„Orosz anyanyelvű vagyok, de engem nem felszabadítottak, hanem megkínoztak az orosz katonák”

Julija Pajevszka pszichológus, mentős, Ukrajna Nemzeti Gárdájának hadnagya. Hívóneve Taira, és ekként már a háború előtt is ismert volt Ukrajnában, ő szervezte meg a csupa nőkből álló Taira Angyalainak nevezett önkéntes mentőcsapatot, mellyel 2014-től kezdve a donbászi fronton dolgoztak. 2018-tól már a hadsereg kötelékében dolgozott Mariuopolban. Itt érte az orosz invázió is. Pajevszka volt az, akinek testkamerás felvételeit kicsempészték az ostromlott Mariupolból, melyeket az AP amerikai hírügynökség publikált.

2022 márciusában éppen embereket menekített az ostromlott városból, mikor orosz csapatok támadták rájuk, és fogságba ejtették. Három hónapig volt orosz fogságban. A külvilágtól teljesen elzárták, nem beszélhetett a családjával sem. Eleinte éheztették, és a gyógyszereit sem kaphatta meg. Naponta órákon át vallatták, olyan dolgok kimondására akarták rávenni, melyeket nem követett el, hogy aztán az igy kicsikart „vallomást” propaganda célokra használhassák. De nem tört meg, ebben pszichológusi végzettsége és a küzdősportokban szerzett tapasztalatai segítették. A fogságból végül fogolycserével szabadult. Októberben az Ukrán Nagykövetség szervezésében érkezett Budapestre, ahol a Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be verseskötetét.

Pajevszka a 444-nek adott interjújában mindezek mellett arról is beszélt, mi segítette át a legnehezebb időszakon, elmondta mit üzen a magyar kormánynak, és hogy a tőlünk kitiltott Robert Brovdi mindig azt mondja, ő Magyarországot is védi. Taira biztos abban, hogy Ukrajna megnyeri a háborút, a frontra akár már holnap visszamenne.

Ukrajnában Tairaként ismerik, honnan ered a hívóneve?

Aikidó edző voltam, ennek kapcsán szerettem meg japán kultúrát. A Taira egy híres, szamurájokból álló nagycsalád volt Japánban. Amikor a World of Warcafttal kezdtem játszani, akkor ki kellett találni egy nevet a saját figurámnak. A Taira rövid, jól hangzik, ezért azt választottam. Amikor elkezdődött a háború, és a kezembe adtak egy adóvevőt, akkor egy szintén rövid hívónevet kellett választanom, és a Taira jutott először eszembe.

A háború előtt mivel foglalkozott?

Végzettségem szerint pszichológus vagyok, a háború előtt viszont aikidó edző voltam, és az egyik aikidó szövetség vezetője Ukrajnában. Emellett keramikus vagyok és könyvgrafikus. Mindig nagyon sok minden érdekelt, folyamatosan tanultam, most is tanulok. Most éppen azt, hogy hogyan írhatok jobb verseket.

Már 2014-ben, az első összecsapások hírére kiment a Majdanra. Miért érezte úgy már akkor, hogy az ön segítségére van szükség?

Úgy neveltek, hogy segíteni kell azoknak, akik rászorulnak, mindig ez is volt rám jellemző. Nem is volt kérdés, hogy ott a helyem a Majdanon. Amikor még abban az évben megkezdődtek a harcok a Donbászba, akkor meg oda mentem. Nem volt egészségügyi előképzettségem, de a küzdősportos múltamból adódóan a taktikai egészségügyben volt tapasztalatom. Azért mentem a frontra, hogy ezt tanítsam, de harcok miatt úgy alakult, hogy evakuálni kellett a sérülteket. Kevés volt az egészségügyi dolgozó, egyszerűen nem bírtak a feladattal, és azért maradtam ott, hogy segítsek. Arra azért nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani.

Egyedül ment önkéntesként a Donbászba, hogyan lett ebből az Ukrajna-szerte híres Taira Angyalai?

Civilként kezdtem a munkát, aztán lassan jöttek a barátaim, az ismerőseim, aztán jöttek az ismeretlen emberek is, lettek autóink, és egyre többen és többen lettünk. De ez nem egy egyedi eset, a háborúban több ilyen alegység működött és működik jelenleg is, akik civilekből állnak, tehát nincsenek fegyvereik. Nem ritka, hogy például egy orvos, aki nem tudna folyamatosan a front közelében lenni, a szabadságát arra áldozza, hogy a fronton segítsen. Így olyan tapasztalatokat is szerez, melyekre máshol nem lenne lehetősége. De elsősorban mindenki segíteni akar.

Ha jól értem, másokon is volt testkamera, miközben a frontközelben dolgoztak. Mégis csak az ön, Mariupol ostromakor készített felvételei jutottak el a nemzetközi sajtóba. Miért tartotta fontosnak, hogy a világ megismerje mi történik a városban?

Annyira biztos voltam abban, hogy meghalok Mariupolban, hogy meg szerettem volna mutatni a világnak, mint művelnek az oroszok az ukrán emberek életével.

Ez a kamera folyamatosan rajtam volt bekapcsolva, tehát amit azokon a felvételeken látni, az a mindennapi valóságom volt, ahogy érkeztek a sebesültek, elláttam őket, vagy egyszerűen csak pakoltam. Egy barátom, aki járőrszolgálatban dolgozott, mondta, hogy a városban van az Associated Press újságírója. Mondtam, hogy adja oda neki a memóriakártyát, amit aztán tamponba rejtve sikerült kicsempészniük a városból. Mindez pár nappal az előtt történt, hogy engem elfogtak volna az oroszok. Ez az újságíró Misztiszlav Csernov volt, aki aztán elkészítette a 20 nap Mariupolban című filmet, amiért Oscar-díjat kapott.

A celebrated Ukrainian medic wore a body camera to give the world a firsthand look at Mariupol’s unfolding horror.



Then Russian forces took her captive. https://t.co/awsRABdGQx pic.twitter.com/2rr6kaXTpS

— The Associated Press (@AP) May 19, 2022

Épp embereket menekített Mariupolból, amikor elfogták az oroszok. Ön miért volt értékes nekik?

Az oroszoknak listájuk van a katonákról, az önkéntesekről, és akik bármilyen módon segítik a katonákat vagy kulturális szerepük miatt fontosnak tarják. Én ekkor már ismert voltam Ukrajnában, így szerepeltem ezen a listán. Mi gyakorlatilag halálra vagyunk ítélve, mert ez lényegében egy halállista. Csak a kivégzés előtt még megpróbálnak propaganda célokra felhasználni, olyan mondatokat akarnak velünk kimondatni, melyekkel Ukrajnát rossz színben tüntethetik fel.

Milyen segítséggel tudja feldolgozni amit átélt?

Mivel pszichológus vagyok, van tudásom ezen a téren. A különböző módszerekből állítottam össze egy technikát, amit alkalmazok magamon is, és a fogságból szabadult katonákon, sérülteken, akikkel dolgozom. Magammal könnyebb dolgom van, mert ismerem magam.

Mindezek után is visszamenne a frontra?

Visszatértem a Nemzeti Gárdához Harkivba, most is katonai szolgálatot teljesítek pszichológusként. Közvetlenül a fronton evakuációkban nem veszek részt, de ha arra lenne szükség, akkor visszamennék a frontra is.

A magyar kormány rendre arról beszélt, hogy Ukrajna nem nyerheti meg ezt a háborút, mert nincs elég katonája, a Nyugat egyre kevésbé támogatja, és az ukránoknak is már belefáradtak. Erről mi a véleménye?

Az, hogy kevesebbet hallgassák az orosz propagandát, inkább jöjjenek el, és nézzék meg, hogyan állják a sarat az ukrán katonák. Eltelt több mint három év, és az oroszok csak egy kis területet tudtak elfoglalni, miközben Ukrajna egészen kicsi a hatalmas Oroszországhoz képest. Ez szégyen Oroszország szempontjából, és próbálják magukról lemosni ezt a szégyent. Ukrajna nem támadott meg senkit, Oroszország támadta meg Ukrajnát.

Én orosz anyanyelvű vagyok, tehát az oroszok szerint engem is jöttek úgymond „felszabadítani”. De nekem semmi bajom nem volt az oroszok támadása előtt, az oroszok engem nem felszabadítottak, hanem elfogtak és megkínoztak.

Az sem igaz, hogy elfáradtak volna az ukránok?

Ha ellátogat a frontvonalra, vagy olyanokkal beszél, akik közvetlenül kapcsolatban vannak a harci cselekményben résztvevőkkel, akkor azt fogja tapasztalni, hogy fizikai szempontból lehet, hogy fáradtak, de pszichológiai állapotukat tekintve kiváló formában vannak. Tökéletesen érzik magukat, és eszük ágában sincs feladni. Tehát tele vannak erővel. Persze minél messzebb van valaki a frontvonaltól, annál jobban érződik a fásultság. Lehet, hogy ez azzal magyarázható, hogy ezek az emberek próbálnak kifogást találni a gyengeségükre vagy a félelmükre, hogy ők miért nincsenek a harcok közelében. De ez az ukránoknak csak egy nagyon kis részére jellemző, és az orosz propaganda terjeszti ennek ellenkezőjét. A front közelében mindenki tartja magát, és meggyőződésünk, hogy meg tudjuk nyerni ezt a háborút.

Az emberi természet legrosszabb és legszebb arcával is találkozott az elmúlt években. Akár pszichológusként, mi újat tanult az emberekről?

Első sorban azt, hogy sem az emberi aljasságnak, sem a jóságnak nincs határa. Az oroszok azért jöttek a mi földünkre, hogy embereket öljenek. A legrosszabb élményem annak a kegyetlenségnek a megtapasztalása volt, ahogy az oroszok Mariupol ostrománál válogatás nélkül gyilkoltak mindenkit, aki a városban volt. Az áldozatul esett és sérült civilek, köztük gyerekek, nők és idősek látványa. Képzeljen el egy félmilliós várost, melynek kilencvenöt százalékát elpusztították. Semmilyen védelme nem volt a városnak, az oroszok pedig támadtak mindenhonnan. A mai napig nem tudom feldolgozni, sem megérteni, hogy miként lehet az együttérzés teljes hiányával pusztítani és gyilkolni. Civil áldozatokról beszélek, akiket az utcán temettek el. Arra sem volt lehetőség, hogy a temetőbe kivigyék a holttesteket, mert az utak járhatatlanná váltak. Nem volt sem víz, sem áram, sem fűtés. A pincékbe menekült emberek közül sokan alapvető dolgok hiánya miatt haltak meg: rettenetesen hideg volt, bármiféle egészségügyi ellátás nélkül kellett volna túlélni. Az oroszok humanitárius folyosók megnyitását sem engedték, így a betegeket sem lehetett kimenekíteni. Telefonáláshoz ki kellett menni a külvárosba, egy 16 emeletes épület tetejére felmászni, és ott próbálkozni, hogy van-e térerő. Ha volt, akkor lehetett telefonálni vagy sms-t küldeni, fogadni. Miközben folyamatosan támadták a lakóépületeket. Borzalmas veszteség, legalább 50 ezer ember halt meg, tűnt el vagy sebesült meg. (Az ukrán hatóságok 25 ezerre becsülik az áldozatok számát – KAÁ.)

Azok az emberek pedig, akik a hazánkat védik, mindent megtesznek azért, hogy biztonságban tudják a családjukat. Nagyon sok támogatást kapunk ebben, a magyar nemzetnek is hálás vagyok a nekünk nyújtott támogatásért. Az ukrajnai magyar közösség része az ukrán kultúrának, a két nép össze van fonódva. Vegyes családok vannak, sok magyar barátom van Harkivban és Kijevben is. Ők büszkék arra hogy magyarok, és soha semmilyen konfliktus nem volt velük.

Bizonyára ismeri Robert Brovdit, akinek az a hívójele, hogy magyar. Ő egy fantasztikus ember, igazi hazafi. Mindig azt mondja, hogy nem csak Ukrajnát védi, hanem Magyarországot is.

(Brovdi az ukrán hadsereg drónparancsnoka, akit a magyar kormány kitiltott Magyarországról, mert őt tették felelőssé a Barátság kőolajvezetéket ért támadásokért – KAÁ.)

Nemrégiben jelent meg a verseskötete, melyben a háborúban és a fogságban tapasztalt élményeit dolgozza fel. Hogyan jött a költészet az életébe?

Kiskorom óta foglalkoztam versírással, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd kiadják. Harkivban találkoztam Szerhij Zsadan ukrán költővel, aki elolvasta néhány versemet, és ő mondta, hogy érdemesek arra, hogy mások is olvassák.

A pszichológiában van egy kifejezés, hogy poszttraumás növekedés. Amikor az embert egy ekkora trauma éri, akkor összeomlik az addig felépített világa, minden, amit addig ismert, megsemmisül. Ilyenkor két dolog lehetséges. Vagy elkezdi sajnálni magát, és depressziós lesz, vagy az összeomlott világát elengedi és újraépíti. A versírás nekem ebben segít, a poszttraumás kezelésemben művészetterápia.