Új katonai szövetségek szabdalják a Balkánt, az egyikbe Magyarország is beleugrott

A katonai szövetség lett az elmúlt hetek új hívószava a Balkánon. Az albán, horvát és koszovói védelmi miniszterek által aláírt együttműködésre Szerbia és Magyarország hasonló megállapodással kontrázott. Ezeket az egyezményeket – pontosabban egyetértési megállapodásokat – a hazai és a nemzetközi sajtó úgy tálalta, mintha katonai szövetségek jöttek volna létre, de ha jobban a dolgok mélyére nézünk, azt látjuk, hogy inkább egymásnak való üzengetésről van szó, mintsem új frontvonalak kialakításáról.

A képlet – hiszen „csak” a Balkánon vagyunk – másmilyen nem is lehetne, csak sokszereplős és bonyolult. Szerepet játszik benne Koszovó függetlensége, a szerb–horvát viszony, az ideológiai törésvonalak és a katonai beszerzésekből származó haszonszerzés – Törökországot pedig még meg sem említettük.

Nem titkos, inkább jelzés értékű

A március 18-án aláírt „katonai szövetség” – hivatalos nevén nyilatkozat a védelmi együttműködés megerősítéséről – lehetőséget biztosít az Albánia, Horvátország és Koszovó közötti kapacitásépítésre és a védelmi ipari együttműködésre. Hasonló a helyzet az április 1-jei magyar–szerb paktummal: építve a 2023-ban Palicson aláírt egyetértési megállapodásra a mostani egyezmény „operacionalizálja és pontosítja a Szerbia és Magyarország közötti stratégiai védelmi együttműködést”. A szándéknyilatkozat tartalmi elemei elsősorban a katonai-gazdasági kapcsolatok elmélyítését irányozzák elő. Nem lebecsülve e területek fontosságát, mindkét megállapodás esetében messze vagyunk egy tényleges és átfogó, a felek számára kötelező érvényű katonai megállapodástól, ami a tervezéstől a végrehajtásig magába foglalná az összes szükséges szakterületet.

Az Albánia, Horvátország és Koszovó közötti együttműködés célja kettős. Egyrészt, üzenetként szolgál „mindazoknak, akik a Nyugat-Balkán stabilitását veszélyeztetik”, nyilatkozta Ejup Maqedonci, koszovói védelmi miniszter. Ez egyaránt szólhat Szerbiának és Bosznia-Hercegovina szerb entitásának, a Republika Srpskának, amelyet a térségben és azon kívül is egyre többen vádolnak destabilizációs kísérletekkel, és amihez Oroszország ha kézzelfogható támogatást nem is, de biztatást mindenképpen nyújt. Másrészt az albán és horvát olvasat szerint a megállapodás a Balkánon aktív keleti hatalmak – elsősorban Moszkva – visszaszorításának és az új, bizonytalanságokkal teli világpolitikai helyzetre való felkészülésnek tekintendő.

Szerbia, ahogyan hasonló és fordított helyzetben a Balkánon illik, a szerbellenes front erősödését vizionálva emelte ideológiai szintre a megállapodást. Amíg Tirana, Zágráb és Pristina a regionális biztonság fokozásával indokolta az együttműködését, addig Szerbia annak megzavarását látja benne. A szerb álláspont szerint ez „nyílt provokáció”, különösen a horvátok részéről, ami az instabilitás kockázata mellett a jószomszédinak aligha nevezhető kapcsolatokra is hatást gyakorol. A Belgrádban aláírt magyar–szerb dokumentum úgymond a kialakult helyzetet kívánja ellensúlyozni, vegyítve azt néhány praktikusabb elemmel.

Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter szerint a megállapodással Budapest a szerb haderő korszerűsítéséhez tud hozzájárulni, míg Aleksandar Vučić szerb elnök a haditechnikai együttműködés mélyítését jelölte ki iránynak. Már amellett, hogy a megállapodásra „intenzív katonai együttműködésként” utalt (bármit is jelentsen az a gyakorlatban). A szokásos lózungok felemlegetése (sosem voltak ilyen jók a kétoldalú kapcsolatok, a jószomszédi viszony fontos az egyre kiszámíthatatlanabb világban, de Trump miatt már kedvezőbb nemzetközi szelek fújnak stb. stb.) mellett kézzelfogható indoklás nem hangzott el, hogy mi lehet ennek a „katonai szövetségnek” a további értelme.

Regionális (v)iszonyok

Koszovó és Horvátország külpolitikai mozgásterének növekedése lehet az, ami Szerbiát lépés- és reakciókényszerbe hozta, Orbán ehhez jóbarátként asszisztált. Koszovó számára a megállapodás fontos a NATO-közeledés szempontjából, hiszen annak nem lesz egyhamar tagja. A korlátozott nemzetközi elismeréssel rendelkező országnak kevés esélye van, hogy valamilyen úton meggyőzze azt a négy NATO tagállamot – Görögországot, Romániát, Szlovákiát és különösképpen Spanyolországot, amelyek most nem ismerik el függetlenként saját kisebbségeik miatt –, hogy mégis ismerjék el. Ennek hiányában nem tud a NATO-hoz csatlakozni. Koszovó számára így a háromoldalú megállapodás az integráció jelenleg elérhető formáinak kimaxolása.

Sőt: Pristinának jelen állás szerint nincs és nem is lehet hétköznapi értelemben vett hadserege. A hagyományos katonai feladatokat a NATO koszovói missziója (a KFOR) látja el, viszont lassan, technikai szinten már elindult a „koszovói hadsereg” létrehozása a könnyűfegyverzetű Koszovói Biztonsági Erők (KSF) átalakításával. Ezt a folyamatot olyan NATO-tagok is támogatják, mint Törökország és Horvátország. Utóbbi nem kifejezetten Koszovó miatt, inkább az „ellenségem ellensége a barátom” logika mentén, Szerbiával szemben.

Visszatérve a horvátokra, Zágrábot két tényező zavarhatja és motiválhatja egyszerre. Egyrészt, ez a „katonai szövetség” egyfajta politikai cordon sanitaire-t húz és erősít Belgrád körül, és Szerbia regionális hatalmi ambícióinak is gátat szabhat. Üzenetértékű lehet Vučić számára, hogy talán Horvátország kívánja betölteni ezt a pozíciót a Balkánon. Ez igencsak zavarná Szerbiát, ha a regionális dominancia szempontjából Horvátország valóban akítv kihívó lenne

A magyar–szerb tengely és balkáni mellékágai

Szerbia, a térség legnagyobb gazdasága saját bevallása szerint katonailag semleges politikát folytat, papíron elveti a betagozódást a katonai-politikai intézményekbe. Ennek ellenére 2006-tól a NATO Békepartnerség keretei között tart fent szoros kapcsolatot a szövetséggel, 2013-tól pedig az Oroszország köré épülő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagja megfigyelői státusban. Előbbi a szerb haderő modernizációs törekvéseinek segítését, közös hadgyakorlatokat és oktatási tevékenységet foglal magába, amikből Magyarország nemcsak kiveszi a részét, hanem profitábilis lehetőségként is tekint rájuk.

Az elmúlt években Budapest előszeretettel adta el régi, évek óta a raktárakban porosodó katonai felszereléseit Belgrádnak, amelyet a szerb haderő modernizációja hajt. Ennek kereteit a 2023-as megállapodás alapozta meg, ami a védelmi iparral és beszerzésekkel foglalkozó munkacsoportot hozott létre, előirányozva a katonai-gazdasági kapcsolatok fokozását. Így huszonhat szovjet típusú páncélozott gyalogsági harcjárművet, majd MiG-29-es repülőt vásárolt Szerbia Magyarországtól, amik hazánk számára az itthon haderőfejlesztés miatt váltak feleslegessé.

A mostani megállapodás így a gazdasági egyezmény elmélyítésének csapásirányait jelölte ki a katonai szektorban, és inkább a bajban lévő szerb elnöknek tett szimbolikus gesztusként értelmezhető. Leegyszerűsítve: a kereslet találkozott a kínálattal, ami az ideológiai alapú jószomszédi és regionális kapcsolatokat is erősíti.

A szerb–magyar „katonai szövetségre” persze felkapták a fejüket a magyar és/vagy a szerb kormánnyal jó viszonyt ápoló térségbeli politikusok is. Milorad Dodik, a bosznia-hercegovinai Republika Srpska első fokon elítélt és országában körözés alatt álló elnöke szerint az államnak sosem szabad csatlakoznia a NATO-hoz, ezt a logikát követve annál is inkább érdeke a belépés a Budapest–Belgrád szövetségbe. (Az nyilvánvalóan mellékes dolog, hogy Magyarország 1999 óta a NATO tagja, vagy hogy az entitási szintek Bosznia-Hercegovinában nem rendelkeznek önálló kül- és védelempolitikai jogkörökkel.)

Montenegrót is megmozgatták a fejlemények: Milan Knežević, a szerb- és oroszpárti Népi Demokrata Párt vezetője szerint az albán–horvát–koszovói együttműködés ugyanannyira veszélyezteti Montenegró biztonságát, mint Szerbiáét; erre gyógyírt a szerb–magyar együttműködés adhat. Arra, hogy ez hogyan és pontosan miért lenne jó Montenegrónak vagy a térségnek, senki nem adott választ.

Belép: Törökország. Ideges lesz: Görögország

Ha eddig követhetőek voltak a balkáni erőviszonyok, akkor most jöjjön egy újabb csavar: Törökország kavarása. A szintén NATO-tag Ankara sem szeretne kimaradni a fokozódó balkáni együttműködésekből, amit viszont Athén foghat fel fenyegetésként. Törökország a 2024-ben aláírt katonai keretmegállapodásait kívánja belátható időn belül ratifikálni Albániával, Észak-Macedóniával és Koszovóval, amelyek tartalma szinte teljesen megegyezik a Tirana, Zágráb és Pristina közötti együttműködésével. Az albán–horvát–koszovói, valamint a szerb–magyar paktumok nyomán Ankara úgy érzi, hogy ennek pont most jött el az ideje, így rekordgyorsasággal, összevont formában kerültek azok a parlament elé.Törökország a Balkánon (is) regionális szereplőként tekint magára. Ankara aktív szerepet vállal a térség stabilitásának biztosításában (a KFOR-misszióban a második legnagyobb kontingens a török, közel 700 fővel), a térség összes államával intenzív a védelempolitikai együttműködése, nem mellesleg az önálló koszovói hadsereg létrehozásának is szószólója.

A katonai keretmegállapodásokkal Ankara célja lehet, hogy felvővőpiacot garantáljon a Bayraktar védelmi cég termékeinek, melynek technológiai vezetője egészen meglepő módon nem más, mint Erdoğan veje, Berat Albayrak. (Hasonló törekvés a horvát és a magyar felektől sem állhat messze.) Az elmúlt években Törökország a Bayraktaron keresztül számos pilóta nélküli légi járműveket adott el Albániának, Bosznia-Hercegovinának, Koszovónak és Romániának. Szerbia éppen azért szakította félbe az ugyanilyen török gépek megvásárlását, mert Koszovónak is adtak el azokból; ettől függetlenül Ankara és Belgrád között szoros a szektorális együttműködés a védelempolitika területén.

A török terjeszkedés a Balkánon – ezúttal a védelempolitika területén – üzenet az ősi rivális Görögországnak. 2019 után a görög diplomácia ismét aktívvá vált a Balkánon, ezzel egyidejűleg a török térnyerés visszaszorításának egy újabb (szárazföldi) helyszíne lett. Ebben a versenyben Albániának és Észak-Macedóniának (Görögország szomszédainak) fontos szerepük van, Szerbia pedig megkerülhetetlen Ankara és Athén számára is. Az elmúlt hetek „katonai szövetségeinek” létrehozása triggerelhette Törökország aktivizálódását, ami pedig, a láncreakciót folytatva, Görögországban ébreszthette fel újra a tüzet Ankarával szemben.

A tálalás a fontos, nem a tartalom

Az aktivizálódó törökök, illetve a két- és háromoldalú megállapodások inkább diplomáciai egyensúlyozásról szólnak, mintsem tényleges katonai szövetségek létrehozásáról – természetesen balkáni kiadásban. Ennek velejárója, hogy a szakpolitikai területekre fókuszáló és az elmélyített együttműködést előirányzó megállapodásokhoz aktuálpolitikai üzenetetek és ideológiai csatározások kapcsolódnak.

Jelen formájukban ezek a „katonai szövetségek” elég tágak, hogy mindenki úgy értelmezze és adja el azokat, ahogyan szeretné. Viszont a realitás talaján maradva ezek nem többek, mint katonadiplomáciai együttműködések, nem pedig hagyományos értelemben vett katonai szövetségek alapkövei, és nem jelentenek átrendeződést a regionális védelem- és biztonságpolitikában. A csattanó csupán az, hogy sokkal nagyobb truvájként vannak eladva és elkönyvelve.

A szerző Balkán-szakértő.