Ha jön a medve, nem mozdulsz, nem beszélsz

Fazakas Misi (anyakönyvezett nevén Fazekas Mihály) több sepsiszentgyörgyi iskola tanára és drámatáborok szervezője volt, illetve negyedszázada az Osonó Színházműhely vezetője.
Számtalan szakmai siker, fesztiválszereplés, állami és uniós díjak, később egymást érő pénzügyi támogatások sora szegélyezte a társulat útját, amelynek középpontjában 25 évig Fazakas volt.
Több mint húsz volt tanítványával, illetve a működését jól ismerő emberrel interjúztunk az Átlátszó Erdéllyel közös projektben. Elmondásuk szerint Fazakas, aki legtöbbször az egyetlen hatalmi pozícióban lévő ember volt a teremben, súlyos határátlépéseket követett el kiskorúakkal szemben is.
Cikksorozatunk első két részének megjelenése után pár nappal Fazakas lemondott az Osonó vezetéséről, de közleményében nem kért bocsánatot, és jogi lépéseket helyezett kilátásba. A rendőrség nyomozást indított az ügyben.
Ez a harmadik cikk rendhagyó kísérlet arra, hogy a visszaélések bemutatásán túl azok okait és a megelőzés lehetőségét is felvillantsuk, miközben az átláthatóság jegyében a saját elfogultságainkat is kitesszük az asztalra.

Gyerekekkel szembeni szexuális visszaélésekről olvasni megterhelő lehet. Akkor is, ha soha nem ért hasonló élmény, és különösen akkor, ha érintettként találkozol a témával. Fontos tudni: ez a fajta tartalom triggerelhet. A „triggerelés” azt jelenti, hogy egy szöveg, kép vagy történet olyan testi-lelki reakciókat válthat ki, amelyek negatív emlékeket idéznek fel, szorongást okoznak, vagy belső feszültséget keltenek – sokszor úgy, hogy az olvasó sem feltétlenül tudja pontosan, mi váltotta ki.

Ez a reakció teljesen természetes. Nem te vagy „túlérzékeny”. Nem a gyengeség jele, ha azt érzed összeszorult a gyomrod. Egy ilyen témával való találkozás felkavaró lehet akkor is, ha téged közvetlenül nem ért bántalmazás. Az empátia, a saját gyerekkori tapasztalatok, a védtelenség élménye, vagy akár csak a tény, hogy ilyen megtörténhet, erős érzelmi válaszokat hívhat elő (a tehetetlenségét, az eszköztelenségét és a kontrollvesztését).

Ha azt érzed, hogy ez az egész túl sok, akkor állj meg. Vegyél néhány mély levegőt. Beszélj valakivel, akiben megbízol. Adj magadnak időt.

A medvés játék lényege, hogy a vadászok a földön fekszenek, és aki megmozdul, kiesik. De mire erre sor került az Osonó 2006-os nyári táborában, a székelyföldi kamaszok már pontosan tudták, hogy senki nem adhatja fel, nem árulhatja el a közösséget. Ki kell bírni, amit a vadállat tesz veled. Amikor Fazakas Misi, a tábort vezető színész-rendező kiválasztotta a medvét, többen összerezzentek. Tudták, hogy az a bizonyos fiú képes kifordulni önmagából, és azt is, hogy akár órákig azt tehet majd velük, amit akar. Az egyik lány gyorsan oda is futott a medvéhez, még a játék kezdete előtt, és a fülébe súgta: „Kérlek, a bugyimat ne húzd le, mert menstruálok.”

A medve először bohóckodni kezdett, azzal akarta kizökkenteni a földön fekvő vadászokat, akik csak annyit tehettek, hogy becsukták vagy kinyitották a szemüket. De egyik se védett meg az ellen, ami jött. A játékban kódolva volt, hogy ha a játékmester, vagyis Fazakas Misi nem állítja le, akkor a medve egyre durvább lesz, hiszen neki az a célja, hogy reakcióra bírja a megdermedt vadászokat. Hozott ételmaradékot, és beletömte a többi gyerek szájába. Hozott vizet, és leöntötte őket. Aztán belenyomta a fejüket egy tál vízbe. Megfogdosta őket. Levetkőztette. Aztán meztelenül fogdosta. De nem mozdultak, órákon keresztül tartották magukat.

A medve később azt mondta a többieknek, hogy amikor a legkisebb, 14-15 éves lány ruháját kezdte lehúzni, az olyan esdeklően nézett a szemébe, hogy nem tudott hozzányúlni többet.

A játéknak nem a játékmester vetett véget, hanem egy elsöprő erejű színpadi gesztus: a medve összeomlása.

Nem volt hajlandó tovább kínozni a társait, saját maga is levetkőzött, és meztelenül leült a többi meztelen test közé, közösséget vállalva velük. Mindeközben a játékmester kicsit arrébb ült némán, és jegyzetelt.

Ezt a történetet négy résztvevő is elmesélte, és bár a főbb mozzanatokra mind ugyanúgy emlékeztek, a játék értelmezése és hatása már eltérő. A két szélsőség: az egyikük szerint ez a kemény tapasztalat megedzette őt, és felkészítette mindarra, ami színészként várt rá. A másik úgy fogalmazott: „a Misi rendezett magának egy gyerekpornót”.

Ez most kicsit más lesz

A hatalommal való visszaélésekről, szexuális határátlépésekről szóló nagy cikkek gyakran kezdődnek így, a vezető világlapokban és a magyar médiában egyaránt. Egy-egy sokkoló mikrotörténet vezeti fel a terjedelmes anyagot, amelyben megszólalnak áldozatok, intézményvezetők, jó esetben az elkövető és szakemberek. Írtam több ilyet én is, rendezőkről és papokról, és meggyőződésem, hogy kevés ennél hasznosabb feladata lehet egy hétköznapi embernek. Most mégis változtatnék kicsit a kereteken, és azt is megpróbálnám bemutatni, hogyan készül egy ilyen cikk, milyen motivációk és gyakorlati korlátok, félelmek és elfogultságok alakítják az újságíró munkáját, és milyen segítséget tud igénybe venni.

Senki nem szereti a saját hibáira vagy hiányosságaira felhívni a figyelmet, ami egy ilyen vállalkozásnak a szükségszerű velejárója. De hosszabb távon megéri néha ennyire transzparensnek lenni.

Szóval, az úgy volt, hogy tavaly szeptemberben megkereste a 444-et az Átlátszó Erdély, hogy induljunk közösen egy pályázaton, és írjunk közösen egy cikket egy szexuális visszaélési ügyről. Ez egyszerre hangzott izgalmasan és furcsán. Az persze tetszett, hogy a pályázati pénz (amit végső soron a cég kap) rávesz arra, amire már egyre nehezebben veszem rá magam. Mármint arra, hogy megírjak még egy cikket arról, hogyan sérülnek kiskorúak különböző közegekben. Nekem viszonylag vastag a bőröm, nem férkőzik alá minden sztori, de azért nem könnyű műfaj ez, ezért is szűröm meg a témákat egyre jobban. (Egy ideje tartok kurzusokat erről kezdő újságíróknak, és mindig elmondom, milyen fontos nemet mondani, ha arra van szükséged – akkor is, ha megrázó a történet.)

Tulajdonképpen abszurd vállalkozás ez: pályázaton vállaljuk, hogy cikket írunk valamiről, aminek legjobb esetben is csak a körvonalait látjuk.

Az Átlátszó Erdély munkatársa, a korábban más bántalmazási ügyeket is feltáró Kulcsár Árpád már több érintettel beszélt, és az elmondása alapján láttam, hogy ez megírható sztori lesz: mert kiskorúakat érint, és általánosabb tanulságok felé vezet. De azért voltak félelmeim, hogy tudok-e ehhez érdemben hozzátenni bármit. Végül nyertünk a Journalismfund pályázatán, és így hónapokig szöszölhettünk a témával. Ez azért ritkaság. Ennek az EU-s és egyéb pénzeket hasznosító belga alapítványnak amúgy nyilván fogalma sem volt, kiről szólnak majd a cikkeink, arról meg nekünk is csak tippjeink lehettek, mi lesz a végkicsengésük. De azon kívül, hogy tartsuk be a határidőt, más érdemi kommunikációt nem igényelt az alapítvány. (És aztán nyilván nem tartottuk be a határidőt.)

Útelágazódásból indulunk

Az ilyen cikkeknél egyszerre igaz, hogy úgymond megírják magukat, illetve ennek az ellenkezője: hogy nagyon is az újságíró döntése, mire fókuszál. Az erdélyi kolléga újabb és újabb interjúkat készített és osztott meg velem, az egyik alanytól ment a másikhoz, és végül mintegy húsz olyan emberrel beszélt, akik érintettjei, részesei voltak Fazakas Misi munkájának. Néhány interjún én is részt vettem Sepsiszentgyörgyön, hála ugyebár a pályázat utazási keretének, de a nagyját Kulcsár Árpád csinálta. Ez a masszív hanganyag kirajzolta a cikk által bejárható utakat:

egy karizmatikus vezetőről meséltek a volt tanítványai, aki sokakat tanított, felkarolt, segített. És aki többeket megalázott és abuzált.

A tanítványok élményei sokfélék, de a történetek szerkezete hasonló, ezért nem éreztük úgy, hogy feltétlenül egyéníteni akarnánk a szereplőket; már csak azért sem, mert – érthető és megszokott módon – szinte senki nem akart felismerhető lenni. Az is egyértelmű és nagyjából kiszámítható volt, hogy mit fog reagálni ezekre Fazakas.

Ez volt tehát a kiindulópont, de innen több irányba vezethet az út, mint gondolnánk. Azt nem tartom jó megoldásnak, ha valaki csak a száraz tényeket írja le, mert akkor egyedül hagyjuk az olvasót egy rakás nehezen megválaszolható kérdéssel. De akkor mivel foglalkozzunk, mi legyen a feltárt események értelme, kerete?

Számtalan olyan résztéma merül fel, amelyekről könyveket lehetne írni, és egy ilyen cikkben releváns.

Például lehet arra fókuszálni, hogy mitől válik valaki sokszoros elkövetővé, milyen pszichológiai, társadalmi, szervezeti háttér kell ehhez. Ez három, egyenként is kimeríthetetlen téma.
És mi a helyzet a másodlagos vagy harmadlagos áldozatokkal, egyáltalán kik ők? A szülők, akiknek a gyerekét bántották? A többi gyerek, akik csak utólag értesültek róla, hogy mik történtek ott? Dolga-e a kamasz gyerekeknek, hogy jelezzenek, segítséget kérjenek?
És kik a másodlagos elkövetők? Azoknak a tanároknak nagyobb-e a felelőssége, akik nem voltak tisztában azzal, hogy mi történik, vagy azoknak, akik tudták és maguk is egyetértettek ezekkel a módszerekkel? Vagy ők áldozatok is? Lehet róluk írni anélkül, hogy megszólalnának?
Könyvtárnyi szakirodalmat lehet átnyálazni ahhoz a kérdéshez is, hogy az áldozatok vagy túlélők hogyan kezelik azt, ami velük történt, és később hogyan dolgozzák fel.
A visszaélésekről szóló cikkek sokszor a fentiekre összpontosítanak, érthető módon, de a jogszabályi háttér így a háttérben marad.
Amire szintén ritkán jut idő: az összes fent említett szempontnak létezik történeti vetülete, amelyet szükséges volna vizsgálni, és reflektálni arra, hogy más-más írott és íratlan szabályok voltak érvényben 10 vagy 30 éve, különböző földrajzi és társadalmi helyzetekben.
Lehet finoman utalgatni vagy éppen direkt módon beleállni abba is, hogy az olvasót eltántorítsuk az áldozathibáztatástól és az egyéb általánosítástól. (Nem a lány hibája, ha megfogják a fenekét, nem minden edző erőszakos…)
Meg kell vizsgálni a politikai vonatkozásokat is. Ismerünk olyan eseteket, amikor alapos a gyanú, hogy politikai szereplők próbáltak befolyásolni egy zaklatási ügyet. Ennél viszont sokkal gyakoribb, hogy az elkövetőnek egyszerűen vannak politikai kapcsolatai, kapott közpénzt valamiért és így tovább. Ha viszont ennek nincs magyarázó ereje, akkor jobb kihagyni, vagy épp csak megemlíteni, vagy mint ebben a cikkben: direkt felhívni a figyelmet a fals magyarázatok veszélyeire.
Gyakori és termékeny megközelítés, ha az elkövetés közegét és annak kultúráját vizsgáljuk – ez a cikk most ebbe az irányba indul.
A következő cikk témája lesz többek között az is, hogy mit okoz egy ilyen cikk az elkövető környezetében.

Közegek: a város

Amikor az újságíró tervezgeti, mi kell egy ilyen cikkhez, gyakran felmerül a helyszínre utazás, ami ugye idő, pénz, macera – és gyakran nincs kézzel fogható eredménye. A katolikus egyházon belüli visszaélések nyomában álldogáltam már órákat egy Balaton-parti település paplakjának ajtajában, ahonnan a pap az istennek se jött ki. Máskor meg elvezettem egy faluba, amelynél kevés település van távolabb Budapesttől, hogy aztán bottal üssem az addigra eltávolított plébános nyomát. Mégse mondanám ezeket hiábavalónak, mert bár csak egy-egy rövid bekezdést tettek ki a hosszú cikkekben, mégis adtak valami olyan helyismeretet, szubjektív benyomást, amit be tudtam dolgozni az anyagba.

Ez sem veszélytelen persze, könnyen teret nyithatunk vele az általánosításnak és a felületes hangulatfestésnek. Ennél a cikknél nagy szerencsém, hogy a helyi viszonyokat már bemutatta az azokat sokkal jobban ismerő Átlátszó Erdély, így elég azt a cikket hivatkoznom. De pályázati támogatással azért eltöltöttem két napot Sepsiszentgyörgyön, és Kulcsár Árpáddal készítettünk négy hosszabb interjút, valamint bejártuk a történések helyszíneit. A beszélgetéseket persze online is le lehetett volna bonyolítani, bár az mindig lelketlenebb, sietősebb.

A helyszínen járkálva két jelenségre is figyelmes lettem, amit fontosnak érzek. Az egyik a legnagyobb magyar többségű romániai város világának kompaktsága. Az itt lakó 45 ezer magyarnak van saját iskolája, újságja, színháza, bábszínháza és táncegyüttese, van könyvesboltja, péksége, romkocsmája és múzeuma... Mindez nagyrészt a szépen parkosított főtéren vagy közvetlen közelében. Az a csalóka érzésem támad, hogy nem is kell innen kimozdulni, mert ebben a zárt világban minden megvan. Természetesen mindenki ismer is mindenkit, épp ezért lep meg nagyon, hogy szinte minden találkánkat a főtér leginkább szem előtt lévő teraszára, az egykor az osonósok által látogatott Teinbe kérik az alanyok. Aminek számomra az az üzenete, hogy ők ezt az osonós történetet, illetve a sajtóval való érintkezést nem valami titoknak vagy kockázatnak élik meg, hanem valami olyasminek, amit egy sör mellett le lehet hozni. Akkor is, ha ülnek a szomszéd asztalnál. Magyarországhoz képest lefegyverzőnek találom ennek a közegnek a közvetlenségét, lazaságát. Az már puszta véletlen, hogy egy ponton konkrétan Fazakas édesanyja lép oda hozzánk, hogy odaköszönjön egy ismerősünknek.

A harmadik észrevételemet a közegről, amit szintén nagy kétségek között osztok meg mint messziről jött ember, már az interjúkból szedem össze: a szexualitás tabusítása és különösen a homoszexualitásról való hallgatás többször előjön. Ebben a kultúrában nagy ereje, sőt vonzereje van, ha egy felnőtt tekintélyszemély, egy tanár, egy rendező végre a szexről és a melegségről beszélget a diákokkal. Ez sokaknak hiánypótló, izgalmas, igazi felszabadító tapasztalat, még akkor, ha amúgy többen túl soknak, tolakodónak érzik. Annak pedig

még nagyobb hatása van, ha egy ilyen ember azt mondja egy meleg fiúnak Székelyföld közepén, hogy ami te vagy, az rendben van.

Ez a gesztus az egyik volt diák szerint fontosabb volt annál, mint az, hogy utána Fazakas ajánlatot is tett neki. De a közeg olyan indirekt módon is befolyással lehet egy visszaéléses helyzetre, hogy ha például normalizált a nagy korkülönbség, akkor kevésbé feltűnő egy tanár-diák közeledés. (Egész Székelyföld apakomplexusos – mondta erről egy volt osonós lány.)

Ebben az egymással szoros kapcsolatban lévő, kisebbségi közegben az Osonó identitásképző erő volt. Sikereik a város sikerei voltak, hívja fel válaszaiban többször is a figyelmet Fazakas. „Önfenntartó színházműhelyként az elmúlt tíz évben 1248 előadást tartottunk, 3 kontinens 28 országának 331 településén. Az Osonó projekteket és előadásokat eddig 55 hazai és nemzetközi díjjal ismerték el. Ez talán azt mutatja, hogy valamelyest talán sikerült a szakmai profizmust megvalósítani. (...) Sokszor hivatkoztak úgy ránk, hogy mi vagyunk Sepsiszentgyörgy kulturális nagykövete.”

Parászka Boróka erdélyi újságíró azt írta Kulcsár Árpád cikke kapcsán, nyilvános posztban, hogy az Osonóban „generációk dolgoztak, vettek részt, s amely bizonyos értelemben mintává vált az erdélyi művészetpedagógia és színházpedagógia számára. Sajátos világban élünk, ahol eddig a legnagyobb visszaéléssorozatot a Böjte-féle gyerekotthonokban tárták fel. Fazakas színházi műhelye, az Osonó pont az ellentéte a Böjte-otthonoknak. Nem vallási, tekintélyelvű közösség, hanem - elvileg - nyitott, kreatív, személyiségorientált műhelymunka. Valami olyasmi, ami nagyon hiányzik az erdélyi magyar oktatásból (is). Aztán valahogy mégis, az Osonó is zárttá válik, sajátos tekintélyek kezdenek körvonalazódni, és ellentmondásos beszámolók születnek az ott folyó munkáról. Van, aki szerint tényleg egyedülálló a tehetséggondozás itt. És van, aki az elnyomás legbizarabb formáira panaszkodik. Szülők százai nézik végig, követik az Osonót. Pedagógusok tucatjai. És senki sem tudja eldönteni, mi is van a szemünk előtt igazán.”

Sokszor jut eszembe egy mondat a Spotlight című filmből, a katolikus papok áldozatait képviselő ügyvéd mondja egy közmondást továbbgondolva:

ha egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez, akkor egy egész falu kell a vele való visszaéléshez is. Ami nyilvánvaló túlzás.

De hallgatva az interjúalanyok történeteit a szüleik, tanáraik és társaik hozzáállásáról, aztán olvasva erdélyiek kommentjeit az Átlátszó Erdély cikkéről, mégis ott kell motoszkálnia a kérdésnek mindannyiunkban, határon innen és túl: elfordítjuk-e a fejünket, ha bántalmazást látunk? Felemeljük-e a hangunkat, ha egy tanár megaláz egy diákot? Mondunk-e olyat egy gyereknek, hogy ezt az idegbeteg tanárt ki kell bírni, mert ha rossz jegyet ad, nem kerülsz be a jobbik iskolába, egyetemre?

Közegek: az iskola

Mint említettem, az egyik legjobb közelítési mód az lehet, ha bemutatjuk azt a közeget, közösséget, kultúrát, ahol a határátlépések történtek.

Cikkünk főhőse, Fazakas Misi színész-rendező több helyen is tanított. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház tagjaként kezdett foglalkozásokat tartani a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, ahol 2001 és 2010 között volt jelen. Színészmesterséget oktatott 2007 és 2014 között a Művészeti és Népiskolában is. Továbbá nagyon hosszú ideig, több mint húsz évig a Plugor Sándor Művészeti Líceum drámaosztályának vezetője volt, egészen 2023-as felmondásáig. Az általa 1998 óta vezetett Osonó 2017-ben elköltözött Sepsiszentgyörgyről, Fazakas pedig ingázott Budapest és Sepsiszentgyörgy között.

A drámatagozatot az Átlátszó Erdély szerint azért hagyhatta ott, mert egy oda járó kiskorú fiú a társainak elmesélte, hogy viszonya van Fazakassal. Az esetnek annak ellenére sem lett következménye, hogy erről az intézményen belül sokan tudtak. A tagozat új vezetője, Prezsmer Boglárka korábban több embernek is elmondta, mennyire haragszik Fazakasra egy ilyen eset miatt, de mereven elzárkózott attól, hogy az Átlátszó Erdélynek nyilatkozzon. Miután megjelent a cikk, amiben ez szerepel, megkerestem újra én is, de továbbra sem akar reagálni.

Fazakast hosszan győzködtük, hogy üljön le velünk egy interjúra, ezt különböző indokokkal halogatta. Közben ízelítőt adott a volt tanítványai által sokat emlegetett manipulatív technikáiból is, amikor az erdélyi kolléga ellen személyeskedő támadásokat intézett a hármas levelezésben, majd nekem írt egy külön levelet, amelyben dicsérte az általam felvázolt szempontokat, amelyeket egy „pohár bor mellett” megbeszélhetnénk. Hetek teltek el ezzel a játszadozással, végül nem vállalta a rendes interjút, írásos kérdéseinkre viszont válaszolt. (Az Átlátszó Erdély minden kérdést és választ feltöltött pdf-ben, Fazakas pedig az egész levelezésünket kirakta a Facebookjára.)

Ilyenkor a rutinos újságíró már elkönyveli, hogy az interjúalany nem lesz őszinte, hogy ez taktikázás, de ezt persze nem írja le.

És ha ezt is gondolja, akkor is megtesz mindent, hogy bemutasson minél több álláspontot. Fazakas válaszain érződik a jogászlogika, például többször használja a „nem jellemző rám” fordulatot; amivel ugyebár úgy lehet tagadni valamit, hogy tényszerűen nem tagadod.

Válaszaiban többször utalt arra, hogy bár tett megkérdőjelezhető dolgokat, de ezek az adott időszakban elterjedtek voltak. A cikk elején említett medvés játékot például állítása szerint 15 éve nem használja. „Ma már nem dohányzunk étteremben, kocsmában vagy éppenséggel osztályteremben vagy repülőn, ahogy az pár évtizede még normálisnak számított. A színházi szakmán belül is párbeszéd zajlik arról, hogy a 20 évvel ezelőtt megszokottnak számító színházi gyakorlatok ma már abúzusnak tekinthetőek.”

Hasonló általánosítással reagált arra kérdésre, hogy volt-e valaha verbálisan agresszív diákjaival, előfordult-e, hogy hosszú perceken át szidta őket? „Igen, volt rá alkalom az elmúlt 25 évben, ahogy erre van példa a pedagógusok, szülők, edzők vagy egyáltalán azoknak az életében, akik emberekkel foglalkoznak.”

Azt mesélik az egykori diákok, hogy volt olyan hét, amikor háromszor jött ki a mentő az iskolába: színpadi baleset, pánikroham és ájulás miatt. Fazakas erre is úgy reagál, hogy régen milyen rossz volt, és nála ahhoz képest kevésbé volt rossz. Hosszabb idézet: „Azt gondolom, hogy a drámás diákok sokkal több eszközt és lehetőséget kaptak mentális jobblétük érdekében, mint a kortársaik vagy úgy általában az emberek 15 évvel ezelőtt. Egyáltalán, a drámatagozaton lehetett beszélni problémákról, traumákról, önmagunkról. Tettük ezt a legjobb szándékunkkal és azzal a tudásunkkal, amivel akkor rendelkeztünk. Egy olyan közeg alakult ki, amely a maga 16 országos első, második és harmadik díjával szakmailag az ország egyik legjobb tagozatává tette a drámatagozatunkat, annak ellenére, hogy az ország alig 5 százalékos etnikai kisebbsége voltunk/vagyunk. (...) Voltak nehézségek, és valószínűleg mindenki nem is bírta ezt a szakot, ahogy egy zene vagy matematika szakot sem bír mindenki. Viszont azt, hogy az órák miatt sokszor pánikrohamot kaptak a diákok, minimum erős túlzásnak tartom. A dráma tagozatra jelentkezők száma megduplázódott az évek során. A szak iránt egyre nagyobb lett az érdeklődés, olyannyira, hogy fiatal testvér az idősebb példáját követve felvételizett a drámatagozatra a szülők lelkes támogatása mellett nem is egy alkalommal. Egyre többen szerettek volna jönni, hiszen látták a drámásainkon a pozitív fejlődést. Az elmúlt hosszú évek alatt, sem diáktól, sem szülőtől vagy tanár kollégától nem kaptam ilyen visszajelzést vagy panaszt, hogy az alkalmazott módszereim indokolatlanul és túlságosan megviselték volna a diákjaimat. Ugyanakkor a színház-szak, maga a színház, a gyakorlatok sok érzelemmel, néha felkavaró érzésekkel járhatnak, ami elkerülhetetlen. Épp ezért sem való mindenkinek, nem mindenki egyformán jól bírja vagy tudja ezt kezelni. Viszont egy-egy félév gyakorlataiból összefoglaló vizsgát tartottunk, amelyek nyilvánosak voltak és a szülők is rendszeresen látogattak. Ragaszkodtam hozzá, hogy a szülők betekintést nyerjenek, hogy mivel is foglalkozunk a gyakorlatban. Azokat, akikről úgy gondoltuk, hogy ez kevésbé nekik való, próbáltuk eltanácsolni a színházi vagy színészi pályától.”

Ezt a választ több szempont szerint is részletesebb vizsgálat alá lehetne venni, és ez is olyan dolog, amivel újságíróként küzdünk. Mert az avatott szem kiszúrja, milyen „terelő” technikák ismerhetőek fel ebben a válaszban:

az általánosítás („akkoriban hogy volt”),
a relativizálás („valószínűleg nem bírta mindenki”),
a felelősség áthárítása („más is látta”),
nem csak bántalmazás történt, hanem jó dolgok is („eszközöket és lehetőségeket kaptak”),
a saját rész minimalizálása („nem kaptam ilyen visszajelzést, panaszt”),
azért nem volt bántalmazás, mert sikeresek voltunk („egyre többen szerettek volna jönni”).

De ha ezen így (vagy még ígyebbül) végigmegyek egy tényfeltáró cikkben, akkor az olvasó teljes joggal érzi azt, hogy a saját értelmezésemet erőltetem, vagy még rosszabb: kampányt folytatok a megvádolt művész ellen.

Egy klasszikus tényfeltáró cikkben talán csak annyit emelnék ki, hogy voltak nyilvános előadások, így a tanárok és a szülők tényleg látták, legalább azt, ami a színpadon zajlik. Márpedig már ez is elég lehetett volna ahhoz, hogy valaki feltegyen kényelmetlen kérdéseket, hiszen többek között olyan gyakorlatokat kellett csinálniuk a gyerekeknek, amely során

mindenkinek a legsúlyosabb félelmeit, traumáit kellett kiordítania magából, a tanárok, szülők, diáktársak előtt. A színpadra szarásról és egymás fenekének megcsókolásáról nem is beszélve.

Ezek persze ma már extrém őrültségnek hangzik, de emlékezzünk rá, hogy aki ezeket nem vállalta, az nem maradhatott a dicsőséget jelentő színjátszókör tagja, azt eltanácsolták. Volt olyan szülő, aki ezeket a jeleneteket látva elkezdte lebeszélni a gyerekét az Osonóról, és volt olyan tanár, aki helytelenítette, amit látott; de a többség nem, vagy legalább is az Osonó ment tovább, botrány nem lett, következményekről nem tudunk.

Igen, ha igaz, amit Fazakas állít, hogy soha senki nem szólt neki ezekért, az komoly kérdéseket vet fel. De nem tudunk eleget arról, mi történt az iskola falai között, és amit tudunk, annak a többségét sem írhatjuk meg, amíg nincs két forrás, aki egymástól függetlenül megerősítené ezeket, vagy legalább egy, aki névvel vállalná. Ha egy ilyen eset kipattan, nyilvánosságra kerül, akkor az iskolának ugyan nem jogi, de mindenképpen pedagógiai kötelessége, hogy a mostani és korábbi diákokkal, szülőkkel kapcsolatba lépjen, és megtegye a megfelelő lépéseket – ami lehet feljelentés, pszichológusi segítség kérése, de akár a normális, emberi beszélgetések bátorítása is.

Megértjük, hogy amit olvastál, az összezavaró, felkavaró vagy fájdalmas lehet. Teljesen természetes, ha azt érzed, hogy azt sem tudod mit gondolj. Ez rendben van. Sokszor csak idővel, lassan áll össze a kép. Ne feledd: gyerekként soha nem voltál felelős azért, hogy megvédd magadat vagy másokat. A bántalmazásnak vagy egy szexuális határátlépésnek soha nem az áldozat az oka, és nem az ő hibája, ha ilyen történik. Lehet, hogy a környezetedben lévők, vagy kommentelők mást mondanak. De a bántás mindig a bántamazó felelőssége. Mindig. Az érzéseidet pedig nem az érvényesíti, amit mások mondanak – hanem az, amit te átélsz.

Bízz a saját érzéseidben, még ha azok ellentmondásosak is. Nem kell egyetértened másokkal. Senkinek nem kell megindokolnod, amit érzel. Ha úgy érzed, nehéz ezzel egyedül megbírkózni, kérj segítséget. Beszélj egy megbízható emberrel, egy szeretteddel vagy egy segítő szakemberrel. Ne maradj egyedül az érzéseiddel. Lehet, hogy gyerekként magadra maradtál azzal, ami történt, de most nem kell egyedül hordoznod azt, ami nehéz. Az alábbi szervezetek nemcsak akkor segítenek, ha valami most történt, hanem akkor is, ha évekkel vagy évtizedekkel kori események feldolgozásról van szó. Ha nem tudod pontosan, mit keresel, akkor is érdemes kapcsolatba lépni velük – segítenek eligazodni, meghallgatják az érzéseidet, gondolataidat.

A bántalmazást sajnos nem lehet meg nem történtté tenni. Abban viszont tudnak segíteni a szakemberek és bizalmas beszélgetések, hogy együtt lehessen élni azzal, ami történt: Kék Vonal Alapítvány, Nane, Hintalovon, OKIT.

Közegek: a tábor

A ravasz olvasó itt már biztosan érzékeli, hogy az Osonó-sztorit ebben a cikkben főleg dobbantóként használom, a konkrét ügyet nagyobb problémákhoz kötöm, ezzel próbálom segíteni ezek megoldását. Ez nem problémátlan eljárás, mégis rendszeresen alkalmazom, mert szerintem így lehet sok emberhez eljuttatni és egyben életszerűvé tenni ezeket a kérdéseket.

A gyerekek táboroztatásáról, a biztonságosabb közeg kialakításáról a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány két munkatársával, Stáhly Kata pszichológussal és Gyurkó Szilvia jogásszal beszélgettünk, külön-külön. Utóbbi egyébként ennek a cikknek a szakmai konzulense – egy ilyen külső szakember bevonása is olyan dolog, amire nagy szükség lenne kényes témáknál, de ritkán jut rá erőforrás.

Ez a résztéma önmagában számos megközelítést tesz lehetővé. Most is induljunk ki az osonós történetből. Gyurkóval arról beszélgetünk, mennyire tipikus mintázat a kamaszokat bántalmazóknál, hogy

az elkövető – aki tanár, pap, edző, rendező… – elviszi őket valahova, utazásokra, táborokba, kirándulásra, ahol saját maga alakítja ki a szabályokat.

Ő adja a kontextust és az értelmezést, mi a jó, mi a rossz, mit lehet és mit nem. Az ilyen rendkívüli helyzet, a keretekből való kilépés nem csak összetartó erőforrás, hanem intim helyzet is, ami amúgy izgalmas és nagy élmény lehet, de a kockázat is nagyobb. A helyzet ezért fokozott odafigyelést kíván a felnőtt kísérőtől és a szülőtől.

Az elkövetők általában nem a fizikai erejüket használják, nem nyíltan zsarolnak, hanem manipulálnak – ennek jó eszköze a saját keretrendszer, amelyben az áldozatok sokszor nem tudják, mit szabad nekik és mit a hatalmi pozícióban lévő felnőttnek. „Ezért van az, hogy sok esetben az áldozatok nagyon nehezen beszélnek, stigmatizálva érzik magukat, önmagukat hibáztatják, hiszen ők voltak azok, akik bizalmat szavaztak a másiknak. Csak azt felejtik el, hogy itt egy nagyon tudatos építkezés zajlott a másik oldalon, annak érdekében, hogy ezek a bizalmi körök kialakuljanak” - magyarázza Gyurkó.

Persze senki nem akarja megijeszteni a gyerekeket, vagy eltiltani őket a táborozástól, önképzőköröktől. De érdemes feltenni a kérdést, hogy melyek a magas kockázatú helyzetek?

Ami még mindig nem jelenti azt, hogy ezeket el kell kerülni, csak azt, hogy jobban kell figyelni. Miért van az, hogy a sportban, az egyházban, a táborokban, a felügyelet nélküli kortárs közösségekben, a zárt ajtók mögötti családi életben magasabb a visszaélések kockázata? Változatos okokból.

Ha izolált a gyerek,
vagy ha tisztázatlanok a keretek, az már kockázatot jelent.
De nem tesznek jót a túlzott szülői elvárások (rosszat ne halljak rólad!, kövesd a szabályokat!),
a fokozott teljesítménykényszer (mint például a sportban),
a tekintély túlhangsúlyozása (ez a társulat országos díjakat nyert, a pap Istent képviseli), vagy
a nagy eséllyel zavart keltő helyzetek (közös zuhanyzás, egy szobában alvás).

Gyurkó szerint nem szorongani kell, hanem „minden egyes helyzetre rá kell nézni, hogy mi a kockázata”. A másik oldalon pedig ki kell építeni azt a rendszert, amely a lehető legkényelmetlenebb egy bántalmazónak, a felügyelettől kezdve a büntetésig. „Tehát nagyon fontosak a bizalmi kapcsolatok, nagyon fontos a sport, az egyház, a lelki élet, a kortárs közösségek… de elmúlt az ártatlanság kora. Nem elég vakon bízni egy szimpatikus felnőttben, hanem tudni kell, hogy mi történik a gyerekemmel, ha rá bízom” - mondja Gyurkó.

A feketeleves persze akkor jön, ha valaki rákérdez, milyen jogszabályok és rendeletek teszik biztonságosabbá, mondjuk, a gyerektáborozást Magyarországon. Mert erre a becsületes válasz az, hogy nincsenek nagyjából ilyenek,

az intézményen, szervezeten belüli gyermekvédelem hazánkban önkéntes alapú, az csinálja, akinek kedve van hozzá.

A kegyelmi ügy miatt tavaly újra szigorított gyermekvédelmi törvény, például, annyit mond ki a táboroztató felnőttekkel kapcsolatban, hogy rendelkezniük kell erkölcsi bizonyítvánnyal, vagyis az elítélt gyermekbántalmazók ezzel elvileg ki vannak zárva az elítélésüket követő néhány évig (hiszen jogszabály alapján meghatározott idő után az ő erkölcsi bizonyítványuk is „tiszta” lesz). Ez persze rendben van, de a semminél épp csak egy kicsit több.

Stáhly Kata ugyanakkor lát pozitív változást abban, hogy a szülők, a gyerekek és a táborszervezők maguktól is komolyabban veszik ezeket a kérdéseket. Nyilván nincsenek erre egzakt kutatások, de a pszichológus szerint 10 vagy 20 évvel ezelőtthöz képest sokkal kevesebb szülő mondja azt a megalázott gyerekének, hogy én is kibírtam, te is kibírod. Egyre több középiskolás jelzi azt, ha baja van, és talán egyre több szülő veszi ezt komolyan. Sőt, megjelentek a túlkapások is, amikor a szülő a gyerekétől hallottak alapján balhét csinál, beleszól a tanár munkájába vagy egyenesen feljelentést tesz.

Mindkét szakember hangsúlyozza, hogy a gyermekvédelem lehet összetett, de az első pár lépés nem agysebészet. Stáhly olyan egyszerű dolgokat említ, mint egy tábori alapszabályzat, egy A/4-es oldalon az alapok, befogadható terjedelemben és nyelven. Ha a szervező ettől idegenkedik, akkor a rázósabb dolgokat is ki lehet hagyni, csak legyen valami papír és megegyezés arról, hogyan bánunk a másikkal, hogyan beszélünk egymással. Néhány egyszerű pont arról, hogy nincs erőszak és nincs bullying (kortársak közötti zaklatás), hogy ki lehet lépni egy helyzetből, ha az téged felzaklat, és hogy kihez lehet fordulni a bajoddal. Ezt ki lehet rakni a falra, és aztán lehet rá mutogatni, hogy Éva néni, tetszik látni, a hetes pontban ott van, hogy nem üvöltözünk egymással!

A táborokban egyre jobban figyelnek arra, kinek milyen betegsége, allergiája, gyógyszerigénye van. Stáhly szerint ugyanezzel a szemlélettel lehetne közelíteni ahhoz is, milyen érzelmi terheket hoz be a gyerek: családtag halálát, szülők válását, iskolai zaklatást.

Ezek a példák arra szolgálnának, hogy néhány egyszerű lépéssel már lehet valamit tenni. Stáhly hangsúlyozza: „nem nyugodhatunk bele abba, hogy eszköztelenek vagyunk, nem mondhatjuk azt, hogy nem tudunk semmit csinálni. És persze az ideális az volna, ha közösen elfogadott alapelvek mentén, szakértői útmutatások alapján és rendszerszinten lenne átgondolva minden, de a nulla és a minden között széles a skála.” A szülők feltehetik maguknak a kérdést: olyan táborba vagy iskolába akarják küldeni a gyereket, ahol azt ígérik, hogy csodásan fogja érezni magát és nem kell aggódni semmin; vagy olyan helyre, ahol azt mondják: a gyerek csodásan fogja érezni magát, de ha baj van, akkor fordulhat Laci bácsihoz, és amúgy én leszek az, aki probléma esetén azonnal felhívja a kedves anyukát.

Vannak persze további, merészebb lépések, amelyeket a szakemberek szükségesnek tartanának, mondjuk, a táboroztatók alapszintű gyermekvédelmi képzését. Ezt a tavalyi törvénymódosítás az edzőknek már előírja, és bár lehetnek kétségeink, mondjuk, a Magyar Labdarúgó Szövetség által megkövetelt, évi 4 órás (!) online (!) képzés hatékonyságát illetően, de ez is jóval több a semminél. Hogy egyáltalán felmerül ez a szempont, már az nagy dolog.

Ami pedig a táboroztatók vagy éppen a színjátszókör-vezetők képzését illeti, azt Gyurkó egy hasonlattal világítja meg:

olyan ez, mint az autóvezetés.

Van, aki 16 évesen már nagyon ügyesen vezet, és van, aki részegen is ura a kocsinak. De nem véletlenül vannak szabályok arra, ki ülhet a volán mögé, mert itt életekről van szó. Ahogy a tanteremben és egy táborban is: „mert egy életre meg tud valakit nyomorítani az, hogyha úgy érnek hozzá, úgy beszélnek vele, úgy kezelik… Ezek nagyon-nagyon mélyre mennek, még akkor is, hogyha nincs direkt szexuális határátlépés. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, az eszköztelenség, ezek pusztító érzések, főleg kiskamaszkorban, kamaszkorban. És ha ezt egy tekintélyszemély okozza, egy példakép, az különösen aljas és mocskos.”

Cikkünk következő részében főleg a színházi közegről lesz szó, illetve például arról, mi történik egy társulattal, ahol kirobban egy ilyen botrány. A cikksorozat a 444 és az Átlátszó Erdély együttműködésében, a Journalismfund Europe támogatásával készült. Címlapkép: Kiss Bence.