Az év sztorija: három hatóság összefogásával próbálták kimenteni a Ráckevei-Duna jegébe fagyott kacsát, aztán jött az elképesztő fordulat

2026 embere eddig olvasónk, Misi. És nemcsak azért, mert olyan vicces sztori történt vele hétfőn, amit mindjárt végigröhöghetsz, hanem azért is, mert a történteket meg is merte írni nekünk, egy kicsit sem szépítve a saját szerepét.

„Sziasztok, ma találtam a csepeli Duna-ágon egy élve vízbefagyott vadkacsát, akiért végül a rendőrség, a tűzoltóság, a katasztrófavédelem és a búvár mentőszolgálat is bevetette magát”

– vágott bele hősünk a sztorizásba.

Misi a pulijával sétált az RSD partján, amikor kiszúrt egy, a parttól kb. 20 méterre gubbasztó madarat a jégen. Egy kevésbé Poirot-szerű kutyasétáltató garantáltan ment is volna tovább azzal a lendülettel, hiszen mi mást csinálna egy nyomorult kacsa egy befagyott holtágon, mint gubbasztana, míg el nem jön az olvadás. de Misi fejben azonnal kombinálni kezdett: „Az nem látszott, hogy él-e, de gyanúsnak tűnt, hogy több száz méterre volt a társaitól, összefüggő, szilárd jégrétegen.” Te mit tennél ilyen helyzetben? Igazából tökmindegy, mert egészen biztosan nem azt, amit Misi:

„A természetes kiválasztódás párti énemet hamar legyűrte az antropomorfizáló, ezért egy aprócska vodkásüveget gurítottam a kacsa felé, tesztelendő az életfunkcióit.”

Ilyenek a nagy írók: felesleges sallangok nélkül, ha kell, egy kurta mondatban képesek lefesteni egy karaktert a mindig a zsebében tartott – aprócska! – vodkásüveggel együtt. Na, de mit tett Misi, miután hiába gurította el a tüskét? Azt, amit azok a rendes polgárok szoktak csinálni, akik véletlenül sem találnak – aprócska! – vodkát a zsebükben kutyasétáltatás közben:

„Miután egyértelművé vált, hogy a kacsa él, de ő sem tud elmenekülni a vodkásüveg elől, először a kerületi madárvédő egyesületet hívtam.”

Miután a madárvédők 10 – tíz! – egész percig sem hívták vissza, a pedáns Misi elveszítette a türelmét: „A kerületi evezős egyesületeket kezdtem el hívogatni, hátha tudok szerezni egy csónakot.” Minden magyarul olvasó ember bánatára a kerületi evezős egyesületek egyike sem vette fel a kagylót, pedig szívesen elolvastam volna, hogy mi lett volna az első reakciójuk arra a kérdésre, hogy kölcsönadnának-e egy csónakot a csontra befagyott Ráckeveire. Hősünk azonban kénytelen volt belátni, hogy „sajnos januárban az evezős egyesületek picit nehezebben érhetőek el”, így, ha némi ellenérzéssel is, de végül felhívta a vízi rendőrséget. A rendőrök reakciója példás volt, amit jó hallani ebben a diszfunkcionálisnak mondott országban:

„Azonnal felvették, én szabadkoztam, de nagyon készségesen fogadták a segítségkérésemet, azt javasolva, hogy vonjuk be a katasztrófavédelmet is. Pár másodperc múlva már a 112-es segélyvonallal voltam összekötve, ahol a kacsa szorult helyzetéről értesülve azonnal kapcsolták a 21. kerületi illetékeseket.”

Mi az eredmény, ha a magyar állam véletlenül tényleg működni látszik?

„A tűzoltóautó nagyjából 9 perc alatt ért ki. A kacsa észlelése óta körülbelül 30 perc telhetett el.”

Respekt, ezt a szintidőt egy sztrókot kapott ember is megtapsolná. De az illetékesek nemcsak megjelentek, de azonnal be is vetették magukat és agyalni kezdtek:

„Négy tűzoltó vette szemügyre a körülményeket, teljesen egyértelmű volt, hogy a jég nem bír el egy embert, ezért úgy döntöttek, hogy a búvárszolgálat segítségét kérik. Rádión engedélyt kértek a parancsnoktól, majd felvették a kapcsolatot a kollégáikkal.”

Remélem, hogy a Duna-parti jegenyefákon eközben ott károgott az összes nemműködikezazországozó olvasónk is! És amikor már minden megoldódni látszott, jött a csattanók csattanója:

„Miközben a motoros gumicsónakra és neoprén ruhás békaemberekre vártunk, a kacsa valahogy kitaposta magát a jég fogságából és elrepült. Mi pedig ott maradtunk heten a parton. A puli, a természetes kiválasztódás párti, az antropomorfizáló és a négy tűzoltó. Sütött a nap. Hideg volt. Nem fáztunk.”

És most nincs már köztünk Tarr Béla! De Misi szerencsére még igen, ugyanis ilyen kiváló filmet forgatott erről a szép és igaz történetről: