Minden pillanatban azt kérdezi: anya, engem vártál?

• A héten egy egész ország megismerte Bazsát.
• A 18 éves fiú halmozottan sérült, nem tud beszélni, járni, nem önellátó, etetik, pelenkázzák. „Egyszemélyes gyermek”, 24 órás felügyeletre szorul.
• A magyar jogrend miatt az édesanyjának be kellene perelnie a 18 éves gyermekét, hogy meginduljon a gondnokság alá helyezés.
• Piczkó Katalinnal, Bazsa édesanyjával beszélgettünk.

444: „Minden anya szenved, amikor a gyermek szenved” – mondta pár éve egy beszélgetős műsorban. Miben más ez a szenvedés egy olyan fiú esetében, mint Bazsa?

Piczkó Katalin: Bazsának hála Istennek nincsenek lelki szenvedései, mivel nincs éntudata. Tehát bizonyos szempontból azt lehet mondani, hogy sokkal boldogabb valamennyiünknél. Amikor ő jól van, és nem beteg, akkor nincsenek fölösleges gondolatai saját magával kapcsolatban, nem hasonlítgatja magát másokhoz, nincsenek a jövővel kapcsolatos félelmei, amivel mi azért le tudjuk nyomni magunkat. Bazsának testi szenvedési vannak. Lazák az ízületei, hogyha fáj valamije, akkor nem tudom, mije fáj. Ha tudni szeretném, mije fáj, akkor elkezdek magamra figyelni, és egyszer csak megérzem. Sok mindennel megbékéltem, de azzal egyetlen édesanya sem tud, hogyha azt látja, a gyermeke szenved. Egy szélsőséges példa jut eszembe: Mária és a keresztfa. Minden anya megéli azt a fajta szenvedést, amit ő megélhetett akkor.

Arról is beszélt korábban, hogy hallatlan inspiráló erőt is ad a fia. Ezt hogyan kell érteni?

Olyan belső utakat jár be az ember, néha krízisekből felállva, amiben megtapasztalja a saját belső erejét. Hozzám hasonlóan más szülő is teszi a dolgát, és ez nagyon nagy erő: a gyermekemért, onnantól kezdve, hogy a világra jött, mindenre képes vagyok. Amikor először a kezembe fogtam, azt éreztem, nagyon más, mint a többiek. Egy ványadt kis madárka volt, de soha nem éreztem magamban akkora erőt, mint akkor. Megkaptam őt az univerzumtól, és mindennel meg fogunk küzdeni, ami csak létezik.

És kapott mellé egy csomó nem szokványos feladatot is.

Akkor azt még nem tudtam, hogy minden általam elérhető lehetőség kihasználásával hová fogunk eljutni 18 éves korára. Senki nem tudta megmondani, mi lesz. A legtöbben azt mondták, egy-két évig fog élni, az orvosok sem tudták, mi lesz. Orvosi szempontból egy csodalény, mert senki sem tudja, mi van vele, mi történt vele. De van egy-két dolog vele kapcsolatban, ami nekem nagyon nagy erőt ad. Az egyik az, hogy jókedve van. Tehát hogyha ő nem beteg, akkor minden pillanatban jelen van. Folyamatosan a létöröm állapotában van. Utat mutat, hogy nekünk miben kéne léteznünk. Állandóan játékos kedve van, és pont most beszélgettem valakivel, aki mondta, a dánoknál van egy olyan fogalom, hogy hygge. Ezt úgy fogalmaznám meg, hogy meghittség. Az ember ül a szobában, kint vihar van, bent meleg, duruzsol a kandalló. Minden este, amikor vele vagyok, egy ilyen meghittségben, intimitásban telik, ami nekem olyan, mint a hygge, és engem tölt.

Hogyan lehet megoldani a 24 órás felügyeletet?

A 24 óra azért nem mindig 24 óra, mert éjszaka, ha nem beteg, akkor alszik. De azért viszonylag sokszor van, hogy valami kórság bujkál benne, vagy nem tud aludni valami miatt. Azért van alvásidő, ha csökkentett is. Próbálkoztunk napközivel, de nem vették fel, és teljesen igazuk volt, mert az én kisfiam egyszemélyes gyermek, nem lehet integrálni. Nem marad meg egy asztalnál, egy kerekesszékben, még autóval se nagyon lehet szállítani, mert nem tudja elviselni a biztonsági övet. Hiperaktív, nem tud járni, de kúszik-mászik, nagyon elszánt, van akarata, kicsit autisztikusan működik, nagyon ragaszkodik a rutinokhoz. Úgyhogy egész nap vigyáznak rá otthon.

Létrehozták az Átölelve Alapítványt is, ami pont ennek a helyzetnek a megoldására jött létre, de még nem működik.

Nagyon régóta gondolkoztam rajta, pont azért, mert Bazsát nem vették fel sehová napközibe. Szeretnénk még hasonló sorsú szülőket, akiknek szintén halmozottan sérült, egyszemélyes gyermekük van. Ez kis létszámú csoport lenne annyi gondozóval, ahány gyermek van, illetve betegségek, szabadságok miatt többel. És szeretnénk lelki, mentális segítséget is nyújtani hozzánk hasonló sorsú szülőknek, mert mindenki más stációt jár be. Nem véletlen, hogy nagyon magas, 80-90 százalékos a válások száma az ilyen élethelyzetben lévő szülőknél. Az elhelyezésről folyik is tárgyalás a II. kerületi önkormányzattal. Az alapítványnak jelenleg még egy fillérje sincs, de van egy csomó energiám, meg művészekkel is dolgozom, úgyhogy abban bízom, hogy rendezvényekkel sikerül összehozni a napközi létrehozásához szükséges pénzt.

Pszichiáterként dolgozik, adott-e a munkájában valamilyen inspirációt a fia?

Azt szoktam mondani, hogy a legszebb fiatal éveimet felnőtt férfiak zárt osztályán töltöttem, majd magánrendelőben dolgoztam. Elvégeztem egy pszichoterapeuta-képzést Pécsen, közgazdasági végzettséget is szereztem. Sok mindent csinálok, tréningekkel, coachinggal foglalkozom, tanítok is a Pécsi Tudományegyetemen, heti egy napot egy bankban dolgozom, írtam három könyvet, van egy színházunk, ami egy improvizációs, párkapcsolati játék.

Nagyon sokszor érzem azt, például írásnál, hogy olyan, mintha a kisfiamból fakadnának a szavak, vagy abból az élményből, amit megéltünk. Földönkívüliként van jelen a világban, és érdekes nézni, hogyan tud megszületni bennem az elfogadás egy-egy helyzetben. Mondok egy példát. Egyszer angolórán fordítottunk egy szöveget arról, hogy a hetvenes években Amerikában a metrómegállók mellé fülkéket helyeztek ki, ahol bárki készíthetett interjút bárkivel. Egy 12 éves autista kisfiú az anyukáját interjúvolta meg, akitől azt kérdezte: »Engem vártál? Én vagyok az a kisfiú, akit vártál?«

Ezen a ponton nekem teljesen összeszorult a torkom. Tudnám-e azt mondani őszintén és zsigerből, ha az én kisfiam megkérdezné tőlem, hogy igen, téged vártalak? Utána az jutott eszembe, hogy de hát nem fogja megkérdezni, nem tud beszélni. Aztán eszembe jutott, hogy minden pillanatban megkérdezi a tekintetével, és nem csak tőlem, hanem minden édesanyától megkérdezi a gyermeke. És hogy bennem megszületett egy abszolút, feltétel nélküli igen. De nem tudom, hogy pontosan hol és mikor, nem tudnám egy dátumhoz kötni. Én most már így vagyok boldog, még akkor is, ha ez nem egy szokványos helyzet. Sokszor a fizikai határaimon vagyok, mert most már 50 kiló lesz lassan, de én ezzel együtt mégis boldog vagyok.

Kinek volt nehezebb elfogadni ezt a helyzetet, az édesapjának vagy önnek?