor Magyarországon is megnyíltak a piacok és elindult a tőzsdei kereskedés, azt érezte, a részese akar lenni. Minden nap eljárt a „floor”-ra, hogy magába szívja a szakmát és megismerkedjen a megfelelő emberekkel.
Lotfi Farbod és Matyi nevű kiskutyája. Fotó: Sebestyén László
Hemzsegtek a terepen a brókerek, bekiabálták az értékpapír nevét, kezükkel mutatták, hány darabot vennének belőle. A többi bróket közbeszólt, ment az adok-kapok, végül megkötötték az üzletet, adminisztrálták, majd elszámoltak. A huszonéves Farbod ezt figyelte napról napra egy plexin keresztül, ami elválasztotta a brókereket a látogatóktól.
Ha kereskedni nem is tudott, a maga módján igyekezett a plexi másik oldalán is üzletelni. Például itt érte első állásajánlata, elhívták a főként mezőgazdasági szoftvereket forgalmazó, de mindenki által inkább a csettintős tévéreklámjáról híres Müszi Rt.-hez. Évente lépett szintet egészen addig, amíg huszonhét évesen vezérigazgató nem lett.
Hardy Ilona, a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) első megválasztott ügyvezetője két évet töltött a pozíciójában, 1992-es lemondásakor pedig az akkor huszonnyolc éves Lotfi Farbodot választották megbízott ügyvezetőnek. Bokros Lajos – a később főleg a megszorítási csomagjáról ismert szocialista pénzügyminiszter, akkor tőzsdetanácsi elnök – személyesen kérte fel a feladatra. Csillogó titulus, de nem a legizgalmasabb szakmai feladatok kötődtek ahhoz az évhez.
„A BÉT vezetése egyáltalán nem volt nekem való. Csak azért vállaltam, mert Bokros Lajos kért, és nagy tisztelője voltam. Meg amúgy sem vagyok olyan ember, akit ha kihívás elé állítanak, akkor abból menekülne”
– mondja Farbod. Meséli, a munka leginkább egy jogászéra hasonlított: lobbizni jártak a minisztériumba az értékpapírtörvényért, a jegybankhoz a devizakereskedés jogáért. De közben munkált benne az üzleti affinitás, hiánnyal vette át, majd – köszönhetően a kárpótlási jegyek és az állampapírok bevezetésének – többlettel adta vissza a boltot utódjának, Rotyis Józsefnek, miután egy évvel később egy szavazattal alulmaradt az újraválasztási szavazáson.
Hogy magához térjen, elment Amerikába néhány hónapra, és onnan úgy jött haza, hogy nincs több kitérő, ő egy salesman, és ezután az is marad.
Egy másik kor menedzsere
„Volt az életemben 10-15 év, amire igazából nem nagyon emlékszem. Nem voltam se szabadságon, se betegszabadságon, csak nyomtam” – foglalja össze Farbod. Egyszer az asszisztense falfehéren nyitott be hozzá az irodába: baj van, Farbod úr, a munkakönyvébe elfelejtettük beírni, mikor volt szabadságon. „Hát ennek csak egy oka lehet, az, hogy nem voltam” – válaszolta nyugodtan.
„Ez nemcsak rám volt jellemző. Aki akkor előre akart jutni, az így csinálta. Tudod, aki előrébb jutott a versenytársainál és sikeresebb lett, az senki nem bánja, hogy így csinálta.
Stresszbetegségeim lettek, elváltam és nem láttam sokat a gyerekeimet, igen. De ha nem ezt csinálom, lehet, azért lettem volna beteg, mert valami hajt, és én visszatartom. Ha a homlokodra van írva, hogy győznöd kell, akkor úgyis menni fogsz és csinálod”
– mondja Farbod.
Reggeli egy ügyféllel, tíz óra az irodában, utána vacsora egy másik ügyféllel. Vasárnap este repülőre ült, hogy a hétfő reggeli meetingen ott legyen Londonban, másnap a repülőtérről egyenesen az irodába ment, nem haza. Nagyjából így nézett ki az a bizonyos tizenöt év, amikor a csúcson volt, például hét évig a Deutsche Bank magyarországi vezérigazgatói székében ült. Ott a kereskedelmi banki múlttal rendelkező pénzintézetből globális befektetési bankot kellett faragni Magyarországon is, hogy nagy értékpapír-piaci szereplőként részt vegyen a pénzpiacok minden szegletében.
Főnöknek ellentmondásos figura volt, azt mondja, voltak, akik utálták, voltak, akik imádták, utóbbiak közül többel máig tartja a kapcsolatot. Nem okozott neki problémát a konfrontáció; kis létszámú, nagy teljesítményű csapatokat akart építeni, és akiket kirúgott, azoknak őszintén elmondta, hogy nem elég jók.
„Abban a helyzetben mindenkinek azzal segítettem a legtöbbet. Ha tízen vannak egy hajóban, de ketten más irányba húznak, azzal mindenki teljesítményét visszafogják, és ezt vezetőként nem engedhettem meg.”
Hét év után viszont felmondott, mert a multis gépezet elkezdte leszűkíteni a mozgásterét, pedig őt épp az építkezés érdekelte.
Pistyur Veronika még a vég nélküli munka időszakában ismerte meg őt a Bankárképzőben – aminek Farbod társalapító tagja –, majd az évek során végignézte, ahogy kiegyensúlyozottabbá válik. „Szokatlan, karizmatikus üdítő figurája az üzleti világnak, aki nagyon kevés szóval képes azonnal érthetővé, átláthatóvá tenni komplex problémákat” – mondja róla a Bridge Budapest társalapítója. Vera ajánlotta be a Cápák között befektetői szerepére is, ahol nagyon hamar kiderült, hogy Farbod szókimondása a kereskedelmi tévében is működik.
A befektetéseinél azért bekapcsol az egykori reflex: Vera azt mondja, nem látott még olyat, aki annyira komolyan venné a cégek átvilágítását, mint Farbod.
„Egy esetben azért nem utazott el egy régen megtervezett útjára, mert még nem végzett az átvilágítással”
– meséli.
Lotfi Farbod a Cápák közöttben
Fotó: RTL
Tény, hogy rutinos befektetőről van szó. Az évtizedek során magánbefektetései is voltak, például volt tulajdonos a debreceni repülőtérben is. A debreceni önkormányzat nem tudta a veszteségesen működő repülőterét finanszírozni, de nagy szüksége lett volna rá a helyi ipari törekvések miatt. Az önkormányzat eladta a helyi vállalkozónak, Herdon Istvánnak, aki az agráregyetemen Farbod csoporttársa volt. Bevette a bizniszbe, és elkezdték átalakítani az üzleti tervet, a járatszaporítás lett a fő cél, de a városvezetés érdekei mást diktáltak. „A viszony politizálódni kezdett, és én így már nem szerettem volna részt venni benne” – zárja rövidre Farbod, veszteséggel szállt ki két év után.
A Deutsche Bank után a WWIG luxemburgi ingatlanfejlesztő cég vezetője lett, (a sajtóban sokszor helytelenül jelent meg úgy, mintha a cég a DB leányvállalata lett volna, valójában a bank private banking ügyfelei voltak benne befektetők), de a cég életét derékba törte 2008. A kibontakozó válságban Magyarország hitelképessége drasztikusan megromlott, és az cég építkezését finanszírozó Eurohypo bank force majeure-t hívott rájuk, azaz váratlan események miatt felmondta a hitelszerződést. Az összesen 120 millió eurós projektből már csak 30 millió euró hiányzott ahhoz, hogy az ingatlanokat el lehessen adni, de az utolsó részlet sosem érkezett meg, és a WWIG becsődölt.
„Akkorát csattant, mint a fene – emlékszik vissza Farbod. – 100 millió eurónyi megrendelésből 3-4 millió eurót nem tudtunk kifizetni, mégis mindenki erre emlékszik. Mellbevágó élmény volt ezt a kudarcot megélni. És felállni belőle.”
Az eset után már nem akart újra állásba menni, azóta a családi Loft Line befektetési céget vezeti három fiával, akikkel a közös munka arra is jó volt, hogy újragombolják a kapcsolatukat. Eddig hat sikeres ingatlanfejlesztési projektet zártak, de Farbod ingatlanos szenvedélye már húsz éve tart. Igaz, ezen is egy gyakorlati körülmény indította el: az ingatlan volt az egyetlen olyan befektetési forma, ami nem számított összeférhetetlenségnek a Deutsche Bankban.
Műgyűjteményből minimalizmusba
„Egy ideje már nem tudtam megújulni, ezért vágtam bele – mondja arról, miért vállalta a szereplést az RTL üzleti showműsorában, a Cápák között nyolcadik évadában. – Egyetlen adásban annyi esettanulmányt tudok mutatni a tanítványaimnak, amiből többet tanulhatnak, mintha kijönnek velem egy építkezésre.”
Jó üzletet megítélése szerint a Slim Store-ral kötött a műsorban; 50 millió forint helyett végül 70 millió forintot tett be, amiért 33 százalékos tulajdonrészt kapott. Hetente találkozik az alapítókkal, és a cég azóta is ígéretes növekedést produkál. De nagyon közel áll hozzá a Bába Kristófnak tett ajánlata is. A 18 éves fiatal mikroelektronikai alkatrészbizniszébe 1,5 millió forinttal szállt be és mentorálást ajánlott neki, de tulajdonrészt nem kért a cégből.
A mentorálás azóta fontos neki, hogy a magyar kapitalizmus születésével egy időben társalapítója lett a Bankárképzőnek. Ugyan a jelenlétéből időközben visszavett, de mentoráltakat továbbra is vállal, és igyekszik olyan feladatokat adni nekik, amiből tényleg tanulhatnak. A Loft Line-nál most is dolgozik bankárképzős diákja, és igazi feladatokat végez valódi tétekkel.
„A karrierista időszakomban nem volt olyan apró lépés, amit ne terveztem volna meg jó előre. Lépkedtem végig a magamnak előre kijelölt úton. De most már semmi ilyen nem érdekel, csak az, hogy a jó pillanatokban jelen legyek”
– mondja a pálfordulásáról. Mára minimalistának tartja magát, még a műgyűjteményének nagy részétől is megvált, pedig egyetem óta építette. Tíz éve már, hogy felhagyott a régi életformájával. Kis lakásban lakik, elektromos autóval jár, nem él extravagáns életet, amikor tud, inkább elutazik néhány napra, hogy minél többet lásson a világból.
A munka helyett pedig új szenvedélyt talált: versenyszerűen golfozik, de már nem üzletelésre használja. Ahogy mondja: „a golf a lehető legdrágább módja annak, hogy tönkretedd az önbecsülésedet.”
