Petr Gulenko a 444-nek: „A propaganda adja a szimbolikus kereteket, az emberek pedig eldöntik, hogyan élnek benne”

• Petr Gulenko orosz újságíró, szerkesztő, tévés producer, emigrálása előtt az orosz kormányzati propagandában és ellenzéki médiánál is dolgozott. Jelenleg Pozsonyban él, ahol az orosz propagandagépezet működését kutatja. Budapesten interjúztunk vele.
• Végtelen háború című kiadványunkba Bábjátékosok címmel írt elemzést az orosz propaganda önfenntartó mivoltáról.
• A mai orosz tévé egyik első szabálya: ha nincsenek nézők, nincs műsor sem, legyen bármilyen ismert a műsorvezető.
• A mai Oroszország propagandája alapvetően különbözik a Szovjetunióétól: folyamatosan alkalmazkodik és változik, eltérő érdeklődésű csoportokat céloz meg, az üzenetet mindig az adott közönséghez igazítja.
• A propaganda újraértelmezi a valóságot, a küzdelem nem az információért, hanem az információ értelmezéséért zajlik.

Milyen út vezetett oda, hogy a legnagyobb orosz propagandatévén főműsoridőben vetített műsorban dolgozz?

A Moszkvai Állami Egyetemen végeztem televíziós újságírás szakon, borzasztó régen, még a 20. század végén. Amikor elkezdtem újságíróként dolgozni, Oroszország még egészen más volt. Nem mondanám, hogy teljes szólásszabadság volt, de mindenképp nagyobb volt a szabadság, a szabad tér, mint később. Újságíróként bizonyos szakmai normákat neveltek belénk az egyetemen, nekünk is a BBC etikai elveit tanították.

Demokratának tartottam magam, szerettem volna, ha a hazám fejlődik, nyitott országgá válik. Ilyen közegben és mentalitással kezdtem dolgozni, innen építettem fel a pályámat egészen addig, hogy főszerkesztő lettem.

Sokáig bűnügyi témájú műsorokat készítettem, azt mondanám, true crime jellegűeket. Részt vettem például a ma is a legnagyobb orosz tévécsatornán, az 1-es csatornán, a Pervij Kanalon főműsoridőben futó Cselovek i zakon (Az ember és a törvény) című műsorban, először oknyomozó újságíróként, később főszerkesztőként.

Ezután az NTV-hez kerültem, Oroszország második legnézettebb csatornájához, ahol a bűnügyi hírek főszerkesztője voltam. Később dokumentumfilm-sorozatok vezető producere lettem, ekkor már nem bűnügyi, hanem politikai és társadalmi témákat dolgoztam fel.

Később politikai talkshow-k vezető producereként dolgoztam, például a Vasladyk című műsoron, amelynek a házigazdája Margarita Szimonyan volt, aki ma a Russia Today főszerkesztőjeként ismert. Akkoriban lényegében az ő executive producere voltam, szóval elég jól megismertem belülről is ezt a világot.

Szimonyan nemzetközileg is ismertté vált azóta. Milyen volt vele dolgozni?

Viszonylag kényelmes volt. Persze amikor egy nagy cég vezetőjével dolgozol együtt, a kommunikáció összetett lehet, nem mondhatod meg neki direktben, mit csináljon. De összességében jó tapasztalat volt, akkor is, ha Szimonyan gyakran nem fogadta meg a tanácsaimat. A műsornak nem is volt nagy a nézettsége, így körülbelül fél év után megszüntették. Ez egyébként a mai orosz tévé egyik első szabálya: ha nincsenek nézők, nincs műsor sem, legyen bármilyen ismert a műsorvezető.

Éreztél nyomást a rezsim részéről, hogy miről lehet vagy nem lehet beszélni?

Nem mondanám, hogy állandó erős nyomás volt rajtunk, de mindenki értette a „játékszabályokat”. Tudtad, hol vannak a határok, és melyek azok a vonalak, amiket nem szabad átlépni. Éppen ezért nincs szükség arra, hogy naponta utasításokat kapj, mit mondj vagy mit ne mondj. Egyszerűen csak tudod. Az egész rendszert Putyin kijelentései keretezték: meghallgattad, ő mit hangsúlyoz, és azonnal világos volt, hogy mit akarnak hallani a hatalmon lévők. Ő volt – ma is ő – az egyetlen ember, aki képes meghatározni a politikai napirendet Oroszországban.

Mióta van ez így? Gondolom, idővel fejlődött, nem volt ilyen rögtön.

Persze, rengeteget fejlődött. Amikor Putyin 1999-ben hatalomra került, még nem volt ennyire erős. Akkoriban még voltak oligarchák, akik a maguk módján versengtek vele, próbálták kitapogatni, mit lehet, és mit nem. Idővel azonban különböző eszközökkel megszilárdította a hatalmát, és ma már teljesen uralja a médiateret. Az Ukrajna elleni teljes körű invázió megindítása után minden ellenzéki hang elhallgatott. De előtte még egész sokáig lehetett olvasni ellenzéki újságokat, nézni ellenzéki tévét, például a Dozsgyot. A lehetőség megvolt, nem tiltották be őket, persze voltak gondjaik, de léteztek.

Nem feltétlenül a szerkesztőségi tartalomra gyakorolt közvetlen nyomásra kell gondolni, inkább közvetett, adminisztratív nyomásgyakorlásra. Például a Dozsgynak többször is egyik stúdióból a másikba kellett továbbköltöznie, mert a bérbeadók hirtelen úgy döntöttek, hogy nekik már nem hajlandók helyet adni. Ez így nem közvetlenül a szólásszabadság eltiprása, hanem egy jól irányzott „adminisztratív akadály.” Formailag persze a tulajdonos dönthet arról, hogy kinek adja ki a helyiséget, de a gyakorlatban ez a független média korlátozása volt.

Végül úgy döntöttél, elhagyod Oroszországot.

Így van. Nem nevezném magam ellenzéki figurának. Nem akarom fekete-fehérben látni a világot, úgy gondolom, a mai Oroszországban is vannak területek, amiben az ország fejlettebb, mint Európa. Például digitalizációban Oroszország nagyon elöl jár, nemcsak általánosságban, hanem főként az e-kormányzati szolgáltatásokban. Szinte bármilyen ügyet el lehet intézni a hivatalokkal egyetlen alkalmazáson keresztül. Mindenkinek elérhető, könnyen használható, külföldről is tudom intézni az ügyeimet, például az adóhatósággal.

A hétköznapi életet tekintve nem mondom, hogy minden tökéletes, de úgy érzem, bizonyos területeken könnyebb Oroszországban, mint például Szlovákiában, ahol most élek.

Amikor elhagytad Oroszországot, még a médiában dolgoztál?

Igen. 2017-ben védtem meg a disszertációmat a Moszkvai Állami Egyetemen, utána mentem el Oroszországból, ennek már nyolc éve. Egy ideig kerestem a helyem, végül Szlovákiában állapodtam meg.

Egyébként mielőtt elhagytam Oroszországot, kipróbáltam magam ellenzéki tévénél is, az RTVI-nél. Ez egy New York-i székhelyű nemzetközi tévécsatorna, ami elsősorban a külföldön élő oroszokat célozza, itt a hírszerkesztőség vezetője, egyben vezető szerkesztő voltam. A csatornát Alekszej Pivovarov vezette, vele dolgoztam. Pivovarov az egyik legismertebb és legtekintélyesebb orosz újságíró és szerkesztő, ma már külföldi ügynöknek minősül ő is.

Amikor megtapasztaltam, milyen ellenzéki médiumnál, ellenzéki újságírókkal dolgozni, rájöttem, hogy ott is van propaganda, csak fordított előjellel. Ami a Kremlt szolgáló propagandacsatornál „mínusz”, az ott „plusz”, a világot fekete-fehérben látták. Nem akarom azt mondani, hogy ez mindig feltétlenül rossz, hiszen az ellenzéki média mégiscsak az államhatalom lépései miatt létezik. De az orosz ellenzéki újságírásban ha bármiről elismered, hogy jól működik, rögtön azt kockáztatod, hogy nem tekintenek igazi ellenzékinek. Ez szerintem egyáltalán nem jó irány.