Tűzzel játszik Japán új miniszterelnöke, amikor elődje gazdaságpolitikájának folytatását ígéri
Évtizedes teher
Japán a kilencvenes évek eleje óta küzd az alacsony gazdasági növekedés, a növekvő államadósság és a defláció (csökkenő árak) problémájával. A nyolcvanas években kibontakozó tőke- és ingatlanpiaci lufi kipukkadását követően a japán vállalatok beruházási kedve és ennek nyomán a banki hitelezés jelentősen visszaesett. A termelékenység növekedési ütemének csökkenése, a jen erősödése és a munkaerőpiac szűkülése (az ötnapos munkahét terjedése nyomán) szintén súlyosbították a helyzetet. A visszaeső vállalati hitelállomány miatt a jegybank kamatcsökkentései nem tudtak kellő hatékonysággal beszivárogni a hitelkamatokba, így a jegybanki gazdaságélénkítés is akadályokba ütközött. Ennek eredményeképp a kilencvenes évek során a japán gazdaság a potenciális kibocsátása alatt teljesített, a kilencvenes évek második felében pedig fellépett a defláció, azaz az árak (és áttételesen a nominális bérek) csökkenése.
A japán deflációs spirál egészen a kétezres évek közepéig tartott. Az árak csökkenésének számos oka volt, többek közt:
- az olcsón termelő ázsiai felemelkedő gazdaságok bővítették részvételük a nemzetközi kereskedelemben,
- a jen erősödése nyomán az importáruk olcsóbbá váltak,
- a belföldi termelés hatékonysága növekedett és a munkaerőpiac is kellően laza volt (nem volt éles, vállalatok közti bérverseny),
- az 1998-as ázsiai válság és a 2001-es, technológiai cégek tőzsdei szárnyalásán alapuló dotcom lufi kipukkadása és ennek tovagyűrűző, nemzetközi hatásai nyomán a belföldi kereslet is visszaesett.
A deflációs folyamatok megfordítása érdekében a japán központi bank 2001-ben (a monetáris politika történetében először) úgynevezett nemkonvencionális eszközök alkalmazása mellett döntött. A nemkonvenciális eszközök használata akkor indokolt, ha a jegybank a nulla határt elérve már nem képes az alapkamat további csökkentésére (ezzel a gazdaság élénkítésére), ezért a szokásostól eltérő módon kell pénzt (likvidást) juttatnia a pénzügyi közvetítőrendszernek. Ez jellemzően a kibocsátott államkötvények tömeges felvásárlását jelenti, amit a zsargon mennyiségi lazításnak nevez. Bár a világ jegybankjai széles körben alkalmaztak hasonló eszközöket a 2008-as válságot követően, a japán jegybank úttörőnek számít ebben a tekintetben.
Bár a nemkonvencionális eszközök tényleges monetáris politikai újítást jelentettek, a deflációs spirál megtörésében a japán jegybank csak részleges sikereket tudott elérni. Az infláció visszatérésére a kétezres évek közepéig kellett várni, és az árak ekkor is csak kis mértékben, javarészt az energiaárak növekedése nyomán emelkedtek. A 2008/2009-es globális pénzügyi válság újabb csapást mért a stagnálással és deflációs gondokkal küzdő japán gazdaságra, a visszaesés mértéke jóval nagyobb volt, mint a kilencvenes évek elején, vagy épp a koronavírus-járvány kirobbanását követően, 2020-ban. A válság nyomán a japán vállalatok ismét visszavágták beruházásaikat, a gazdaság potenciális növekedési rátája pedig ismét bezuhant (ezúttal negatív tartományba fordulva). Egyes elemzések szerint a sorozatos válságok miatt a japán vállalatokban rögződött egyfajta konzervatív beruházásai szemlélet, az alacsony gazdasági növekedés egyik fő oka pedig az alacsony beruházási kereslet. Ezt az is alátámasztja, hogy a japán GDP-arányos bruttó tőkefelhalmozás fokozatosan csökkent 1990 óta, elmaradva akár Dél-Korea, akár Kína értékeitől.
Abenomika
Sinzo Abe 2012-ben kezdte meg második miniszterelnöki ciklusát. Az új kormányfő strukturált programot hirdetett Japán gazdasági problémáinak felszámolására, mely három pilléren alapult (Abe „három nyíl stratégiája”):
- A monetáris politika további lazítása, a jegybanki alapkamat negatív tartományba való csökkentése, a központi bank eszközvásárlási programjának kibővítése és egy hivatalos jegybanki inflációs cél kitűzése. A lépés a hitelezés ösztönzését és a jen gyengítésén keresztül az exportszektor támogatását célozta.
- Laza költségvetési politika és nagy kormányzati beruházási projektek, amelyek a kereslet és fogyasztás ösztönzését célozták.
- Munkaerőpiaci, beruházásösztönző és szabályozásai reformok, melyek a kínálati oldal erősítésén és a munkaerőpiac rugalmasabbá tételén keresztül stimulálják a gazdaságot.
A japán kormány agresszív gazdaságélénkítő stratégiája vegyes eredményeket hozott. A gazdasági növekedés nem haladta meg az 1990-ben megkezdődő, stagnáló trendet. Bár az intézkedések nyomán az árak kis mértékben emelkedtek (a korábbi deflációs epizódokkal szemben), a jegybank két százalékos inflációs célját nem sikerült elérni az évtized végéig. Ez persze nem kizárólagosan Sinzo Abe kormányának kudarca. A közel két évtizedes alacsony infláció (egyes időszakokban defláció) horgonyozta a japán vállalatok várakozásait. Kialakult egyfajta vállalati konszenzus, mely szerint az árakat nem „illendő” emelni, akár a csökkenő profitráták kárára sem. Ez persze azt jelentette, hogy a nominális bérek sem tudtak érdemben növekedni, hiszen a cégek az emelkedő költségeiket nem tudták az árak emelésén keresztül fedezni. Abe „három nyíl” stratégiájának sikeréhez egy több évtizedes, becsontosodott vállalati működésnek kellett volna megváltoznia – ehhez azonban kormányzati politika helyett egy jóval nagyobb, globális sokkra volt szükség, mely a 2020-ban kitörő pandémia és a globális gazdasági visszaesés képében meg is érkezett.
A laza japán költségvetési politika persze nem Abe Sinzo találmánya volt. A GDP-arányos költségvetési hiány az 1998-as és 2008-as válságokat követően is megugrott, a gyenge gazdasági növekedés nyomán pedig rendre tartós is maradt. Úgy is fogalmazhatunk, Japán a gazdaság stagnálása nyomán beleragadt a magas költségvetési hiány állapotába, hiszen bármilyen megszorítás visszavetette volna az egyébként sem túl erős gazdasági növekedést. A helyzetet csak súlyosbítják a világszinten is kiemelkedően kedvezőtlen demográfiai tendenciák – japán társadalombiztosítási kiadásai nemzetközi összevetésben is kimagaslóak a teljes GDP-arányos adóterheléshez viszonyítva, a drámai elöregedés nyomán a helyzet a következő évtizedekben pedig csak súlyosbodni fog.
Adóssághegy
Az 1998-as válságot követő élénkítés és a permanensen magas költségvetési hiány, súlyosbítva az alacsony gazdasági növekedéssel és az elöregedés költségvetésre helyezett terheivel, ahhoz vezetett, hogy
(összehasonlításképp az EU átlagos értéke 82 százalék). Fontos hangsúlyozni, hogy az államadósság nem önmagában jelent problémát, a valódi terhet az adósság kamata jelenti, melyet a költségvetés évente köteles fizetni. A teher nagysága attól függ, az állam milyen feltételek mellett, milyen kamatok mellett képes finanszírozni saját magát. Ebben a tekintetben a japán állam az elmúlt évtizedekben jól teljesített, adósságának javarészét belföldi megtakarításokból, alacsony kamatok mellett tudta felvenni, hiszen a japán megtakarítók az alacsony infláció miatt a kisebb kamatfizetésekkel is megelégedtek.
A magas államadósság mindaddig pusztán kockázatot jelent, ameddig az adósság után fizetett kamatok kellően alacsonyak. A finanszírozási költségek emelkedése azonban a magas államadósságból akut problémát csinál, hiszen a költségvetés tényleges, éves kiadásai is megemelkednek, a kamattörlesztés pedig kiszorít más, a gazdaság megfelelő működése szempontjából jóval lényegesebb kiadásokat. A 2020-as Covid-járvány után fellépő, globális infláció Japánt is súlyosan érintette, a 2023 januárjában tetőző japán infláció 4,3 százalékos szintje sokéves rekordot döntött, és várható módon magával rántotta az államkötvények után fizetett kamatokat is. A finanszírozási költségeket megjelenítő hozamgörbe tízéves pontja 2022 után fokozatosan emelkedett, akkori 0,07 százalékos szintjéről a mai 2,07 százalékos szintjére.
A kamatok emelkedése egyelőre nem eredményezte a GDP-arányos kamatterhek jelentős emelkedését, melynek számos oka van. Egyfelől a japán államadósság hosszú átlagos lejárata miatt az emelkedő hozamok egyelőre nem szivárogtak be a tényleges finanszírozási költségekbe. Másodrészt az elmúlt években a japán GDP mérsékelten növekedett is, ami a GDP-arányos mutatót zsugorítja. Harmadrészt Mindez persze nem jelenti, hogy idővel, az egyes állampapírok lejártával az újrafinanszírozás során az emelkedő hozamok ne növelnék az állam éves kamatkiadásait. A nagy kérdés, hogy az adósság lejártával az állam milyen feltételek és költségek mellett lesz képes újabb hitelek felvételére. Itt jön a képbe az újonnan megválasztott kormányfő, Szanae Takaicsi és az abenomika meghirdetett újabb fejezete.
A japán vaslady
Szanae Takaicsit 2025 során ismerte meg a világ, miután Isiba Sigeru miniszterelnök lemondása után sikerrel pályázott a Liberális Demokrata Párt elnöki címére és ezzel az ország első női kormányfőjévé vált. Takaicsi persze nem 2025-ben kezdte politikai karrierjét, 2006 és 2007, majd 2014 és 2024 között kisebb nagyobb megszakításokkal miniszterként szolgált Abe Sinzo kormányaiban – aligha véletlen, hogy sokan a volt miniszterelnök legjobb tanítványának tartják. Sikeres 2025-ös pártelnöki indulása Takaicsi harmadik próbálkozása volt a Liberális Demokrata vezetői pozíciójának megszerzésére.
Bár Takaicsit színes egyénisége, széles mosolya, a diplomáciában igen szokatlan dobolós performansza és elképesztő munkabírása nyomán ismerte meg a világ, az újonnan hivatalba lépő miniszterelnök a japán politika karakteres jobbszárnyáról érkezett. Történelmi nézeteit illetően apologétája japán második világháborús szerepvállalásának,
(az igen kisszámú Japánba igyekvő bevándorló ellenére), szociális kérdésekben pedig konzervatív (ellenzi az azonos neműek házassághoz való jogát, vagy épp, hogy a nők házasság után megtarthassák saját családnevüket).
Gazdasági kérdésekben Takaicsi egykori mentora, Abe Sinzo politikáját képviseli. A miniszterelnök elképzelései ugyanakkor igen nagy port kavartak a pénzpiacok körében, ugyanis az abenomika által hirdetett laza költségvetési és monetáris politika a Covid-járványt követő globális inflációs hullám után, egy emelkedett kamatkörnyezetben jóval nagyobb kockázatokat hordoz, mint az alacsony gazdasági növekedés és deflációs nyomás által sújtott 2010-es években.
Takaicsi gazdasági stratégiájának központjában többek közt
- célzott ipari támogatások,
- az élelmiszereket terhelő fogyasztási adók csökkentése,
- a védelmi kiadások növelése,
- az energiafogyasztás állami támogatása áll.
A kimondottan laza fiskális politikát a monetáris politika az abenomika elvei mentén folyamatos mennyiségi élénkítéssel, azaz kötvényvásárlásokkal, a finanszírozási költségek mérséklésével támogatja. Úgy is fogalmazhatunk,
Aligha meglepő, hogy a tőkepiacok határozott reakciót adtak Takaicsi választási győzelmére. A japán infláció és a kamatkörnyezet az elmúlt két évtized viszonylatában (és a 2010-es évektől eltérően) jelenleg magas, a további fiskális és monetáris élénkítés pedig várhatóan az infláció és kamatok további emelkedését, a jen gyengülését eredményezi majd. A valuta gyengülése növeli az exportra termelő japán vállalatok jövedelmezőségét, így aligha meglepő, hogy a részvénypiacok pozitívan fogadták a miniszterelnök győzelmét – a Nikkei japán tőzsdeindex Takaicsi októberi hivatalba lépése és az iráni háború kitörése között közel húsz százalékkal emelkedett, igaz az energiaárak várható növekedése miatt március elejével a kedvező tendencia megfordult.
Nagyobb problémát jelent, hogy az infláció és a költségvetési hiány várható növekedése miatt az állampapírhozamok, így a japán állam finanszírozási költségei is emelkedtek. A magas államadósság magasabb kamatok mellett való újrafinanszírozása idővel a költségvetés éves kamatterheinek növekedését eredményezheti – a kimagasló adósságtömegre tekintettel ez könnyen költségvetési vagy inflációs válságba sodorhatja a japán államot. Bár való igaz, hogy a japán adósság javarészt az állam saját devizájában, jenben áll fenn, így a japán jegybank bármikor képes a monetáris finanszírozás („elinflálás”) eszközéhez nyúlni, ennek politikai következményei beláthatatlanok lennének a kimondottan alacsony inflációs környezethez szokott japán társadalomban.
Az iráni háború nyomán kibontakozó energiaválság és az infláció további, várható emelkedése ezt a helyzetet csak tovább súlyosbítja. A tényleges kockázatot természetesen csak a tényleges kormányzati lépések alapján lehet felmérni, azonban a tőkepiacok eddigi reakciója egyértelműen ráerősített a fiskális aggodalmakra, egy finanszírozási válság pedig könnyen akut politikai válságba taszíthatja a ma még történeti viszonylatban is kiemelkedő népszerűségnek örvendő Takaicsi-kormányzatot.
Alsóági kockázatok
Japán az elmúlt három évtized során különleges finanszírozási előnyöket élvezett. Az alacsony infláció és japán háztartások magas megtakarítási hajlandósága lehetővé tette, hogy a mindenkori japán jegybank alacsony költségek mellett finanszírozza a költségvetési hiányt és az ennek nyomában egyre halmozódó, kimagasló államadósságot. A finanszírozási környezet a 2020-as Covid-válsággal és azt követően kibontakozó globális inflációs hullámmal jelentősen megváltozott, a japán hozamok emelkedésnek indultak és a tőkepiacok is határozottabban reagálnak a kormányzati kiadások beharangozott, további növelésére.
Bár az adósság hosszú átlagos lejárata miatt az emelkedő hozamok egyelőre nem eredményezték a kamatkiadások drámai emelkedését, költségvetési megszorítások vagy a gazdasági növekedés érdemi beindulása nélkül a jelen folyamatok könnyen a fiskális helyzet romlását idézhetik elő. Mindez fokozottan igaz abban az esetben, ha Japán váratlan költségvetési kiadásokkal szembesül – akár természeti katasztrófák, akár egy váratlan geopolitikai konfliktus nyomán. Kína egyre agresszívabb külpolitikája miatt a hasonló kockázatok a közeljövőben csak növekedni fognak. Takacsi-kormánya jelenleg mézesheteit tölti, belföldi és külföldi támogatottsága egyaránt kimagasló. Az új kormány töréstesztjét az jelenti majd, hogyan lesz képes megküzdeni egy kibontakozó geopolitikai és költségvetési válsággal, mely Japán helyzetéből kiindulva jó eséllyel kéz a kézben érkezik majd.
