Nyelvmérgezés, gátlástalan cinizmus, all in Putyinra

„Amikor egy független államot az oroszok katonai agresszióval megtámadnak, akkor nekünk világosan, egyenesen és helyi erkölcsi alapállást elfoglalva érdemes megszólalni”.

„A putyinozás primitív és komolytalan, Brüsszel azonban kézzelfogható valóság és közvetlen veszélyforrás.”

„Ukrajna az ellenségünk.”

Mindhárom mondatot Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke mondta. A legelső idézet 2008-ból, Grúzia megtámadásának idejéből származik. Elég látványos az ív, honnan hova jutottunk el. 2008 óta módszeresen, tudatosan kiüresítették a nyelvet, hogy a morális határok is homályossá, majd érzékelhetetlenné váljanak. Előbb csak relativizálni kellett, aztán elbizonytalanítani, végül kifordítani a szavak jelentését, így az agresszióból „érdekérvényesítés” lett, az agresszorból az ígéretét soha meg nem szegő barát, a megtámadottból „provokátor”, a szövetségből „függőség”.

Amikor a szavak elveszítik a jelentésüket, a tettek is könnyebben maradnak következmények nélkül. Ha az igazság „nézőpont kérdése”, akkor a háborús bűn is csak „vita tárgya”. Ha minden csak vélemény, akkor nincs mihez mérni, nincs mihez viszonyítani, nincs miért kiállni. A nyelv lassú mérgezése végül elérte a célját: megszokhatóvá, sőt, elfogadhatóvá vált az elfogadhatatlan, és megkérdőjelezhetővé az evidencia.

Február 24-én az Ukrajna elleni teljes körű orosz invázió ötödik évébe lép. A „különleges katonai művelet” már hosszabb ideje tart, mint a Szovjetunió 1941 és 1945 közötti Nagy Honvédő Háborúja.

A háború ötödik évében mindkét fél mást remél, de egyikük sem kapja meg könnyen, amit akar. Ukrajna nyilvánvalóan nem gyors győzelemre játszik (amúgy is: négy év pusztítás után mi lenne győzelem?), hanem arra, hogy a háborút értelmetlenné tegye Oroszország számára. Arra, hogy kevesebb területet veszítsen, mint amennyit Moszkva remél, hogy több veszteséget okozzon, mint amennyit az orosz rendszer képes pótolni, hogy gazdaságilag addig szorítsa a Kremlt, amíg az már nem tudja fenntartani a háborút, és hogy 2026 legyen az az év, amikor az orosz állam pénzügyileg megreccsen, és a tárgyalóasztalnál már nem diktálni, hanem alkudozni kényszerül, így talán nem a teljes önfeladásba nyomasztják bele a megtámadottat.

Moszkva ezzel szemben továbbra is az időben bízik. Abban, hogy a folyamatos nyomás egyszer csak áttörést hoz, hogy az ukrán városok elleni infrastruktúra-rombolás megtöri a gazdaságot, megfagyasztja a lakosokat és végül felőrli az ellenállást. De az orosz offenzívák újra és újra elakadnak, a Nyugat politikai akarata pedig – minden belső vitája ellenére – nem omlott össze, Ukrajna még mindig kap pénzt és fegyvert, ezzel pedig lehetőséget és időt a túlélésre. Újabb és újabb tárgyalási körök már vannak, fegyverszünet talán a közeljövőben, béke távolabb, megbékélés nincs, valójában a háborút már mindkét fél elvesztette.

Frontvonal helyett már „halálzóna” van, egy tíz-húsz kilométeres szürke sáv, ahol senki sincs biztonságban. A drónok mindent látnak, mindent elérnek, „minden irányból érkezik a halál”. A háború nem halad, hanem őröl. Az előző év nem a nagy áttörések, hanem a halálzónáért vívott könyörtelen küzdelem éve lett. Hiába fejlesztik mindkét oldalon rohamosan a másik meggyilkolásának újabb és újabb módozatait, továbbra is az ukrán valóság részei maradtak a lövészárokba beásott katonák, akik a szó szoros értelmében a testükkel védik a földet, a sebesültek és rokkantak tízezrei, a szétkínzott hadifoglyok és elrabolt gyerekek, éjszakai terrorrakétázás, és a halálba fagyasztás.

Mi pedig az országhatár túloldaláról most már ötödik éve nézzük mindezt belefáradva más harcába, beleközömbösödve más áldozatába, elvéve más igazságát.

Hova jutottunk négy év alatt?

Amióta 2022. február 24-én Ukrajna ellen megindult az orosz hadsereg, eltelt már annyi idő, hogy világosan lássuk, milyen világban és milyen országban élünk, arról is pontos látleletet kaptunk, hova jutottunk társadalomként. Világossá vált, hogy a biztonság nem adottság, hanem állapot, amelynek elérése és fenntartása politikai, gazdasági és társadalmi erőfeszítést, esetenként áldozatokat követel. A biztonság nem az, ha kerítés véd, hanem az, hogy nem kell attól tartani, egyszer csak más dönt helyettünk, ki jöhet be és ki mehet ki. A biztonság nem az, ha olcsó a gáz, hanem az, hogy nem válik fegyverré ellenünk. A biztonság nem az, hogy „kimaradunk”. A kimaradás nem stratégia, hanem reménykedés. A biztonság döntések sorozata, a döntéseknek pedig következményeik vannak.

Legkésőbb tavaly januárban világossá vált, hogy új világ köszöntött ránk, vagy legalábbis az, ami korábban volt, végleg megrepedt. Sosem fogjuk tudni, meddig tart az átmenet, és mikor mondhatjuk teljes bizonyossággal, hogy ez az új világrend, a tektonikus lemezek hol lassabban, hol gyorsabban, de mindig mozgásban vannak. Globális vadnyugat, az erősebb kutyák kora, érdekszférák, nyers erő, itt a szép szó már nem sokat ér.

Az Egyesült Államok mindig is használta az erejét, de most nyíltan hirdeti, hogy aktuális érdekein kívül mással nem hajlandó törődni, kész a segítségkérőt megalázni, a saját szövetségeseit fenyegetni, belülről bomlasztani. Kína hosszú távra tervez, Oroszország pedig akkor is destabilizál, amikor gyengül, néha kifinomultabb, néha kőkorszaki eszközökkel: kábelek szakadnak el, gyárak gyulladnak fel, vasúti jelzőrendszerek hibásodnak meg, hekkerek szorgoskodnak kórházaktól külügyminisztériumokig. Európa eközben próbál kitartani az elvei mellett és felépíteni valódi elrettentő képességét, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Oroszország ukrajnai háborúja nemcsak a frontvonalakat rajzolta át, hanem az európai önképet is: világossá vált, hogy a béke eléréséhez és fenntartásához komoly politikai, gazdasági és társadalmi erőfeszítésre van szükség. A békéhez erő kell, az erőhöz pénz, jobb most védelemre költeni a GDP öt százalékát, mint háborúban negyvenet. Már világossá vált: a NATO nem jelent automatikus védelmet. A NATO a segítségkérésre való jogot jelenti.

All in Putyinra

Putyin nemcsak az ukránok szabadságát, otthonát, életét, de az igazát is el akarja venni. Az elesett katonákat haláluk értelmétől, a meggyilkolt civileket, a megerőszakoltakat, az árvákat, a menekülőket pedig áldozat mivoltuktól fosztja meg. Aki pedig a magyar kormányhoz hasonlóan mindezt relativizálja, az nem békét keres, hanem felmentést.

Magyarországon nem fog múlni Putyin sikere, szinte nincs már olyan közös ügyünk, amit ne adott volna fel érte a kormány. Bőven nem a szankciók utolsó pillanatig való hátráltatásáról, az Ukrajnának nyújtott bárminemű támogatás akadályozásáról, az orosz dezinformációs gépezet anyagainak teli torokból harsogásáról, a napestig tartó háborúpártizásról vagy a svédek és finnek szívatásáról van szó. Nem is arról van szó, hogy kit (nem) tartunk a halál vámszedőjének és a háború kutyájának. Nem is arról van szó, ahogy a saját magán kívül mindenkit, de tényleg mindenkit háborúpártinak tartó Fidesz végtelen cinizmussal hirtelen rájött arra, hogy valójában mindenki relativizálja, sőt, a valóságát elhallgatva tagadja a háborút.

Orbán Viktor Vlagyimir Putyinért feláldozta az öröknek vélt lengyel-magyar barátságot, a kárpátaljai magyarokat, hiába kérték, hogy ne gáncsolja Ukrajna EU-csatlakozását, hiába kértek a Magyarországra menekülők segítséget, és hiába érte rakétatámadás Munkácsot, a köztársasági elnök azt is kitörölte a posztjából, kik indították a rakétát. Ez nem a mi háborúnk, mi elégedettek vagyunk Oroszországgal. Az orosz nagykövet bekéretése elképzelhetetlen, az ukránra kutyaként eresztik rá a szolgasajtót.

A Fidesz még 1956 emlékezetének meggyalázását is vállalta, csak hogy az ukrán elnökbe rúgjon még egyet:

„Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát.” – mondta a miniszterelnök stratégiai igazgatója, a magát a pesti srácok szellemi örökösének tartó Fidesz kampányának vezetője. Ez már nem külpolitika, hanem identitásválasztás.

Gátlástalan gyalázkodás, Zelenszkij az új Soros

Orbán Viktor a 2022-es választás éjszakáján, néhány héttel az invázió kezdete után, a bucsai halottak felfedezésének hétvégéjén, győzelmi mámorában belerúgott Zelenszkijbe, aki azóta is a kormány közpénzmilliárdokból fizetett gyalázkodásának céltáblája. Őt látjuk néhány hetente újabb és újabb óriásplakátokon, pusztító Youtube-reklámokban, dedós AI-videókban, a kormány szerint ő a rakétákról álmodozó csecsemő (mindez néhány nappal azután, hogy az oroszok egy harkivi óvodát támadtak drónnal), mégsem csak őt kell gyűlölnünk államilag finanszírozva, hanem mindent, ami ukrán. Az ukránozás láthatóan nem ismer semmilyen határt, ép ésszel és ép lélekkel befogadhatatlan mélységbe süllyedt a kormánypárt, volt itt minden: hamis zászlós színjáték emlegetése a bucsai mészárlás kapcsán, Afganisztán és senkiföldje, Putyin nem háborús bűnös, Ukrajna nem szuverén állam, Ukrajna nevű terület, Ukrajna elnevezésű probléma, csomagtartóba zárt minisztériumi munkatárs. Sőt, tavaly decemberre eljutottunk oda, hogy a magyar miniszterelnök szerint nem egyértelmű, ki támadott meg kit. Az ukrán fenyegetés nem múlik, sőt, a választásokba való ukrán (német, brüsszeli és ki tudja még milyen) beavatkozást a kormány előre tényként kezeli.

A szavak mögül kikopott az értelem: Ukrajna követel, fenyeget, beavatkozik, megtámad (!), zsarol, a frontra viszi a fiainkat, unokáinkat, elveszi a nyugdíjunkat, a rezsicsökkentésünket, behozza a járványokat, fegyvereket, drogot, nincs olyan gazság, amire ne lenne képes. Igaz, a legkomolyabb ukrán reakciók hivatalban levő vezetők részéről nagyjából néhány, Szijjártóéhoz hasonló stílusban megfogalmazott X-posztban és Orbán hasméretére utaló megjegyzésben kimerülnek. Na de milyen aljasság telik még ki attól, aki miatt nemcsak hogy az unokáinkat „vagoníroznák” a frontra, de még azt is megakadályozná, hogy Orbán Viktor legyen a miniszterelnök? És vajon megvéd-e minket Putyin, ha Ukrajna megtámad?

Mindezt már nemcsak a Soros György ősellenség pozícióját átvevő Volodimir Zelenszkij ármánykodja jobb dolga nem lévén éjt-nappallá téve, hanem „Ukrajna” és kollektíven „az ukránok”. Zelenszkij előbb-utóbb megy, nem lesz az idők végezetéig elnök, „az ukránok” viszont maradnak, erősebb nemzettudattal, mint a háború előtt. Őket lehet majd vádolni a saját hibáink következményeiért még sokáig.

Hosszú évek kitartó kormányzati gyűlöletkampánya pedig eredményes: már jobban utáljuk az ukránokat, mint az oroszokat.

Úgy gondoljuk, Ukrajna nagyobb fenyegetést jelent ránk, mint Oroszország.

A megtámadott ország elnökét jobban utáljuk, mint a háborús bűnös agresszort, akinek kegyéért látványosan esedezünk, aki elé csak azért nem gurítunk vörös szőnyeget, mert (még) nem jött Magyarországra 2022 eleje óta.

Nem kell Ukrajnát tökéletes országnak látni ahhoz, hogy szemet szúrjon a gyalázkodás vállalhatatlan szintje. Azt is el kell fogadni, hogy a kétoldalú kapcsolatok lenullázódása nem egyes egyedül a magyar kormány hibája. Ukrajna sem hibátlan, az orosz agresszió árnyékában küzd a saját, nagyon is valós problémáival, de ezek a problémák senkit sem jogosítanak fel arra, hogy a honvédő háborújuk létjogosultságát és az áldozatuk igazságát megtagadja.

Az évforduló nem zár le semmit, de lehetőséget ad arra, hogy számot vessünk, ki hol áll egy pillanatban. Magyarország ma nem ott áll, ahol 2008-ban még állni akart, az egyértelmű beszéd és a világos állásfoglalás oldalán, hanem ott, ahol a szavak már kiüresedtek, a tettek pedig elkenhetők, ahol beletörődtünk, hogy a gátlástalan cinizmus mindent relativizálhat, a háborút is, a halált is, a felelősséget is.

De a szavak kifordítása, a jelentésüktől való megfosztása nem törli el a valóságot. Sokáig lehet másokra mutogatni, ellenségeket gyártani, a történeteket újramesélni, és azt mondani, hogy ez mind „nem a mi dolgunk”, de előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor nem Ukrajnáról, Oroszországról, Brüsszelről vagy Washingtonról kell véleményt mondani, hanem magunkról, és arról, hogy mit tettünk – vagy mit nem tettünk –, amikor volt választásunk. A háború egyszer véget ér majd, a kérdés az, hogy addigra mi marad meg belőlünk, és amikor végre nem lesz kit gyűlölni az aktuális Soros György/Zelenszkij/Ukrajna helyett, nem lesz kit okolni, nem lesz kitől elhatárolódni, akkor ki néz majd vissza a tükörből.