Schultz Nóra: Milyen a „rendszerváltó hangulat”? Avagy március 15-e tétje
Egy ország próbál rájönni arra, hogyan érzi magát: ránézni kívülről, hogy hat-e, és ha igen, miként a „háborús lelki terror”, hogy van-e „rendszerváltó hangulat”, vagy az egész egy „ordas nagy kamu”, ahogy a miniszterelnök szeretné, hogy gondoljuk.
Nézzük a pártok gyűléseinek élő közvetítéseit, a TikTok-videókat, melyekben Magyar Péter-beszédekre tátognak rá szakmunkások, tinilányok és életmód-influenszerek, igyekszünk jól érteni a legújabb közvélemény-kutatásokat, és figyeljük, miként bánnak a választási plakátokkal és egymással a magyarok. Elemezzük a körülöttünk lévőket, próbáljuk érteni, mi történik országszerte, és persze megfigyeljük mindeközben saját magunkat is.
Így válik a politikai elemzés a kampányidőszak alatt egyfajta autoetnográfiává is: megfigyeljük a politikát, a társadalmunkat, közösségeinket, és mindeközben minden mondat, amit kimondunk vagy leírunk elemzésként – már önmagában az, hogy mire fókuszálunk –, beszél arról is, hogy mi magunk hogyan vagyunk, és miként helyezkedünk el a jelen folyamataiban.
De elemzőnek sem kell lenni: minden közéleti beszélgetés, politikai tárgyú eszmecsere az ismerőseinkkel, családunkkal egyszerre reflexió és a valóságunkat alakító cselekvés is. Ebben a kettősségben őrlődünk – őrlődnek sokan –, és kérdezgetik egymást, gyakorlatilag pártpreferenciától függetlenül:
Különösen nehéz dolga van a kérdés megválaszolásában azoknak, akiknek hozzám hasonlóan személyes élménye 1989–90-ből nincs, esetleg 2010-re is csak haloványan vagy egyáltalán nem emlékeznek, de az idén szavazni készülődnek. Tényleg mindent csak utólag lehet megérteni, vagy már érezni lehetett előre, hogy történelmi idők zajlanak?
A Fidesz kampányának belső hangulatáról szinte semmit sem tudunk, de azok, akik részt vesznek a Tisza kampányában – azzal, hogy kopogtatnak, újságot visznek ki, eseményeket szerveznek stb. –, elképesztő érzelmi hullámvasúton utaznak. Ugyanis egy kampány a stratégia, logisztika, pénz és sok-sok munkaóra mellett egy alapjaiban véve érzelmekkel működtetett struktúra. Ezért is olyan fontos egy politikai közösségben, hogy legyenek karizmatikus vezetők, az önkénteseket motiválni képes szervezők és a politikai munka napi robotolásán túlmutató, a nagy közös cél megélését lelkileg lehetővé tevő rítusok. A Tiszában ezért is érzik úgy, hogy rendszerváltó hangulat van, mert van rá tér és idő, hogy az elvégzett munkájukat – például a kampány első hivatalos napjának végén az országosan megszervezett önkéntes találkozók keretében – ünnepeljék.
Azoknak az ellenzékieknek azonban, akik nem tudnak vagy nem szeretnének közvetlen politikai munkát végezni, és a napi politikával töltött perceik jó része az online térben való tájékozódásban és tartalomfogyasztásban merül ki, egészen más érzete alakul ki az ország és a kampány hangulatáról. Különösen erős a rendszerváltó hangulat valóságáról való spekuláció Budapesten, ahol sok százezer szavazó figyeli, hogy miként zajlik a kampány nap mint nap – és többek között ez az egyik különlegessége a ’26-os választásnak – vidéken.
Gyűlik a remény és a frusztráció, a felháborodás és a lelkesedés az ellenzékiekben, de a decemberi gyermekvédelmi tüntetés (vagy még inkább az október 23-i nagygyűlés) óta a csoportos megélésre nem igazán volt lehetőség a fővárosban. Az igény persze látszik: percek alatt mennek el a jegyek egyébiránt szubkulturális közéleti podcastműsorok élő felvételeire, március elején a Mu Színházban fiatal művészek egész napos performansz keretében várták a rendszerváltást, ezzel teremtve „közösségi gesztust” és „kollektív időélményt” a kampányból. A konkrét drogpolitikai ügyön túl, a politikai antropológia szemüvegén át nézve ugyanerről, a politikai vélemények ritualizált és közös megéléséről szólt a parlament előtti bulizás formájában megszervezett tüntetés is.
Nem véletlenül érvelt a 444-en nemrég megjelent, a rendszerváltás esélyeit és a rendszerváltó hangulat meglétét elemző vitában Szily László is azzal, hogy a Tiszában és Magyar Péterben úgy igazán akkor kezdte megérezni a lehetőséget, miután megtapasztalta, miként valósították meg első nagyobb tüntetéseiket. Egy politikai gyűlésen a személyes jelenlét során képet kapunk arról, hogy miként reagálnak polgártársaink az elhangzó beszédekre, megláthatjuk, kik alkotják a részt vevő tömeget, és ezáltal hangot, arcot, társadalmi osztályt és kulturális kódokat társíthatunk az online térben személytelenül hömpölygő véleményekhez.
Persze elméleti szinten minden politikai cselekvés elbeszélhető értékek iránti kiállásként vagy érdekérvényesítésként, de minden ilyen alkalom egy belső vélemény- és szubjektumformáló esemény is. Hiszen feltesszük magunknak a kérdést: hozzám hasonló emberek vannak itt, vagy nagyon mások? Tetszik, amit közösen csinálunk és amiket hallok a színpadról és a tömegből skandálva? Kedvesek, dühösek, közömbösek a többiek? Én úgy érzem, igazán része tudok lenni a történéseknek?
És még megannyi, legtöbbször tudattalanul végbemenő folyamatból áll össze az, amit aztán megtapasztal és hazavisz valaki egy-egy rendezvényről. Mivel mindannyian – azok is, akik a kampány elemzését vagy tudósítását végezzük – egyszerre vagyunk választópolgárok is, ezért minden ilyen esemény alkalmával új benyomásokat, élményeket szerezhetünk, amiket átszűrve a politikáról, kampányokról, Magyarországról és az Orbán-rendszerről alkotott korábbi nézeteinken aztán a politikai tudásunk részévé tehetünk.
Ezért nem tudja egy választó (és elemző) sem a képernyők előtt ülve, pusztán közvélemény-kutatási grafikonokról vagy élő közvetítések képeiből eldönteni, hogy rendszerváltó hangulat van-e ma Magyarországon. És a többi között azért zajlanak élénk viták a rendszerváltás esélyeiről az ellenzéki értelmiség körében Budapesten, mert a médiában bemutatott anyagokon túl rettentően kevés tapasztalás áll rendelkezésre most ebben a kampányban arról, hogy ott, ahol a politika igazán zajlik – a DPK-gyűléseknek, Orbán-féle rögtönzött lelkesítő találkozóknak, Lázárinfóknak vagy másik oldalról a Magyar Péter által vezetett „legfontosabb országjárásnak” helyt adó településeken –, mi történik egészen pontosan. Hogy az informális viszonyokban, a nyilvánosság elől rejtve mi felé húznak a közösségek: a status quóhoz vagy a változáshoz.
Március 15-én, ebben a kampányban kivételes módon, újra Budapesten lesz a figyelmünk. És a tétje ennek a napnak a két nagy párt számára az, hogy elhitesse az ország többségével, hogy uralni tudja a választásig tartó időszak hangulatát.
