Lekopott az EU csillámpora Közép-Európáról
- A rendszerváltás utáni időszakban a közép-európai országokban pártokon átívelő egyetértés volt az euroatlanti kapcsolatok fontosságáról, mára viszont az Európai Unióhoz való viszony az egyik legfontosabb belpolitikai törésvonallá vált.
- Nemcsak Magyarországon, hanem Szlovákiában, Lengyelországban, és Csehországban is kormány-ellenzék viszonylatban is értelmezhető ez a politikai megosztottság.
- Az EU-nál jobb ajánlat nincs az asztalon, és ezt az EU legvéresszájúbb kritikusa is tudják, akkor is, ha közben a Brüsszel=Szovjetunió kommunikációs paneleket durrogtatják.
- Paradox módon az EU intézményileg és pénzügyileg is finanszírozza az Orbán és a hozzá hasonló EU-kritikus populisták brüsszelezését.
Befeszült a régió
Rég feszített ennyire sok közép-európai országot egyszerre politikai feszültség. Persze, a balkáni háborúkkal terhelt kilencvenes évek miatt nem annyira régen, de az elmúlt egy-másfél évtizedben nem. Magyarország szinte összes szomszédjában érezhető feszültségek uralják a mindennapokat, még ott is, ahol nem dúl több mint három éve háború: Romániában a tavalyi választási szuperév nem (csak) azért lett történelmi, mert minden létező választást egy évben rendeztek meg, hanem végül leginkább azért, mert az elnökválasztás eredményét eltörölték, és az első fordulót meglepetésre behúzó, egyre népszerűbbé váló Calin Georgescut kizárták a megismétlendő elnökválasztásból. Szlovákiában - miközben a kormánykoalíció tagjai egymással veszekednek - heti rendszerességgel tüntetnek Fico oroszbarát politikája ellen. Szerbiában november óta tartanak a gigatüntetések Aleksandar Vucic ellen, miközben a Balkánon egyre másra kötődnek az egymást kölcsönösen irritáló katonai szövetségek. Eggyel távolabb, az EU soros elnöki tisztségét betöltő, egyébként elnökválasztásra készülő Lengyelországban januárban az EU-kritikus, Fidesz-szövetséges, ellenzékben lévő PiS rövid ideig a legnépszerűbb párt lett. Nálunk egy évvel a parlamenti választások előtt zebrázás, poloskázás, kullancsozás és napi szintű hazaárulózás adja meg a közbeszéd alaphangját.
Harminc év konszenzus vége
A közép-európai EU tagállamok belső feszültségeinek közös eleme lett az Európai Unióhoz való viszonyulás kérdése. A térség rendszerváltási időszaka utáni körülbelül harminc évben a régió országainak döntő többségében pártokon átívelő, nagypolitikai konszenzus alakult ki a külpolitikai orientációról. Egy-egy szélsőséges ideológiát magáénak valló, mainstreammé sosem váló kisebb párt kivételévela pártok egyetértettek abban, hogy az adott ország számára merre van az előre: a transzatlanti szövetség és az EU irányában.Ez viszont a múlté, az EU-ról és az USÁ-ról is lekopott a csillámpor, az eddig biztosnak tűnő közép-európai külpolitikai irányok már nem olyan határozottak és egységesek, mint korábban.
A (kül)politikai preferenciák változása az idő múlásával és a világ változásával párhuzamosan teljesen természetes folyamat, ez most sincs másként, bár az ukrán háborúhoz való viszonyulás, és annak a (lehető legszélesebb értelemben vett) közép-európai biztonságra, egyben a mindennapi életünkre gyakorolt hatása ezt a folyamatot valószínűleg felgyorsítja. A sokáig regionális szinten közösnek tekintett konszenzus mindkét pillére, a transzatlanti szövetséghez és az európai integrációhoz való kapcsolat is bizonyos szempontból megkérdőjeleződött. A transzatlanti szövetség azért, mert a jelek szerint az Egyesült Államok nem igazán kér Európából, az európai kapcsolat pedig azért, mert már a közép-kelet-európai térségben sem kér mindenki úgy (és annyit) az EU-ból, mint korábban.
Orbán és a mágneses mezőjében működő kormányközeli megmondóemberek részéről gyakran hangzik el a „de ha tudtuk volna, hogy ez az EU ilyen lesz” kezdetű sopánkodás, de nincs különösebben sok értelme számon kérni az EU-n, hogy 2025-ben miért nem olyan, mint 20 évvel ezelőtt. A térség rendszerváltozásai óta eltelt körülbelül harmincöt évben az EU tényleg megváltozott, és ez így természetes. Az EU folyamatosan változik, saját belső vitáit lefolytatva újra és újra feltalálja önmagát, újítja a működési mechanizmusait, ez az Unió fejlődésének természetes velejárója. Egy-egy mérföldkő elérése utáni csendesebb időszakokban mindig is elkezdtek kijönni a hiányosságok, amikre aztán eltérő módokon és sebességgel, de reagált az Unió. Valószínűleg most az ukrajnai háború és az USA irányváltásának árnyékában egy nagyobb fordulópontnál lehet az EU, ahol ezek a viták is hevesebbek. Hasonló jelentőségű elágazás lehet a mostani, mint az Európai Uniót jogilag létrehozó maastrichti szerződések letárgyalása környékén, erről beszélt Gyarmati István volt nagykövet, biztonságpolitikai szakértő a 444-nek.
Az USA távolodik, Oroszország bátorodik, az EU önmagát keresi, a mindezekből egyszerre fakadó közép-európai kihívások pedig válaszokra várnak: a stratégiai orientációban egyre növekvő regionális megosztottság, az orosz energiahordozóktól való függőség különböző mértékű felszámolása (vagy fel nem számolása) és a védelmi rendszerek modernizálásának égető szüksége külön-külön is kockázatot jelentene, a három kihívás egyidejű létezése pedig egyszerre nehezíti, de sürgeti is a megoldások keresését.
A térség korábban meghatározó politikai együttműködése, mára tetszhalott állapotba kerülő Visegrádi Négyek vezetői a közös kihívásokra eltérő módon, külön reagálnak, pedig országaikat különösen erősen érintik a globális instabilitás következményei. Robert Fico szlovák miniszterelnök és Orbán Viktor látványosan üdvözölte Donald Trump visszatérését a Fehér Házba és az Oroszországgal való tárgyalásokra való nyitottságát, és saját illiberális törekvéseik és Moszkvával szembeni álláspontjuk igazolására igyekeznek azt használni. Ezzel szemben Csehország és Lengyelország, annak ellenére, hogy az Egyesült Államok elkötelezett szövetségesei, viszonylag kritikusan viszonyulnak Trump külpolitikájához, és inkább az EU, Ukrajna és az európai védelem iránti elkötelezettségüket erősítették meg. Ezek az álláspontok azonban mind belpolitikailag vitatottak.
Az európai viszony, mint törésvonal
Durván harmincöt évvel a rendszerváltások után Közép-Európában a korábbi külpolitikai egyetértés tehát – ha nem is szűnt meg teljesen, de – meglehetősen repedezik, a régió több országában a legmarkánsabb politikai törésvonallá pont az EU-hoz való hozzáállás válik, miközben a gazdasági és biztonságpolitikai érdekek továbbra is az uniós tagság fenntartását indokolják. Ezzel párhuzamosan pedig az a némileg leegyszerűsített, de mégis nagyjából általános tendencia figyelhető meg, hogy az egykor nacionalista, mára inkább oroszbarát pártok népszerűsége növekszik a térségben. Erre persze az orosz szolgálatok a saját eszközeikkel rásegítenek, de az orosz-ukrán háború okozta (belső) megosztottság is hozzájárulhatott.
A kormányzó és az ellenzéki pártok közötti éles szakadékok egyre nyilvánvalóbbá válnak, a táborok egyre inkább szekértáborrá alakulnak, és ennek egyik legfontosabb pont területe az EU-hoz való viszonyulás lett. A politikai jobb-bal felosztás helyét szép lassan az EU- és Ukrajna-párti, oroszfélő vs. EU-kritikus, oroszbarát felosztás veszi át. Az Ukrajnához és a jogállamisági kérdésekhez való viszonyulás pedig lassan elválaszthatatlanul kapcsolódik az Unióhoz való viszonyhoz.
Brüsszel, a Rém
Fontos, hogy akármennyire is belpolitikai törésvonallá válik az EU-hoz való viszonyulás kérdése Közép-Európában, nem a menni vagy maradni kérdése kerül a középpontba. Pontosan tudja térség politikai elitje, hogy az EU-nál jobb alternatíva semmilyen szempontból sincsen, az EU-hoz nem tartozás következményei pedig egészen látványosak Ukrajnában, Moldovában, vagy Grúziában. A történelmi példák is azt mutatják, hogy azért senki nem harcol, se tűzzel-vassal, se vérrel-verejtékkel, hogy ne tartozhasson az EU-hoz, vagy annak közvetlen vonzáskörzetéhez.
Emiatt még az Orbán-féle szélsőjobboldali politizálás sem az Unió elhagyását kínálja a szavazóknak, akármilyen vállalhatatlanul is kommunikálnak a nap huszonnégy órájában az EU-ról, halálos mérgeket kotyvasztó boszorkányként megszemélyesítve Brüsszelt, ahonnan erőszakoló terrorista migránsokat telepítenek a nyakunkba, óvodásokat kényszerítenek nemátalakításra, és akkor Ukrajna EU-tagságának kérdéséről még nem is beszéltünk. Valójában hasonlóan a többi térségbeli EU-kritikus erőhöz, az EU ellensúlyozását (Kínával, Oroszországgal, akárkivel) propagálják, hiperagresszív EU-gyalázó kommunikációval elfedve, hogy igazából nagyon is jó dolog az Európai Unió tagjának lenni, és ők ezt pontosan tudják. Orbánék ezt pillanatnyi méréseik alapján hívhatják konnektivitásnak, gazdasági semlegességnek, vagy épp gazdasági szuverenitásnak, és Robert Fico is egész hasonlót tűzött a zászlajára kétutasnak nevezett külpolitikájával.
Orbán és Fico is tudja, hogy Magyarország vagy Szlovákia egyedüli vonzerejét egy olyan hatalom számára, mint például Kína, az uniós tagság, így az uniós közös piachoz való hozzáférés jelenti. Persze ettől még időről-időre jól kiszámított időzítéssel be lehet lebegtetni az EU elhagyását, hiszen ez politikailag rendkívül hasznos téma tud lenni: erre fog rápörögni a közélet, háttérbe szorítja a lakosság mindennapjait érintő problémákat, az ellenzéki szereplőknek pedig nagy eséllyel reagálniuk kell rá, amivel az árkok még mélyebbre áshatók.
Brüsszelezés brüsszeli pénzből
Az EU részéről folyamatosan érkeztek és érkeznek a források, miközben a kormány tagjai konkrétan a Szovjetunióhoz hasonlítják az Európai Uniót. Mikor volt utoljára, hogy Szijjártó Péter akár csak minimálisan is pozitívnak értékelhető megnyilvánulást tett volna az Európai Unió kapcsán? A tudatosan felépített narratíva valósággal szembeni hatalma az EU kapcsán mutatkozik meg igazán látványosan.
Az Eurobarométer felmérései szerint sok más tagállamhoz hasonlóan az EU-ban Magyarországon is többen bíznak, mint a kormányban (50 vs. 41%), bár növekszik a bizalmatlanok aránya, és csökken azoké, akikben pozitív kép él az EU-ról. A magyaroknak az EU jövőjébe vetett hite nagymértékben, 9 százalékponttal csökkent az eggyel korábbi, 2024 tavaszi felmérésekhez képest: mindössze 51%-uk volt derűlátó, ezzel a csökkenéssel Magyarország messze az uniós átlag (61%) alá, a legkevésbé derűlátó nemzetek közé került.
Az EU-hoz való viszony markánsan különbözik kormánypártok és ellenzéki pártok támogatói közt: a Tisza-támogatók 78%-a volt kedvező véleménnyel az EU-ról, míg a Fidesz-KDNP támogatóinak csak 32%-a.
A térségben az Európai Unióhoz való csatlakozásra széles körben úgy tekintettek, mint a demokráciába való átmenet bebetonozására, de végül kiderült, hogyez a folyamat nem csak simán visszafordítható, hanem konkrétan az EU társfinanszírozásával fordítható vissza. Az EU legalább annyira támogatta az Orbán-rendszert (vagy épp Kaczyńskit Lengyelországban, vagy Ficót Szlovákiában) mind intézményileg, mind pénzügyileg, mint amennyire korlátozta, hogy ne lépjen nagyon látványosan a putyini útra. Körülbelül két évvel ezelőttig, az EU-s transzferek részleges felfüggesztéséig ráadásul gyakorlatilag kézzelfogható, számszerűsíthető következmények nélkül mehetett a Brüsszel-gyalázás, és a plakátolás.
Maradva a számunkra legismerősebb példánál, Orbán rendszerét az EU eurómilliárdokkal finanszírozta (és kisebb mértékben ugyan, de még finanszírozza most is), közben pedig itthon nem kis részben a brüsszelezésért választották újra. Az EU-val való viszonyunk így már nem is igazán külpolitika, hanem a belpolitika meghosszabbítása. Hosszú évek kitartó munkájával a kormánynak sikerült elérnie, hogy mára Magyarország az Európai Unió szimbolikus negatív szereplőjévé vált. Az Orbán-kormány és az EU terhelt kapcsolatát talán nem is kell ennél jobban külön részletezni, viszont a térségünkben más országokban is hasonló törésvonalak figyelhetők meg.
Az elnökválasztás előtt álló Lengyelország újra EU-párti irányba mozdult, a szintén választási időszakra ráforduló Csehországban reális esély van arra, hogy euroszekptikus populisták jutnak újra hatalomra, Szlovákiában pedig a kormányváltás radikálisan EU-ellenes irányt vett, ami elhúzódó társadalmi tiltakozásokat váltott ki.
Lengyelország
Májusban Lengyelország elnököt választ, a 2015 óta elnök Andrzej Duda nem indulhat újra. A két reálisan esélyes jelölt Varsó liberális polgármestere, Rafal Trzakowski és Karol Nawrocki konzervatív történész lesznek. Az előbbi a Donald Tusk vezette, 2023-ban felállt kormánykoalíció jelöltje, az utóbbi az egykori Fidesz-szövetséges Kaczynski-párt, a Jog és Igazságosságé (PiS). Tusk miniszterelnökségét az utóbbi egy évben Duda ott akadályozta, ahol tudta, a tét most az lesz, hogy a lengyel választóknak jó ez a hatalmi harc, vagy azt szeretnék, hogy elnök és miniszterelnök ugyanabba az irányba húzzon.
A 2023-as kormányváltás, és a Fideszhez hasonló, maximumra járatott PiS-es brüsszelezés megszűnése után - politikai alkukra és kettős mércékre vonatkozó, változó mértékben jogos kritikák kereszttüzében - a Tusk-kormány előtt viszonylag gyorsan megnyílt az út az EU-s pénzek lehívása előtt, amit jogállamisági aggályokra hivatkozva a PiS-kormányzat idején az EU visszatartott.
Lengyelországban a régió többi országához hasonlóan markáns politikai polarizáció figyelhető meg az EU-val kapcsolatban. Míg a Donald Tusk vezette, kormányzó Polgári Koalíció támogatóinak 86%-a pozitívan vélekedett az EU-ról, addig az ellenzéki Jog és Igazságosság párt (PiS) támogatói körében ez az arány 42%-ra csökkent. Az ellenzékben levő PiS januárban rövid ideig a legnépszerűbb párt volt, bár előtte és azóta is a kormányzó Polgári Platform vezetett a felmérések szerint.
Lengyelországban Ukrajna kérdése kevésbé megosztó, mint a régió többi országában. Függetlenül attól, hogy a nacionalista-populista Jog és Igazságosság (PiS) vagy a jelenlegi, Tusk vezette liberális-demokrata szövetség van hatalmon, Lengyelország Ukrajna egyik legerősebb támogatója, és bár a PiS egyre ukránkritikusabbá válik, kanyarban sincs a Fideszhez képest. Sőt, a Fidesz oroszbarát politikája verte be az utolsó szöget a PiS-szel való szövetség koporsójába. Igaz, Ukrajna nemzetközi szinten viszonylag hangos támogatása nem akadályozza meg Donald Tuskékat abban, hogy otthon kijátsszák az „ukrán menekült kártyát”, túlzás lenne azt állítani tehát, hogy Ukrajna kérdése nem okoz belső feszültségeket a lengyel társadalmon belül.
Szlovákia
A felmérések szerint a szlovák társadalom és politika ismét mélyen polarizálódott, még erősebben, mint 1993 és 1998 között, amikor Vladimír Mečiar populista kormánya először osztotta meg a társadalmat a nacionalisták és az európéerek között. Az utóbbiak 1998-ban legyőzték Mečiart, és ezzel megnyitották az utat Szlovákia 2004-es EU- és NATO-csatlakozása előtt. A szlovákiai polarizáció Ján Kuciak oknyomozó újságíró 2018-as meggyilkolása óta tovább erősödött. Ez az eset késztette arra Robert Ficót, hogy tömeges tüntetések miatt lemondjon második kormánya éléről. A (konzervatív) nacionalista-(liberális) „európaista” szakadék azóta csak mélyült. A 2024 őszi Eurobarométer-felmérés szerint a szlovákok 53%-a bízik az EU-ban, 40 százaléka pedig nem.
A Fico-kormány oroszbarát politikája elleni 2023 végi és 2024 eleji tömeges tüntetéshullám a miniszterelnök elleni merényletkísérlet után egy időre lecsengett, majd Robert Fico tavaly decemberi meglepetésszerű látogatása Vlagyimir Putyinnál újabb „Európa-barát” tüntetéssorozathoz vezetett, Fico döntései (pl. Ukrajnának szánt katonai támogatás felfüggesztése, vétóval való fenyegetőzés az Oroszország elleni szankciók kapcsán) pedig ezt tovább táplálják. Idén január és március 14. között több mint 150 tüntetésre került sor Szlovákiában, ahol az év eleje óta kéthetente tiltakoznak a „Szlovákia Európa” jelszó alatt. De hiába mond Robert Fico erőseket Szlovákia EU-hoz tartozásáról, a politikai támogatottsága nem kifejezetten stabil: a Smer-SD a legutóbbi közvélemény-kutatásokban lecsúszott. Tavaly ősz óta az Európa-barát Progresszív Szlovákia (PS) szűk előnnyel vezet a Smer-SD előtt, ezt mutatja a Politico és a februárban a 16 év óta először nyilvánosságra hozott állami közvélemény-kutatás is.
Szlovákiában - Magyarországhoz hasonlóan - a fő ellenzéki pártok támogatói merőben másképp vélekednek a legfontosabb nemzetközi szereplőkről, mint a kormánypártok támogatói. Az ellenzéki szavazók sokkal pozitívabban viszonyulnak az EU-hoz és a NATO-hoz, míg Oroszországról - és kisebb mértékben Kínáról - negatívabban vélekednek. A szakadék különösen az EU-val kapcsolatos attitűdökben markáns: a Progresszív Szlovákia támogatóinak 87%-a nyilatkozott pozitívan az EU-ról, szemben a SMER-SD támogatóinak mindössze 22%-ával. Egy 2025 eleji felmérés szerint a SMER-SD támogatóinak több mint kétharmada (!) pozitívan tekint Oroszországra - ez a legmagasabb arány a V4 összes nagy pártja közül.
Fico határozott lendülettel építi Szlovákián belül a habzó szájú ukránellenes narratívát, mégsem vétózott Orbánnal együtt Ukrajna kapcsán az EU-csúcson. Fico nagy ukránellenessége árnyékában azért megjegyzendő, hogy Szlovákia bőszen fegyverkereskedik ukrán irányban a kormány(közeli üzletemberek) javára. 2021-es volumen tízszeresére (!) nőtt három év alatt az export, átlépve az 1 milliárd dollárt.
Csehország
Érdemes még a szintén választásokra készülő Csehországot is megemlíteni, ahol a kormánykoalíció támogatói és a két fő ellenzéki párt (a Babis-féle ANO és az SPD) hívei mérhetően és számszerűsíthetően mást gondolnak az EU-ról és a NATO-ról. Az ellenzék támogatói inkább negatívan vélekedtek mindkét intézményről. Bár az ANO és az SPD támogatói némileg kedvezőbben viszonyultak Kínához, mint a kormány támogatói (30%, illetve 32%), a negatív vélemények még mindig túlsúlyban voltak (52%, illetve 37%). Mindeközben a cseheknek már csak kevesebb mint a fele érzi úgy, hogy jobban él, mint az 1989-es bársonyos forradalom előtt.
Bár nem ugyanabban a Kreml-barát, populista ligában focizik, mint Orbán és Fico, a Babis vezette fő ellenzéki párt, az ANO látszólag szívesen feláldozná Prága Ukrajna-barát politikáját az őszi választásokon szerzett szavazatokért és a Trump-kormánynál szerzett jó pontokért cserébe. Babist miniszerelnöksége alatt nem lehetett oroszbarátsággal vádolni, kormánya határozottan reagált, amikor kiderült, hogy a két ember halálát okozó, cseh lőszerraktár elleni 2014-es szabotázsakció mögött Moszkva állt. De az ANO az évek során annyit változtatta álláspontját, hogy nehéz megmondani, Babis mennyire fogja összehangolni nézeteit az EP Patrióta-frakciójában ülő, nála Oroszország irányába jóval nyitottabb társ-pártokkal.
A jelenlegi cseh kormány az elmúlt három évben az ukránoknak nyújtott diplomáciai, humanitárius és katonai támogatása a négypárti koalíció népszerűtlenségének áldozatává vált, a következő választást ezzel kampányolva egészen biztosan nem lehet megnyerni. Az, hogy a cseheket nem hívták meg a február 17-i informális párizsi Ukrajna-csúcsra tovább erősítette azt a meggyőződést, hogy a Cseh Köztársaság másodhegedűs szerepet játszik egy másodhegedűs EU-ban, és megerősítette azt az érzést is, hogy az aktív külpolitika végső soron sem befolyást, sem gyakorlati hasznot nem hozott az országnak. Három évvel a teljes körű invázió kezdete után úgy tűnik, hogy a cseh lakosság hajlandósága, hogy bármi történjék is, Ukrajna mellett álljanak, elérte a határait, és megnőtt a nyitottság arra, hogy akár Kijev rovására is elfogadjanak egy békemegállapodást. Mindezt a hangulatváltozást annak fényében is érdemes nézni, hogy a csehek is elszenvedték a maguk történelmi árulását, amikor 1938-ban a britek és a franciák paktumot kötöttek a náci Németországgal a Szudéta-vidék annektálásáról, előkészítetve az utat az ország következő évi teljes elfoglalásához.
Lecsapódás az EU-ban
Miközben otthon az Unióhoz való viszonyulás egyre fontosabb belpolitikai törésvonallá válik, a közép-európai országok EU-ban betöltött szerepe nem csökken, sőt. Részben valószínűsíthetően a Magyarország iránti uniós bizalomat tükrözve, az Európai Bizottság magyar biztosa, Várhelyi Olivér az egészségügyi és állatjóléti tárcát kapta, vele ellentétben viszont több közép-kelet-európai biztos is jelentős portfóliót kapott: köztük Kaja Kallas (Észtország, külügyi főképviselő), Piotr Serafin (Lengyelország, költségvetés, csalás elleni küzdelem, közigazgatás), Józef Síkela (Csehország, nemzetközi partnerségek), Andrius Kubilius (Litvánia, védelem), Marta Kos (Szlovénia, bővítés), vagy Maroš Šefčovič (Szlovákia, kereskedelem és gazdasági biztonság). Persze az mindig kérdés, hogy Von der Leyen mennyire hallgatja meg az unió keleti határáról érkező biztosokat, és a keleti geopolitikai nézőpontot mennyire veszi figyelembe.
Az Európai Parlamentben némileg más a helyzet: a számkivetettség nem akadályozta meg Orbánt abban, hogy sikeresen húzzon be - és egyes esetekben pénzügyileg támogasson - oroszbarát pártokat a Patrióták Európáért nevű új EP frakcióba, ami azonban semmiképp sem nevezhető közép-európai súlypontú szerveződésnek, nem arról van szó, hogy kialakult volna egy EU-kritikus „keleti határ”. (A Patrióták csoport tagjai közé tartozik a Fidesz, a cseh ANO, a francia Nemzeti Tömörülés, az olasz Liga, az osztrák FPÖ, a portugál Chega, a holland PVV, a spanyol VOX, a belga Vlaams Belang és a dán Néppárt.) A Patrióták köré az Európai Parlament nagy pártjai cordon sanitaire-t vontak, fontos pozíciókat nem bíztak a frakcióhoz tartozó politikusokra.
Címlapkép: Kiss Bence/444
