Rég volt ennyire vicces a depresszió

• A farsangi szezon legviccesebb kiállítása nyílt meg a Ráday utcában, témája a depresszió, közelebbről a depressziós állatok.
• A kiállított alkotások összművészeti, vagyis a képet rövid szövegekkel párosító firkák, amik a műterem vagy az íróasztal magánya helyett tantestületi értekezletek közben készültek.
• Az alkotó ugyanis Nádori Gergely, az AKG tanára, a Tanárblog és jó pár könyv társszerzője.
• Az alanti szöveggel nyitottam meg a kiállítást.

Kedves közönség, drága állatok!

Nem rossz dolog a dugás, a kutyasétáltatás gyerekkel meg a Scrabble-parti a haverokkal, de a modern nagyvárosi ember a legintimebb pillanatait egyértelműen a munkahelyi mitingeken élheti át.

Nem rossz a rendszerváltás, a meztelen éjszakai fürdés a Balcsin meg a begombázott horgászat sem, de a legszabadabb pillanatainkat szintén az értekezleteken tapasztalhatjuk meg, hiába vagyunk bezárva egy szobába 5-50 másik emberrel együtt.

Egyszerre vagyunk társaságban és mégis egyedül, hogy a többiek egyre kevésbé érthető mormolása gyorsan olyan állapotba hozza az agyunkat, mint az ügyes jógaoktató a szeánsz végén: az ébrenlét és az álom között lebegve elszabadul a kiállításunk egyik névadója által felfedezett tudatalatti és az ember elkezd – na mit is kezd el? Jobb híján - mivel magunkban beszélni, zenei improvizációkat játszani vagy heves automatikus írásba fogni még egy liberális iskola tantestületi értekezletein is furcsa lenne - szóval jobb híján elkezd firkálni. Praktikus megoldás, mivel rövid, alig észrevehető kézmozdulatokra van csak szükség, amiket a jóindulatú szemlélő simán összekeverhet a lelkes jegyzeteléssel.

A modern embernek ehhez még jegyzetfüzet sem kell feltétlenül. Nádori Gergely például a telefonjába firkál évtizedek óta depressziós állatokat, így mára ő maradt az egyetlen vásárlója a modern technológia egyik bizarr zsákutcájának, a digitális tollal ellátott telefon-tablet öszvérnek.

Ebben a meditációhoz hasonló állapotban még a legunalmasabb ember tudatalattijábóll is egészen izgalmas és bizarr dolgok tudnak előtörni, aki pedig nem unalmas, az odáig is eljuthat, mint hősünk. Pedig ő baromi magasra - vagyis ebben az esetben inkább mélyre - jutott el. A Nádori-csavar ugyanis az a dologban, hogy művészünk a személyisége legmélyéről előmászó depressziós állatok szájába szövegeket is ad, Óbuda William Blake-jeként igazi összművészeti alkotásokat hozva létre, amik nem állnának meg magukban sem a képes, sem a szöveges felük nélkül. Együtt viszont még a külön-külön is vicces szövegeknél és rajzoknál is sokkal erősebb atmoszférát teremtenek.

Mindez azért lehetséges, mert az ember miting közben - nagyrészt a lebukástól való félelem miatt - izgalmas határterületen mozog. Nyers, vad és kontrollálatlan izék gomolyognak ugyan elő a mélyből, a tudat azonban még be van kapcsolva és szerencsés esetben kicsit képes irányítani az eseményeket. Kicsit úgy, mint a szalonbuddhisták kedvenc, de soha meg nem tapasztalt élménye, a tudatos álom közben.

Az itt láthatókhoz hasonló nyomi állatokat hősünk baromi régóta firkál, 8 éve pedig már blogban is publikálja őket, de ez a kiállítás megmutatja, hogy a médiumváltás milyen csodákra képes: a tárlat azt is azonnal leveszi a lábáról, aki régi lelkes követője a Sigmund és Charles blognak. Bár az elmúlt 8 év során végig adekvát választásnak tűnt Insta-blog formátumban publikálni a depressziós Noé bárkáját, itt derül ki, hogy a mutatóujjas pörgetésnél mennyivel jobb a fal előtt dülöngélve és jobbra-balra pillantgatva felfedezni a kedvenceinket.

De mitől csípnek úgy ezek a munkák, mint utolsó földi táplálékom, a Lipóti Pékség és az Univer együttműködésének gyümölcseként megalkotott Erős Pistás pogácsa?

Nádori eleve isteni narratív szituációt talált ki: a firka hiába mélyen szubjektív, sőt vallomásos műfaj, itt, papíron legalábbis, nem ő beszél, hanem a laza csuklóval felvázolt mindenféle búbánatos állahősök a kis vízi hidrától a több mázsás emlősökig. Vagyis fogalmazzunk úgy óvatosan, hogy ez a legvalószínűbb megfejtés. De közben persze úgy is hangzik az egész, mintha a művész - diákjaitól értesülve arról, hogy újra nagy divat a szőrme - az állatok bőrébe bújna saját maga vallana magáról. A dolog akkor is ugyanolyan vicces, ha arra gondolunk, hogy Nádori Gergely ennyiféle állat, meg akkor is, ha arra, hogy milyen sokféle, különböző állat lakik egy ilyen őziketestű pedagógusban.

Ez azonban még mindig nem teljes magyarázza meg, hogy a depressziós tematika ellenére miért ENNYIRE pokolian vicces az egész. A fő ok talán az, hogy művészünk a magyar firka Kölcsey Ference, akinek semmitetvésre teremtett hősei a protestáns etika szigora miatt szenvednek. Az én tacskóim például nem protestánsok, így láthatólag fikarcnyit sem izgatja őket, hogy soha nem csinálnak semmit, az alkalmi dögben hempergésen kívül.

De Nádori Gergely sajnos nem az én tacskóm, hanem sokkal nagyobb állat: a magyar protestantizmus állatorvosi lova.

Én eddig a kiállításig azt hittem, hogy a legszarabb katolikusnak lenni és azért is nevetek rajta annyit, mert innen tudtam meg, hogy nem, pedig 8 éve koromtól ministráltam és a hittantáborban cigiztem és smároltam először.

Milyen lehet abban a nyomasztó tudatban élni, hogy az embernek feladata van ezen a Földön és ha nem csinál mindent patentul, ráadásul a külvilág szemében is sikeresen, akkor jól elcseszte az egész életét? Ki a felelős mindezért? Neveket nem akarok mondani, de vajon véletlen, hogy a Mester a Kálvin tértől 50 méterre állítja ki ezeket? Meglepne!

Mednyánszky László, a magyar képzőművészet nagy protestáns önemésztője 1909. augusztus 7.-én szombaton a következőket jegyezte fel a naplójába:

Nehéz kritikus napokat élek, de gondolom tisztességesen sikerül majd helytállnom.

Sok új lehetőség, az alkalom jó, el nem fogom mulasztani az alkalmat. Isten segedelmével talán sikerűi kimászni a hínárból, amelybe tapasztalatlan ingadozásom sodort. Nagy áldozatok, nagy fáradtság árán kell majd néhány ügyetíenséget jóvátenni.

Nem rossz önnyomasztás, de mi ez ahhoz képest, ha egy Nádori-féle kakas váratlanul szembefordul veled és annyit mond, hogy

EZ VOLT ÉLETEM LEGBOLDOGABB NAPJA

MÁR ELMÚLT

Nem kisebb szaktekintély, mint a Chat GPT fizetős verziója mondta azt Nádori kollégájáról, a Luther és bandája által megnyomorított Kondor Béláról, hogy az alkotás neki ítélethirdetés volt - önmaga felett is. Ha így nézzük a dolgot, mi Kondor Béla Nádorihoz képest? Mondjuk ki, a kiállítás tematikájánál maradva, hogy lepkefing.

Művészünk Raoul Dufy és Vaszary János könnyedségével feldobott figurái olyan szempontból kifejezetten megtévesztőek, hogy a naiv befogadó simán úgy gondolhatja, hogy „ez csak egy sima vicces firka kurva jó szövegekkel feldobva”. Pedig összművészünk több évszázados festészeti-grafikai hagyományra alapozta ezeket is. Feltűnt például, hogy az állatainak 97 százaléka balra néz és profilból látható, míg 2 százalékuk centrálisan ránk mered, 1 százalék meg jobbra néz? Véletlen lenne, Aligha!

A balról jobbra író-olvasó kultúrákban a balra néző figurák a befogadóban önkéntelenül is olyan érzeteket keltenek, hogy múltba nézők, passzívak, pesszimisták és magukba vannak merülve, míg a jobbra fordulókat aktívnak, a jövőre gondolónak, optimistának és ambíciózusnak érezzük. Nádori úgy jellemzi a hőseit már a tekintetük irányával, ahogy Tarantino egyetlen snittel rajzol fel egész karaktereket a filmei elején.

Dehát legkésőbb Kosztolányi óta tudjuk, hogy a mi a helyzet a könnyednek tűnő bohócokkal.

Nádori képzőművészeti munkássága mindezeken túl óriási igazságtalanságra világít rá: ha egy ember depressziósnak néz ki, a többi ember kerülni kezdi, mint a pestises adóellenőrt. Ha egy állat? Rajongani kezdenek érte, hogy milyen aranyos és minél letargikusabb, minél kétségbesettebb, minél passzívabb, annál hangosabbak az örömsikolyok. Ez az úgynevezett basset hound-paradoxon. A tacskók szó szerint ki sem kelnek az ágyból egész nap, mint szegény Karinthy Gábor, de ezért nem kiközösítik és diliházba zárják őket, hanem beengedik a nappalijukban a kanapéra és Szafalédé élete címmel fotóblogot indítanak a legszomorúbb pillanataiknak.

Képzeljük el, csak a gondolatkísérlet kedvéért, hogy mi lett volna, ha Nádori Gergely depressziós embereket kezd rajzolgatni!

Másokon röhögni mindig könnyű. Nádori Gergely varázslatos képessége az, hogy észrevétlenül rá tud vezetni arra, hogy magunkon is jót nevessünk. De még azon belül is a legnyomibb tulajdonságainkon és a legcselesebb önszívatásainkon. Mindehhez olyan univerzális tematikát talált , hogy nehezen tudok olyan embert elképzelni, aki ne érezné találva itt magát. Akkor is, ha egy csepp flamingó, fóka vagy vikunyavér sem csörgedezik az ereiben.

De kegyetlenség egyszerre ennyi embert várakoztatni, miközben nyilvánvalóan mind tűkön ülnek, illetve állnak, hogy végre jót játszhassanak a lelki társállatukkal. Úgyhogy hajrá, a kiállítást ezennel megnyitottnak nyilvánítom, lehet menni az állatsimogatóba, jó szórakozást!

A kiállítás a Homo faber galériában nézhető meg a Ráday utca 9-ben.