Magyarországon csak a bukott politikai szövetségeseknek jár menekültstátusz

„A politikai korrupciós rendszer irányítója Orbán Viktor kormányától kér politikai menedéket. Logikus döntés - reagált Donald Tusk lengyel miniszterelnök arra, hogy Zbigniew Ziobr, a korábbi lengyel jobboldali igazságügy-miniszter menekültstátuszt kapott Magyarországon.

„Mi lesz a következő állomás, Minszk vagy Moszkva?”

- kérdezte Radoslaw Sikorski, a magyar kormánnyal szemben máskor sem finomkodó varsói külügyminiszter.

A Ziobrónak és a volt miniszter feleségének adott magyarországi menekültstátusz példátlan az Európai Unión belül. Az, hogy az egyik uniós tagállam egy másik állampolgárának adjon menedékjogot, idáig elképzelhetetlen volt, Magyarország ráadásul arra hivatkozik, hogy „Lengyelországban a demokrácia és a jogállam válságban és veszélyben van”.

Szijjártó Péter egy baráti litván antiszemita politikust fogadva beszélt arról egy hétfői sajtótájékoztatón, hogy Lengyelországban szerinte „sokan politikai üldöztetésnek vannak kitéve”, az ő menekültkérelmeiket pedig „a fennálló magyar és európai uniós szabályokkal összhangban bíráljuk el”.

Mindezt annak a Magyarországnak a külügyminisztere mondta el, ami ellen 2022 óta folyik jogállamisági eljárás az igazságszolgáltatás függetlenségének hiánya miatt, és amelyik a gyakorlatban szinte senkit nem fogad be menekültként, kivéve a bukott politikai szövetségeseit.

Az előbb kettő, majd hatalommal való visszaélések miatt kilenc évre ítélt Nikola Gruevszki macedón miniszterelnököt magyar diplomatautókkal menekítették Budapestre, bújtatták rövid ideig a magyar nagykövetségen a megbukott Bolsonaro brazil elnököt is, majd pedig Marcin Romanowski volt lengyel igazságügyminiszter-helyettes, Ziobro helyettese következett.

Az ellene hűtlen kezelés miatt folyó eljárás elől Budapestre menekülő Romanowskinak 2024 decemberében adott a magyar kormány politikai menedékjogot, most pedig ezt az ő főnöke, a lengyel jobboldali kormányokban meghatározó szerepet játsszó, a lengyel igazságszolgáltatást radikálisan átalakító Ziobróra is sor került.

Eközben a valóban és egyértelmű üldöztetést elszenvedőknek lényegében semmi esélye arra, hogy Magyarország befogadja őket. Ők a magyar közbeszédben már rég nem menekültek, hanem migránsok, a propaganda által rajzolt aktuális virtuális fenyegetés könnyen behelyettesíthető szereplői, akiket egy kalap alá vesznek a gazdasági vagy más okokból elvándorlókkal és a képzelt ellenséggel, az Orbán Viktor által is terjesztett konteó szerint az „erőszakos népességcsere” ágenseivel.

A Belügyminisztérium adatai szerint (ezeket a Magyar Helsinki Bizottság kérte ki) tavaly az év első kilenc hónapjában összesen hat menekültet fogadott be Magyarország, 16-an pedig az ennél gyengébb oltalmazotti státuszt kapták meg. A magyar jogszabályok már a menedékkérelem beadását is alig teszik lehetővé: azokat most már csak a kijevi és a belgrádi magyar nagykövetségen lehet elvileg beadni, így már erre is csak 76 alkalommal került sor. 2024-ben még ennél is kevesebben tudtak ezzel élni: akkor 28 befogadott kérelemből nyolc, azaz nyolc ember kapta meg a menekültstátuszt, hat pedig az oltalmazottit.

Közülük legalább egy a nyilvános kommunikáció szerint nem klasszikus értelemben vett üldözött volt egy annyira sötét diktatúrából, aminek az eljárását még a magyar kormány sem tudta tolerálni, hanem egy bukott haver-politikus a magyar kormány szerint kirívóan súlyos jogállamisági helyzetben lévő Lengyelországból. A magyar állam nem Darfúrból fogad be embereket, nem a szudáni polgárháború miatt otthon nélkül maradt 8 millió ember közül biztosítja páraknak a túlélést, ahogy a Karabahból elüldözött örményeknek sem járt menekültstátusz, hiszen a baráti Azerbajdzsán definíció szerint nem üldözhet senkit - itt az üldözött keresztények államtitkárságának is megszűnik az illetékessége, a magyar kormány csak az etnikai tisztogatást végrehajtó Alijev-rezsim számára épít újjá szellemfalut.

A külgazdaságnak alárendelt magyar külpolitika elsőszámú politikai filozófiája az erő és a birodalmak tiszteletén túl, hogy nem szól bele idegen diktátorok belügyeibe. Az emberi jogi megalapozottságú menekültpolitika így eleve értelmezhetetlen számára, azt legfeljebb trollkodásra és operatív műveletek eszközéül használja, ha éppen úgy látja jónak.

A szuverenista retorika értelmében senkinek semmi köze hozzá, hogy a barátaink mit csinálnak odahaza. Ha Netanjáhu ellen adnak ki letartóztatási parancsot, kilépünk a Nemzetközi Büntetőbíróságból, kölcsönös tiszteletre alapuló együttműködést indítunk a saját országukat csontig kirabló korrupt vezetők között is felfelé kirívó Egyenlítői-Guinea gyémántberakásos tolvajával, együtt harcolunk a békéért a világ legkevésbé szabad országainak toplistáján évről-évre büszkélkedő Türkmenisztánnal, és csak bírósági döntésre adunk menekültstátuszt annak az orosz ellenzékinek, aki Putyin elől menekült Magyarországra.

Minden más „jóemberkedés” lenne, ami az egyik liberális ősbűn ebben a keretrendszerben. A hiteles szuverenista számára a demokrácia és a jogállamiság állapota csak akkor lehet Magyarországon legitim szempont, ha Donald Trump hivatkozik rá az aktuális beavatkozása során, ilyenkor azonban a korábbi lózungok is azonnal érvényüket vesztik, ahogy azt Venezuela esetében is látni lehetett.