Alap, hogy a gyermekotthonban élő fiataloknak is jár egy hét felhőtlen gyerekkor

A Szentendrei-sziget Árnyas Liget Táborába érkezünk, korán reggel, de a táborban már zajlik az élet: alpinisták vannak a fák tetején és köteleket erősítenek fel, az ebédlő faháza mögött pedig üvölt Meek Mill rappertől a Lord Knows, a JBL körül kamaszok lézengenek.

Első ránézésre semmi nem különbözteti meg ezt a tábort a többi nyári gyerektábortól, pedig itt öt napig valami egészen más történik. Nem csak amiatt, mert az itt lévő 41 kamasz az ország különböző gyermekotthonaiból érkezett, hanem mert itt egy olyan szemlélettel találkozhatnak a táborozók, amivel valószínűleg még soha életükben. Az Élményakadémia Egyesület által szervezett ALAP!Táborban járunk, amely már ötödik éve fogad gyermekvédelemben lévő, nehéz sorsú fiatalokat.

Miközben a kamaszok a reggeli tornához készülődnek, Gyöngyösi Krisztát, a tábor egyik megálmodóját, az egyesület senior trénerét kapjuk el egy beszélgetésre, hogy kiderüljön, mitől is más ez a tábor, mint a többi.

„Évekig álmodoztam arról, hogy kellene szervezni egy különleges, megerősítő tábort a szülők nélkül nevelkedő, nehéz sorsú gyerekeknek. 2010 óta dolgozunk velük, 2021-re sikerült is létrehozni ezt a saját, terápiás-, rekreáció irányzatú tábort, ami az ALAP!Tábor nevet kapta, mert azt gondoljuk, alap, hogy minden gyereknek jár egy hét felhőtlen gyerekkor” - mondja.

A korosztály elég vegyes, van 12 és 21 éves táborozó, de a 14-16 évesek vannak többségben. Szerte az országból érkeztek, vannak, akik Budapestről, Csepelről, Sopronból vagy éppen Miskolcról jöttek.

Gergely Zsófia tréner, a tábor másik alapítója és vezetője szerint az mindenképpen közös a gyerekekben, hogy nagy szükségük lenne biztonságos, érzelmileg elérhető felnőttek támogatására és hogy megtapasztalják, milyen élmény egy feltétel nélkül szerető és elfogadó közegben lenni. „Azt a figyelmet és kapcsolódást szeretnénk megadni nekik, amit egy intézmény a legnagyobb jóindulat mellett sem tud nyújtani. A táborban viszont fel tud épülni köztünk egy olyan bizalom, ami megtartja a gyerekeket, amitől elhiszik, hogy fontosak, értékesek és nagyon sok mindenre képesek, éppen mint az átlagos hátterű kortársaik” - teszi hozzá.

„Nagyon fontos az, hogy itt nem terápia zajlik, de mégis egyfajta terápiás szemlélettel vagyunk jelen. Tudjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz az élete, ebből nyugodtan kiindulhatunk alapvetésként. Itt mindenkinek vannak erős traumái akkor is, hogyha semmi más nem történt velük, mint az, hogy kiemelték őket a saját családjukból, de legtöbbször lényegesen súlyosabb helyzetekből jönnek. Mi, az egyesület trénerei, akik a táborban dolgozunk, két éven át tanultunk, hogy ezekre a helyzetekre jól tudjunk reagálni, mert könnyen lehet, hogy egy foglalkozás során egy gyerekben felszakad egy seb vagy pánikrohamot kap” - magyarázza Kriszta.

A trénerek a táborban élménypedagógiai módszerekkel dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy játékok és főleg természetben végzett tevékenységek során olyan élményeket szereznek a gyerekek, amelyekre reflektálva tudnak tanulni.

Ennek a módszernek és egyben a tábornak is a legfontosabb alapja a folyamatos pozitív megerősítés. A trénerek minden apró dologért megdicsérik a táborozókat, például, ha valaki felszedi a szemetet vagy visszaviszi a bögréjét a konyhába, vagy csak szépen szól a másikhoz. De a trénerek azt is fontosnak tartják, hogy ne csak ők adjanak folyamatos pozitív megerősítést a gyerekeknek, hanem ők is egymásnak.

Ezért van az ebédlő hosszú üvegajtaja tele kiragasztott A/4-es lapokkal, amelyeken szerepel minden táborozó neve, a gyerekek (és felnőttek) pedig pozitív üzeneteket hagyhatnak egymásnak akár névvel, akár anonim módon. Ez az úgynevezett „kedves fal”.

„Nagyon erős vagy remélem mindent sikerül majd elérned amit eltervezel.”

„Szerintem egy királynő itt kezdődik.”

„Bírlak tesóm!”

„Boss vagy!”

Ezen kívül a gyerekek a nap végén babszemeket kapnak, minden este egyre többet, amelyeket pozitív visszajelzés kíséretében kioszthatnak társaiknak.

„Ezek a fiatalok nagyon kevés pozitív visszajelzést kapnak az életükben, ennek megfelelően nagyon-nagyon rossz az önértékelésük. Nagyon sokszor csak a hibáik vannak aláhúzva, ahogy velünk is történt ez a poroszos iskolarendszerben, de mögöttük nincs ott a család mint megtartó közeg. Az a célunk, hogy egy hangyányival pozitívabb énképpel, egy hangyányival pozitívabb jövőképpel tudjanak elmenni a táborból, mint ahogy jöttek - mondja Kriszta.

A másik fontos célja a tábornak, hogy mivel a kamaszok különböző gyermekotthonokból érkeztek, ezért az öt nap alatt megtanulnak egy közösségként élni, tisztelettel, empátiával fordulni a másik felé. Ha ezt itt elsajátítják, az akkor is hasznukra lesz, amikor hazamennek a saját gyermekotthonaikba, ahol szintén több fiatallal, kicsikkel és nagyokkal kell együtt élniük.

A gyerekek szinte nem is veszik észre, hogy tanulnak, mert annyira játékosak, vidámak a foglalkozások, de a trénerek látják ahogy fejlődik például az együttműködésük.

Kriszta elmeséli, hogy szerdán, vagyis a harmadik napon már elkezdett megmutatkozni az az erőszakmentes, tiszteletalapú kommunikáció, amire a hét eleje óta gyúrnak. Két lány ugyanis összeveszett, de a konfliktust maguk között, egyedül tudták rendezni, az egyik kislány bocsánatot kért, amiért rosszul használata a szavakat és ezzel megbántotta a másikat. Ezek óriási eredmények.

A trénereknek nem az a célja, hogy feltárják a traumákat, de gyakran előfordul, hogy a gyerekek elkezdik magukat eléggé biztonságban érezni ahhoz, hogy megosszák a történetüket. A csapat ilyenkor igyekszik megnyugtatni őket, empátiával jelen lenni, illetve a lehetőségekhez mérten a jövőképre és bennük rejlő erőforrásokra fókuszáló beszélgetést létrehozni.

„Nagyon fontos, hogy a gyerekek érezzék, elengedhetik magukat, minden érzés rendben van, mert ezzel a felnőttekbe vetett bizalmukat és a biztonságérzetüket erősítjük. Tanulnak a mi reakcióinkból, látjuk, ahogy később, nehezebb helyzetekben ők is empatikus segítőként lépnek oda ahhoz, aki megerősítésre szorul vagy egy ölelésre vágyik” - magyarázza Zsófi.

Erre egy nagyon szép gyakorlat volt szerda este a labirintus játék, aminek mi már az erdei pavilonban csak a nyomait látjuk. A trénerek liszttel kiszórtak egy kis labirintust, amibe körbe mécseseket, és pozitív üzeneteket raktak, úgynevezett erőforrás kártyákat. Ebbe sétáltak be egyesével a gyerekek.

„A séta a labirintusban valójában egy utazás befelé. Elcsendesíti az elmét, hogy a szív kinyílhasson. A táborozóinkat arra hívtuk, hogy induljanak el a saját vágyaik felé vezető úton, gondolkodjanak el azon, mit szeretnének elérni az életben, hogy aztán úgy tudjanak visszatérni a világba, hogy mélyebb, tisztább a megértésük arról, kik ők. Meditatív folyamat volt, amiben a gyerekek és a felnőttek is el tudtak mélyülni” -meséli Zsófi, akit egy erős saját élmény inspirált arra, hogy a táborozóknak is felkínálja ezt a lehetőséget.

Felelősség a szabadságban

Mielőtt azonban ennél jobban belemerülhetnénk a beszélgetésbe, megszólal a tábor hívó dala a JBL-ből, amire mindenki tudja, hogy gyülekezni kell. A harminckét kamasz (vannak távolmaradók, de ezt itt teljesen oké) nagy körbe áll, mosolyogva táncolnak a zenére. Egy idő után feltűnővé válik, hogy mindenki ugyanúgy mozog – ekkor derül ki, hogy ez valójában egy játék. Valakit kiküldenek a körből, miközben bent egy másik gyerek kitalál egy táncot, amit a többiek utánoznak. Amikor a kiküldött visszatér, ki kell találnia, ki az, akit a többiek másolnak.

A délelőtti foglalkozásokat nem a felnőttek fogják vezetni, hanem az úgynevezett veteránok. Azok a fiatalok, akik már több éve részt vesznek az ALAP!Táborban.

A veteránok reggeli tornával készültek a táborozóknak, Feri mutatja a gyakorlatokat. A gyerekek a torna hallatán először kicsit nyöszörögnek, de a rapzenés torna végére az egyik lány szájából kicsúszik, hogy „haljak meg, esküszöm jól esett”.

Egy rövid szünet után a gyerekek a veteránok által szervezett különböző állomásokba szállhatnak be, lehet vízpongozni, szkanderozni, pókerezni, kosarazni, gyilkososat játszani. Meglepő módon a torna után a kamaszok nem szélednek szét, nem mennek vissza a szobájukba a telefonjukat nyomkodni – ahogy azt az ember ilyen korú fiataloktól várná –, hanem szép számmal részt vettek a foglalkozásokon. Még a szemlátomást visszahúzódóbb, halkabb gyerekek is becsatlakoznak valahova.

Földváry Mónikánál, az egyik önkéntesnél érdeklődöm, hogy honnan ez a motiváció. Móni szerint a kamaszok motivációja, hogy részt vegyenek a foglalkozásokon folyamatosan fejlődik a hét során, mert látják, hogy azok, akik részt vesznek valamiben, mennyire élvezik, mennyi pozitív visszajelzést kapnak és ebből ők sem akarnak kimaradni. Pedig a táborban semmi sem kötelező. Az, hogy döntési szabadságot adnak a kamaszoknak, nagyon fontos, ugyanis a gyermekotthonban és az iskolában is rigid szabályoknak kell megfelelniük, itt viszont azt csinálnak, amit akarnak.

Azt már Kovács Etelka, az Élményakadémia Egyesület egyik alapító tagja teszi hozzá, hogy a magyar oktatási rendszer és oktatási kultúra ritkán engedi meg a gyerekeknek, hogy döntéseket hozzanak és saját kezdeményezéseket valósítsanak meg, nehogy valami baj történjen, ezért szigorú szabályrendszerekbe kényszerítik őket. Etelka szerint viszont így sokkal nehezebben tanulnak meg felelősséget vállalni, pedig az az életük során egy elképesztően fontos kompetencia lesz.