Kötelező úti cél: a Vörös Város, ahol mindenki újra lázadó fiatalnak érezheti magát
Bologna nem az a hely, ahol a turisták sosem érnek a látnivalók végére, ebből a szempontból teljesen más, mint Róma, Firenze vagy épp Velence. Legtöbben hétvégére érkeznek, amikor a város főtere körüli rész autómentessé válik, ekkor érezhetően több a turista, de így sincs az a fojtogató turistapokol érzése az embernek, mint a három említett helyen, és pont emiatt lehúzós turistacsapdák sincsenek igazán, vagy legalábbis jóval kevesebb. Van viszont egy olyan erős hangulata, hogy a felszabadult, lázadó fiatalság vibe-ja még azt is magával ragadja, aki se nem fiatal, se nem lázadó. Bologna nem olyan sikkes, mint mondjuk Milánó, de nem olyan szakadtas, mint Szicília, nem is bejárhatatlanul óriási, hogy a tetszőlegesen érkező, random sztrájkoló tömegközlekedéstől süljön ki az agyunk, mint például Nápolyban. Ráadásul Budapestről csak másfél óráig kell kibírni a fapadoson. Az Il Sole 24 Ore szerint 2025-ben Olaszország negyedik legélhetőbb városa lett (pár éve első volt, hahó!), olaszul tudóknak mindenképp ajánlom a lista böngészését. Magában a városban körülbelül négyszázezren laknak, a környékbeli kistelepüléseket is magában foglaló területen pedig több mint egymillióan.
A város története egyébként meglepően izgalmas, az etruszkoktól kezdve a keltákon és rómaiakon át különböző hatások érték a 6. században alapított várost, ami a középkortól kezdve virágzó szellemi és kulturális központ lett, már akkor Európa-szerte ismert egyeteme miatt. A látnivalók nagy része a középkori falakkal (pontosabban inkább azok maradványaival) körülvett városközpontban van.
Annak is a közepén terpeszkedik a Piazza Maggiore, ami tényleg Bologna lüktető szíve: csillagirányból ide ér be minden nagyobb út a városkapuktól, itt vannak a legfontosabb látnivalók, ahol nyáron filmek és koncertek vannak, vagy épp az olasz válogatott meccseit lehet nézni, ha világverseny van. Itt van a gigantikus San Petronio bazilika is, a világ egyik legnagyobb temploma, amit egyes legendák szerint - eredetileg - a római Szent Péter székesegyháznál is nagyobbra terveztek, de ez olyan skandallum lett volna, amit a pápa semmiképp nem hagyhatott, így befejezetlen maradt (és kisebb, mint a vatikáni székesegyház).
A városközpontot átszövő körülbelül negyven kilométernyi árkád úgy a város egyik látnivalója, hogy valójában nem is látnivaló, mivel szinte minden háznál árkádok alatt sétál az ember, esőtől-hótól-tűző napsütéstől védve. Árkádok alatt veszed a kávét, a fagyit, a mortadellás szendvicset, árkádok alatt böngészed a végtelen falfirkákat, árkádok alatt eszed az ebédet és árkádok alatt bámulod a kirakatokat.
Egyébként nem tudatos várostervezési stratégia miatt lett Bologna az árkádok városa, ennél sokkal olaszosabb ok húzódik meg a háttérben, hiszen mindez az élelmes bolognai polgárok trükközésének az eredménye. A sűrűn beépített városban ugyanis az emberek nem terjeszkedhettek sem fölfelé, sem oldalra, hiszen nem volt helyük hozzá, ezért egyszerűen kifelé toldották meg a házaikat: a padlás gerendáit meghosszabbították, és kis faerkélyeket építettek rájuk. Ezek egy idő után olyan nehezek lettek, hogy oszlopokkal kellett alátámasztani őket, így születtek meg az árkádok. Azért lett belőle ennyire sok, mert 1288-ban a városi tanács egy olyan rendeletet adott ki, amely előírta, hogy minden új háznak téglából épült árkádokkal kell rendelkeznie, amik legalább 266 centi magasak, hogy egy lovon ülő ember elférjen alattuk (később a kötelező magasságot még körülbelül egy méterrel megemelték). Az árkádok túlnyúlnak a történelmi belvároson, igaz, a „falakon kívül” jóval kevesebb van belőlük. A leghosszabb árkádsor viszont bőven a városon kívül ér véget: ez visz fel a San Luca szentélyhez, ami az egyik város melletti domb tetején fekszik, benne a hagyomány szerint Szent Lukácsnak tulajdonított, Szűz Máriát ábrázoló ikonnal.
A Porta Saragozza kaputól még körülbelül négy kilométeren keresztül húzódik a 666 árkád a San Lucáig, az út körülbelül fele emelkedő, senkinek se legyen rossz érzése, ha megáll kicsit kifújni magát útközben. Persze egészen biztos, hogy pont ebben másfél percnyi szusszanás alatt fogja leelőzni egy felfelé futó szent őrült, vagy esetleg makulátlan öltönyben felfelé bandukoló és beszélgető öregurak kis csoportja, de tapasztalatból mondom: őket el kell engedni, nem érdemes ilyenkor a méltóságunkra gondolni.
La Dotta, la Grassa, la Rossa
Olaszországban nem csak a már-már intézménnyé vált kultikus személyeknek van mindenki által ismert beceneve (pl. Romano Prodi ex-miniszterelnök - il Professore, Gianni Agnelli iparmágnás/Fiat-tulajdonos - l'Avvocato (az Ügyvéd) Francesco Totti - il Capitano, Silvio Berlusconi ex-miniszterelnök - il Cavaliere (a Lovag)), hanem városoknak is: Magyarországon talán Rómáé a legismertebb (az örök város), de Velencének (la Serenissima) és Genovának (la Superba) is van állandó jelzője.Bolognának három is: la Dotta, la Grassa, la Rossa.
La Dotta (a művelt)
Az 1088-ban alapított bolognai egyetem Európa legrégebbije, konkrétan lehetetlen felsorolni, hány híres író, költő, filozófus, orvos, biológus stb. koptatta itt a padokat az elmúlt lassan 950 évben, de ma is ez Olaszország egyik legfontosabb felsőoktatási intézménye, egyben a város lelke. Hozzá tartozva 68 tanszék és 93 könyvtár működik, nagyrészük elszórtan a városban, illetve a környező Cesena, Forlì, Ravenna és Rimini kampuszain. A körülbelül nyolcvanötezer (!) egyetemista jelenléte alapjaiban határozza meg a város hangulatát. Nem véletlen, hogy Bolognában a legnagyobb a diplomások aránya az egész országban.
Ennyi diák mellett az sem véletlen, hogy egészen változatos városi babonák keringenek a hallgatók körében arról, mit szabad, vagy inkább mit nem szabad csinálni diplomaszerzés előtt: például állítólag nem szabad keresztbe átmenni a főtéren, a Piazza Maggiorén, vagy nem szabad felmászni a ferde toronyba (utóbbi amúgy most le van zárva, szóval a diploma előtt álló turisták fellélegezhetnek), a mérnökhallgatók pedig ne olvassák el a tanszék bejárata fölé írt mondat teljes egészét.
Bár az egyetemi épületek elszórtan találhatók szerte a városban, a legközpontibb részből induló, egészen a városfalakig futó via Zamboni a legklasszikusabb egyetemi utca, ahol minden épület valamilyen módon az egyetemhez tartozik. A bolognai élet hozzátartozója, hogy a via Zamboni főtérhez közelebbi részei szó szerint zsúfolásig telnek főleg péntek és szombat esténként (éjszakánként) a szórakozni vágyó diákok sok ezres tömegével, hogy aztán a másnap reggeli-délelőtti órákban már-már nevetséges csend honoljon, és az előző esti tömény fű-, cigaretta- és alkoholszagnak nyoma se maradjon.
A bolondos babonák és a rengeteg buli mellett a nagyszámú diákság jelenlétét a lázadás szabadsága jelzi igazán. Alapjaiban is különbözik egy olasz és egy magyar diák véleménynyilvánítás iránti lelkesedése közti különbség, ez legkésőbb középiskolás korra látványossá válik, Bolognában viszont az egész új dimenzióba lép. A nyolcvanezer egyetemi hallgatót nem kell sokág noszogatni azért, hogy kiálljon valami mellett, vagy ellen: akár Palesztináért, akár a környezetszennyezés ellen, akár saját politikusak ellen, akár egy távoli országban bebörtönzött kutatóért, akár csak azért, hogy ne zárjon be éjfélkor a könyvtár az egyetemi utcában. Változatosak az okok, ami miatt budapesti szemmel nézve elképesztően gyakoriak a kiállások/megmozdulások/gyűlések/tiltakozások Bolognában, és ez nagyban hozzájárul a város sajátosan izgalmas lüktetéséhez.
La Grassa (a zsíros)
A grassa egyaránt utal arra a jómódra, ami Bolognát hagyományosan jellemezte, és bizony arra is, ami miatt milliók utaznak Olaszországba: a gasztronómiára. Bolognában sem szégyen étkezésről étkezésre létezni, sőt, így érdemes csak igazán, a bőséges választék ezt abszolút lehetővé teszi: a helyi specialitás tortellini, akár ragùval (figyelem: nem bolognai szósz néven létezik!), akár levesben, akár olajban kisütve, vagy a tagliatelle al ragù (figyelem: nem bolognai spagetti néven létezik!), vagy épp a mortadella.
Az aperitivo intézménye itt is él és virágzik, melyik csóró diák ne akarna pár euróért inni egy pohár alkoholt, társasági életet élni, és enni, amennyit csak tud?
La Rossa (a vörös)
Bologna tényleg a vörös város, több értelemben is. Egyrészt a városközpontban található épületek nagyrészt a vörös valamely árnyalatában virítanak (több mint 350 árnyalatát tartják számon a vörös és a sárga között azoknak az vakolatoknak, amelyeket a különböző épületeken használnak), ami már önmagában ad egy kedves, meleg hangulatot a városnak, így már a késő őszi-téli nyálkás-szürkés-esős idő is kevésbé undorító.
Másrészt a vörös a Bologna (és a régió) stabilan baloldali politikai preferenciájára is utal. A hidegháború alatt az Egyesült Államok érdekszférájába tartozó országok közül Olaszországban volt a legerősebb a Kommunista Párt támogatottsága, Emilia Romagna tartomány, azon belül pedig Bologna volt a vörös bástya, amit a ma is baloldali pártok irányítanak. A szétgrafitizett belváros a mai napig tele van sarló-kalapácsos firkákkal és kommunista ifjúsági szervezetek felhívásaival, ezeket meglepően vicces olvasgatni, igaz, az olasz szlenget ismerők jobban fognak szórakozni.
Farokméregetésből látnivaló
Az árkádok mellett a bolognai tornyok lettek mára a város talán legismertebb jellegzetességei, épp azért nevezték egykor Bologna Torritának (kb. tornyos Bologna) is, mert a város látképét viszonylag sok kisebb torony diszítette. Ezek a tornyok a tehetős családok hatalmának szimbólumai voltak, minél nagyobb volt a torony, annál zsírosabb volt a család, de a presztízs mellett védelmi funkciót is betöltöttek. Valaha több mint száz torony állt Bolognában, amelyek közül ma 21 maradt fenn, köztük a két leghíresebb, az egymás mellett álló Asinelli- és a Garisenda-torony, mára a város jelképének számít.
Az Asinelli-torony 97,20 méteres magasságával és 1,3 fokos dőlésszögével Olaszország legmagasabb ferde tornya, a közvetlenül mellette található Garisenda-torony néhány évvel korábban épült, ez ma 48 méter magas, dőlésszöge 4 fok, ezzel kenterbe veri a „csak” 3,9 fokos dőlésszögű pisai tornyot. Eredetileg a torony magassága 60 méter volt, de szerkezeti meghibásodások miatt 12 métert levettek belőle, mert attól tartottak, hogy összeomlik. A magasabb toronyba fel lehetett mászni - kivéve persze azoknak, akik paráznak a megszerzendő diplomájuk miatt - de sajnos 2028-ig felújítják, így ez a programpont még egy ideig kiesik.
Umarell
Bologna kapcsán nagyon fontos megemlíteni egy nem klasszikus értelemben vett látványosságot, az umarelleket. Az umarell az egyik kedvenc bolognai kifejezésem, ezzel az emiliai dialektusból származó szóval jelzik azokat a jellemzően nyugdíjas olasz bácsikat, akik hátuk mögött összekulcsolt kézzel álldogálva bámulják és persze szakértik hosszan az építkezéseket. (Azt már csak én teszem hozzá, hogy nagy részük mindezt a nyugdíjas olasz férfiak már-már hagyományos outfitjében, ingben-zakóban teszi.) Természetesen nem kifejezetten bolognai jelenségről van szó, viszont maga a kifejezés innen indult világhódító útjára, és akkora karriert futott be, hogy Svédországban 2024-ben az év szavává választották, mindenképp érdemes tartani a lépést a trendekkel, és bevezetni a saját szótárunkba is az umarellt.
Legutóbbi bolognai kiruccanásomon több umarell-kompatibilis építkezést láttam, ahol az építési területet eltakaró kordonokba kukucskáló-lyukakat vágtak, hogy az arra vágyók szabadon leselkedhessenek. A lehetőség természetesen mindenki előtt nyitva áll, de a pányvára felfestett öregúr-sziluettek pontosan jelölték, kik a leggyakoribb vendégek.
Egy csomó mindent lehetne még írni, miért jó Bolognába menni. Akit jobban kikapcsol, hogy egy előre összeírt listáról húzza le egymás után a kipipált látványosságokat, kényelmes tempóban is két-három nap alatt végezni fog Bolognában. Én személy szerint a kényelmes, kötetlen időtöltést preferálom, de aki szereti aktívabban kitölteni a napjait, az nagyon sok helyre gyorsan el tud jutni Bolognából.
Egy-másfél órás vonatúton belül elérhető egy sor végtelenül kedves kisváros, mint például Ferrara, Modena, Padova, Parma, de gyorsvasúttal fél óra alatt Firenzében lehet lenni. Sőt, aki arra vágyik, egy órán belül Ravennában lehet a tengerparton. A ravennai tengerről nincsenek felnőttkori tapasztalataim, anno a calabriai lakótársam barátnője megesketett, hogy a szerinte undorító (=nem kristálytisztán átlátszó vizű) ravennai tengerparton nem strandolok, kizárólag délen megyek bele a tengerbe. A tengervíz tisztasága kapcsán mutatott váratlan lendülete annyira készületlenül ért, hogy hiába szocializálódtam Fadd-Dombori megnyugtatóan barna vizében, csak megszeppenve bólogattam, és azóta se fürödtem Ravennában.
Néhány hasznos, de tényleg szubjektív jó tanács a végére:
- Nyáron rendesen bent tud ragadni a hőség Bolognában, részben azért, mert a dombokkal körbevett város nehezen tud kiszellőzni, és ez nem egy „jaj, nyáron meleg van Olaszországban” nyávogás, tényleg elviselhetetlen tud lenni.
- Esős időben érdemes óvatosan duhajkodni az árkádok alatt, tényleg nevetségesen tud csúszni.
- Akinek van ideje, a Bologna környéki dombokon érdemes kirándulni, ott mindenképpen több zöldet látni, mint a pár parkon kívül egyébként meglehetősen beépített városközpontban.
- A mini-Velencére nyíló ablak kedves látnivaló, de felújítás miatt abban a csatornában nincs jelenleg víz.
- A legtöbb látnivaló a falakon belül van, de a falakon kívül sem áll meg az élet, ott sokkal barátibb áron lehet szállást találni, akár a falaktól sétatávolságra is. Aki nem hotelben aludna, hanem lakást bérelne (Airbnb és társai), annak évszaktól függően érdemes tájékozódni, van-e fűtés a lakásban. Bár Bologna elég északon van, simán vannak olyan lakások, ahol nincs fűtés.
- Legjobb fagyi: Gelateria Gianni a két toronynál. Azt mondják, nincs olyan, hogy Gianni ne nyisson ki, ha mégis zárva tart, minden bizonnyal a világnak is vége.
- Leghangulatosabb tér: Piazza Santo Stefano, rajta a hét templomból összeépült templommal, hétvégénként régiségvásárral.
- Gigantikus bolha- és csetreszpiac: pénteken és szombaton a Montagnolán, minden is kapható.
Disclaimer: Bologna a kedvenc városom (Budapest és Hága mellett) az egész világegyetemben, vagy legalábbis abban a részében, amit személyesen is láttam. Egyetemistaként életem legfelhőtlenebb időszakát töltöttem itt, néhány évente azóta is visszajárok, az elfogultságomat teljes mértékben vállalom.
