„Ez a törvény nálam: kibírni, túlélni, megoldani” – meglátogattuk Zóját, a 72 éves látóasszonyt

Különös név ez a Franges.

A bácsié volt.

Miféle bácsié?

Akihez később férjhez mentem, miután 1991-ben úgy döntöttem, hogy kilépek a szovjet katonai kötelékből, és civilként Magyarországon maradok.

Mi az, hogy kilép?

Majd elmesélem, ha odajutunk. Zűrzavaros időszak volt, és ez egy hosszú, bonyolult történet.

Nagyon kíváncsi lennék rá. De, ha már a neveknél tartunk, hogy hívták magát azelőtt, Zója?

Csernobáj Zoja Valentyinának. Én ukránnak születtem. De lehettem volna orosz, illetve, ha visszamegyünk a nagyapámig, akkor lengyel is. Hogy az ember ki vagy mi éppen, az a határok változásától, szóval a mindenkori politikai helyzettől függ. A nagyapám, ahogy a dédapám is, valamikor galíciai nemes volt, gróf Aleszander Radzinszkynek hívták. Csak később helyet és nevet  kellett változtatnia, hogy ne keltsen feltűnést, és ne nyírják ki, mint sok más arisztokratát. Ez is egy elég komplikált történet.

Annak tűnik már első hallásra is. Azért elmesélné?

Hol kezdjem? Büszke vagyok a családom múltjára, bármilyen tragikusan alakult is. Alekszander nagyapám még a múlt század elején kadettiskolát végzett Galíciában, és aztán magas rangú tisztként Odesszában szolgálta II. Miklós cárt. Csak aztán, amikor ’17-ben győzött a lenini forradalom, és a cárt, a családját meg az összes gyerekét legyilkolták, a nagyapám visszament a szülőhelyére. És mi az első, amit ott meglát? Hogy az öccse, Nikoláj, aki meg pap volt, ott lóg a főtéren szegény, felakasztva a templomkapura. Képzelheti, min ment keresztül a családunk. A nagyapámnak volt egy kúriája Kamjanec-Pogyilszkijban a mai Ukrajna területén, oda menekült, hogy ne jusson hasonló sorsra. Akkor változtatta meg a nevét meg az identitását is. De valaki mégis feldobta, mire elhurcolták Kolimába. Tudja milyen hely volt az?

Nem igazán.

Az akkor még nem létező Gulag elődje. De még annál is szörnyűbb. Kolimából  csak elvétve kerültek elő élve emberek. Alekszander kivétel volt. Igaz, kemény áron, mert három év kínzás után megcsonkította magát, amit aztán balesetnek tüntetett fel. És valahogy kiengedték. A menyasszonya, Marina, az én későbbi nagymamám megvárta őt. Így született meg aztán az én apám, később meg, ötvennégyben én. Majd utánam az öcsém.

Ez egy tipikus, tragikus kelet-európai történet. A történelem és a magánsorsok kibogozhatatlan összefonódása. És a szülei mivel foglalkoztak?

Csupa orvos – az apám és az anyám is. Apám a cserkaszi központi kórház vezető sebésze volt. Én is Cserkasziban születtem. Az öcsémből, Anatolijból is orvosprofesszor lett később.

Ön miért nem követte ezt a családi hagyományt?

Engem inkább a műszaki dolgok érdekeltek. Miután  befejeztem a kereskedelmi főiskolát, apám segített elhelyezkedni egy helyi gyárban. Speciális üzem volt, szigorúan ellenőrzött hely, hivatalosan rádiógyárnak hívták, de valójában ott gyártották az alkatrészeket a szputnyikokhoz.

Hogy tudott oda bejutni egy ilyen „gyanús” családi hátterű lány?

Ja, drágám, addigra már mi mind kommunisták voltunk. A szüleim is, én is. Megbízhatóak.

És ezt össze lehetett rakni azzal, amit a kommunizmus forradalmi eszméjének a nevében a családjukkal korábban  műveltek?

Össze. Ilyen idők voltak. Átformálódtunk.

Hogyan került aztán az ukrán meg a szovjet hadseregbe, Zója? Ez az eddigiekből nehezen érthető.

Hát úgy, hogy azt a bizonyos gyárat felszámolták, és áthelyezték máshová. Ez már az apám halála után történt, és akkor a családunk egyik barátja azt tanácsolta, tanuljak katonának, az jó egzisztencia lesz nekem. Felajánlotta, hogy segít bejutni. Gondoltam, miért ne? 24 éves voltam, már anya, a gyerekemet is el kellett tartanom.

Ó, ezek szerint időközben férjhez ment ?

Igen, bár ne tettem volna. 19 éves voltam, amikor összeházasodtunk a fiúval. Együtt jártunk még a kereskedelmi iskolába, onnan ismertem. Már megvolt a kislányunk is, amikor egyszer „rosszkor” mentem haza. Az a szemét ott feküdt az ágyunkban egy idegen nővel.

Mire maga mit tett?

Mondjuk azt finoman, hogy mindkettőjüknek jól elláttam a baját, mégpedig ott helyben. Aztán meg villámsebesen elváltam. Velem nem lehet ilyesmit csinálni.

Értem. Szóval ebben az élethelyzetben volt, amikor katona lett…

Na, előtte még el kellett végezni egy bitang nehéz, többéves képzést. Pszichológia, katonai és műszaki ismeretek, logisztika, rádiótechnika, fegyveres kiképzés – nem volt egyszerű, de bírta az agyam. Sőt, időközben nagyon is megtetszett a dolog. Végül pedig lediplomáztam, hadnagyi fokozatot kaptam, és egy idő múlva, ’86-ban a párt meg persze a parancsnokság úgy döntött, hogy Afganisztánba helyeznek, Kabulba. Akkor ott épp háború dúlt, de ezt maga úgyis tudja.

Hogyne. Ha jól számolom, akkor már vagy hét éve zajlott az afganisztáni háború.

Igen, én az utolsó pár évben kerültem oda háeresnek az egyik szovjet egységhez.

Háeresnek? Ez mit jelent egy háborús helyzetben? Úgy értem, mi volt a dolga?

Hát, ami egy mai háeresnek. Csak akkor még nem így hívták. Személyügyi, stratégiai és adminisztratív feladatokat láttam el, nyilván háborús környezetben ez jóval többet jelentett: felügyelnem kellett az egység moráljára, a feszültségekre, a szabálytalanságok jeleire. Nyomoztam is ilyen ügyekben, ha szükség volt rá. Vigyáztam a tisztek viselkedésére, és erről kellett rendszeresen jelentéseket írnom.

Miféle viselkedésről vagy morálról beszél?

Az egységünk nagyon vegyes volt: mindenféle nemzetiségű katona és tiszt szolgált nálunk a különböző szovjet tagállamokból, és egy ilyen helyen a fegyelem folyamatos próbatétel.

Például, rajta kellett tartani a szemem, ki kivel seftel, esetleg hol van fekete pénz, hol jelentkezik más jellegű fegyelmezetlenség, hol van feszültség, és ezekről a dolgokról jelentéseket készíteni a parancsnoki lánc felé. Közben persze ment a gerillaháború is a tálibokkal, ami elképzelhetetlenül kegyetlen volt, és a mindennapi bizonytalanság, a veszélyérzet ráült mindenkire. Egyben kellett tartani az egységet, ameddig csak lehetett.

Sokan tudták rólam, hogy van egyfajta képességem, megérzésem az emberekkel kapcsolatban. Nem misztikát akarok ebből csinálni, inkább úgy fogalmaznék: nekem nehezen lehet hazudni. Hamar kiszúrom, ha valaki feszül vagy elhallgat valamit. Talán ezért is bízták rám ezt a feladatot a feletteseim.

Igen, már hallottam erről a látó vagy megérző képességéről.

Már nagyon régóta megvan. Az apám halálát is előre láttam. Pedig akkor még semmi oka nem volt arra, hogy meghaljon. Egy makkegészséges, hatvanéves, stramm ember volt, aktív sebészorvos, kórházigazgató. Tavasz elején megéreztem, és mondtam is az öcsémnek: apánk el fog menni május vége felé. Kiröhögött. Aztán kiderült, hogy két hetet tévedtem, mert június közepén halt meg, egészen hirtelen, minden előzmény és betegség nélkül.

Ez elég ijesztően hangzik.

Lehet, hogy magának ijesztő. De a hadseregnél, ott Kabulban meg később is, hasznát vették ennek a tudásnak. Hogy úgy mondjam, én csontra tudtam, ki nem mond igazat, ki mit csinál az egységünknél. Féltek is tőlem, mint a tűztől, mert előbb-utóbb azért lett egy sejtésük velem kapcsolatban. És, amikor már úgy éreztem, nem vagyok tőlük biztonságban, akkor kértem az áthelyezésemet. Amúgy is azokban az  86–87-es években óriási volt Kabulban a káosz. Több száz szovjet katonatiszt próbálta eldönteni, mi is tulajdonképpen a dolga Afganisztánban, és hogyan úszhatnák meg a tálib gerillák kegyetlenségét. Mert, ugye, közben Moszkvában is új szelek fújtak, Gorbacsovék  más hangon kezdtek beszélni az afganisztáni hadműveletről, nem sokkal később pedig be is indult a szovjet csapatok fokozatos kivonása. Én nem akartam kivárni a végét.

Át is helyeztek Magyarországra. Egy teherszállító repülőn utaztam el Kabulból, a fedélzet vagy száz kiskatona koporsójával volt tele, nekem csak a pilótafülkében jutott hely. Kabul-Taskent volt az útvonal, onnan tovább repült a gép Moszkva felé, én meg ott átszálltam egy Budapest felé tartó járatra.

Hol volt eközben a kislánya?

Anyámnál, Cserkasziban, ott járt iskolába is. Másfél évig nem láttam a gyerekemet. Később aztán, a magyarországi szolgálatom alatt rendszeresen látogattuk egymást, ma is nagyon jó a kapcsolatunk.

Ha már az édesanyját említette, ő mit szólt ehhez a katonai küldetéshez? Tudta egyáltalán, mit csinál ön a seregben?

Valamennyit tudott. Nagyon haragudott érte. Azt mondta nekem: „én meg az apád orvosként egész életünkben emberek életét mentettük. Te meg elmész a háborúba, hogy épp az ellenkezőjét tedd.”

Kemény szavak. Hogyan érintette önt?

Fájt. A haláláig nem állt helyre a kapcsolatunk anyámmal. Nem nagyon értettük egymást.

És ön hitt abban, amit csinált?

Mondom: kommunista voltam.

Na, de Magyarországon legalább nem volt háború, csak nálunk állomásozó szovjet csapatok. Meg egy lassan repedezni kezdő rendszer. Nálunk totálisan más volt a helyzet ’87-ben.

Ez igaz. Én például aranyat mértem a mátyásföldi szovjet katonai központ raktárában. Fogaranyat. Merthogy oda helyeztek.

Hogy micsodát? Fogaranyat?

Igen, én voltam a felelős az állományunk fogarany készletéért. A szovjet tisztek fogaihoz kellett, én tartottam nyilván a készletet, mértem ki az öt fogorvosnak, hány grammot használhatnak fel, csináltam az ezzel kapcsolatos könyvelést. Széfben tartottuk azt a rengeteg aranylemezt.

Érdekes beosztás.

Ott aztán nem volt lopás. Precízen vezettem mindent. A fogorvosoknak számlát kellett adniuk a felhasznált mennyiségről – grammra. A fel nem használt anyagot pedig vissza kellett szolgáltatniuk. Az aranyfognál egyébként ma sincs jobb. Tessék, nézze meg az enyémet, itt hátul, látja? Itt…

Aha.

Ez egy híd. 35 éve a helyén van, semmi baja. A mai műanyag koronák szart sem érnek ehhez képest.

Világos.

Na, ez ment egy darabig. Egyszer csak hívat engem a mátyásföldi parancsnok, a tábornok, hogy ekkor meg ekkor jelentkezzek a főparancsnokságon. Azt mondja nekem: maga Csernobáj Zoja Valentyina? Mondom, igen, az vagyok. Csernobaj Valentyin Andrejevics a maga apja? Igen, az volt, már meghalt. Mire ő: „jól ismertem az édesapját. Fiatalkoromban ő operált engem. Kitűnő ember volt. Na, figyeljen, hadnagy, tudom, milyen jó és pontos munkát végez a raktárban. Én most áthelyezem magát egy másik felelős munkakörbe, a szentendrei laktanyában lesz üzemanyag-parancsnok. A szükséges eligazításokat majd időben megkapja. Leléphet.”

Örült neki?

Hogy a fenébe ne! Tudja, mit jelentett ez?

Őszintén szólva nem pontosan.

A szabadságot. Képelje el: egy csomó kiskatona meg 56 tiszt, köztük én, az ötvenhetedik, az egyedüli nő. Mivel ugye beszerző tiszt voltam, az egész laktanyából, egyedül nekem volt szabad kijárásom a városba meg a környékre is.

Azt mondja, hogy a többiek évekre be voltak zárva a laktanyába? Ez elég rémesen hangzik.

Pedig higgye csak el nyugodtan. Persze szabadságra hazautazhattak, és akadtak kivételes alkalmak, mint az orvos, a hivatalos ügyintézés, ilyesmi, de a mindennapokban alapvetően csak a laktanyában, illetve a kijelölt körzet területén tartózkodhattak. A családtagjaikra ugyanez vonatkozott. A tiszteknek valamivel nagyobb mozgásterük volt: ki lehetett menniük, de a portán mindig le kellett jelenteniük, hová mennek, és mikorra várható a visszaérkezésük. Mondom: egyedül én mozoghattam teljesen szabadon.

És hogy zajlott ez az üzemanyag-beszerzés?

Hát, mentünk ki a laktanyából azzal a hatalmas, 9000 literes tartálykamionnal, amit vagy én vezettem, vagy a kiskatona, akit alkalmilag mellém adtak, és a kijelölt bázison vételeztünk benzint vagy gázolajat. Teli tartállyal indultunk és úgy is jöttünk vissza.

Ezt most nem értem. Ha egyszer vételezni mentek, akkor miért teli tartállyal indultak és nem üressel?

Nem érti? Hogy is fogalmazzam finoman. A rendszer utolsó éveiben a papíron szereplő rend és a mindennapi gyakorlat nem mindig fedte egymást. Úgy is mondhatnám, a logisztika működtetése akkoriban nem egyszer a szürke zónákon keresztül ment. Így történt ez az üzemanyag esetében is. Én végrehajtó voltam: azt csináltam, amit a felettes tisztek utasításai előírtak. De nem szeretném ezt ma már részletekbe menően boncolgatni, egyrészt, mert régen volt, másrészt, mert senkit sem akarok annyi év után utólag nehéz helyzetbe hozni. Maradjunk annyiban: zavaros idők voltak, és sok mindent „megoldottak” akkoriban.

Meglep, hogy ennyire nyíltan beszél erről.

Drágám, ez ma már történelem. Régen volt, majd negyven éve, azóta én is 72 éves lettem, régóta civil életet élek, gazdálkodtam, dolgoztam, felneveltem a gyerekeimet. Amit fontosnak tartok elmondani: a laktanyában sokan bíztak bennem, főleg a kiskatonák. Ugye, ők se járhattak ki, hát megkértek erre-arra: Zója néni, jövő hónapban megyek haza szabadságra, szeretnék az anyámnak ajándékozni egy meleg dzsekit, egy harisnyát, megvenné nekem? A másik meg kérte, hogy szerezzek az öccsének farmert, de jöttek hozzám a tisztfeleségek is: Zója, itt ez a kis aranylánc, ez a kis gyűrű, próbáld már eladni nekem, jól jönne a pénz. Én meg mentem, csináltam. Volt Szentendrén egy lengyel piac, ott mindenfélét összevásároltam nekik.

Tudja, mi az érdekes? Afganisztánban a szolgálata egy hosszú és felesleges háború utolsó 2–3 évére esett, amikor meg Magyarországra jött a nyolcvanas évek második felében, szintén elkezdődött már a negyvenévnyi szovjet jelenlét végjátéka. Lehet, hogy ennek mindkét helyszínen köze volt a szovjet hadsereg morális állapotához?

Mit tudom én! Lehet. De az igaz, hogy nyolcvankilenc táján már éreztük mi is a változást. Kilencvenre már határozottan. Nekem addigra, őszintén megmondom, elegem lett a katonásdiból. Többet akartam lenni a 16 éves lányommal. Kérvényeztem is a leszerelésemet.

És sikerült?

Nem. Visszautasítottak. Az a gyanúm, hogy a látó képességeimre volt szükségük. És úgy nézett ki, mehetek a többiekkel együtt az új állomáshelyre Fehéroroszországba. Na, azt már nem! Vagy esetleg Moszkvába helyeznek, de engem az a gorbacsovi világ sem vonzott, merő zűrzavar, hatalmas szegénység.

Mondom, amúgy is vissza akartam térni a civil életbe. De hát ez így hivatalosan nem sikerült. Magyarország – bár akkor még nem beszéltem a nyelvet – megtetszett nekem, a négy év alatt megszerettem az itteni embereket. És akkor a lányomat is idehozhatnám, gondoltam.

Nem tűnt megoldhatatlannak?

Én megoldottam.

Nocsak, hogyan?

Nem volt könnyű, az biztos.

Részletezné ezt egy kicsit?

1991-ben borzasztó nagy zűrzavar volt minden oldalon. A szovjet hadsereg folyamatosan vonult kifelé, közben meg itt, Magyarországon már elkezdődött a politikai átrendeződés. Még a korábbi útjaimról ismertem egy idős magyar házaspárt, ők segítettek nekem egy időre, pár hétre eltűnni odakint, amíg le nem csendesedett a helyzet. Addigra már a teljes hadsereg, köztük az én egységem is kivonult, én meg itt maradtam.

Ha ezt a történetet egy filmen látom, túl soknak érezném. Visszavetetnék valamennyit a forgatókönyvből.

Pedig ilyen idők jártak, még ha nehéz is ma elképzelni. És ne felejtse el, hogy közben darabokra esett a Szovjetunió is. Megszűnt. Én meg itt kerestem és találtam magamnak olyan egyszerű kisegítő munkákat, amihez nem kellett nyelvtudás. Röviddel ezután, összehoztak engem ezzel az idős, 76 éves bácsival, a Frangessel, aki aztán hivatalosan elvett, tőle van a nevem. Lépésről lépésre adminisztratív módon is rendeződni kezdett a helyzetem. Én mindenáron itt akartam élni és dolgozni. Mégpedig civilként.

Nem félt, hogy az oroszok bármikor ön után nyúlhatnak?

Én semmitől sem szoktam félni. Évekkel később egyébként valóban utánam nyúltak. Talán kilencvennyolcban lehetett. Abban az évben lettem magyar állampolgár, és akkor lett négyéves a fiam.

A fia? Ez aztán egy újabb váratlan fordulat.

Negyvenévesen szültem őt, ’94-ben, a lányom akkor már húsz volt. Bár elég későn, de engem is utol ért a nagy szerelem, soha nem gondoltam korábban, hogy ez megtörténik velem. Addigra a Franges nevű bácsi már nem élt. A fiam apja, a párom, a szerelemem egy vendéglőtulajdonos volt Szentendrén, ott ismerkedtünk össze. Együtt bukkantunk rá erre a kis falusi házra is, ahol most vagyunk. Mert már akkor eldöntöttem, hogy én a földdel fogok foglalkozni, gazdálkodó leszek. Vacak vályogház volt, nagyon ki kellett pofozni, de szép nagy földdarab tartozott hozzá.

És mi történt a párjával?

A gyereket hivatalosan is a nevére vette. Nekünk azonban csak néhány év jutott együtt: ő rövid betegség után sajnos meghalt, én pedig egyedül maradtam a kicsivel. A lányom közben szorgalmasan építette a saját útját, többféle területen tanult, és külföldön, nyugat-európai országokban is szerzett tapasztalatot. Ma már hosszabb ideje Angliában él. A fiam pedig a maga területén szakértőként dolgozik, és felnőttként a saját útját járja.

Értett egyáltalán a gazdálkodáshoz, Zója?

Semmit. De kitanultam. Figyeltem, tanultam, csináltam. Termesztettem én a világon mindent. Paprika, paradicsom, uborka, saláta, répa, amit el tud képzelni. Gondolhatja: kétezer négyzetméteres fűtött fólia. Piacoztam, nagybaniztam, beszereztem, eladtam, éjjel keltem, éjjel feküdtem. A gyerekeim meg besegítettek, különösen a nyári szünetben. A lányom, amikor a közelben élt, a szabadságát meg szinte minden hétvégéjét nálunk töltötte – munkával. Aztán rátértem a virágra. Krizantém, szegfű, kardvirág. Kemény élet volt harminc éven át.

Passzolt ez a munka a vágyaihoz?

Megszerettem inkább. Nézze, egy idegen országban, aminek ráadásul már ’98 óta az állampolgára vagyok, teljesíteni kell. Nem járkálni, kunyerálni, kérvényezni. Ha én egyszer hoztam egy döntést, hogy nekem ez az ország tetszik, és itt akarok élni, akkor először is magyar nyelvből le kell vizsgázni, és meg kell fognom a munka végét, nincs mese.

Az előbb utalt rá, hogy egy ponton ön után nyúltak Oroszországból.

Hát, egészen felszívódni soha nem lehet, ezt mindig is tudtam. Ez a kilencvenes évek végén történt, amikor  a hajdani Szovjetunió területén már teljesen megváltozott a világ: új vezetés, új rendszer, a régi ügyeknek sokszor nyoma sem maradt, vagy egyszerűen elvesztek a zűrzavarban. Szóval nem azért kerestek meg odakintről, hogy bármiért számon kérjenek, inkább egyfajta puhatolózás volt: lenne-e kedvem, vállalnék-e valamilyen jellegű szakmai együttműködést velük. Én meg udvariasan megköszöntem, és nemet mondtam. Akkoriban még kicsi volt a fiam, és nem akartam bizonytalan, mozgalmas élethelyzetekbe belerángatni sem őt, sem újra magamat. Később olyasmi is előfordult, hogy a nyelvtudásom és a tapasztalatom alapján az itteni hatóságok kértek fel tolmácsolási feladatokra. Ez abszolút bizalmi munka volt, a részletekről ma sem szeretnék beszélni.

Megvan még a látó képessége? Ha igen, használja-e valamire?

Az nem múlik el. De nem terjesztem a dolgot, mert akkor itt, a házam előtt talán sorban állnának mindenféle emberek a mindenféle problémájukkal, és nekem erre sajnos nincs időm. De az ismerősök és a barátok felkeresnek néha, különösen, ha bajban vagy dilemmában vannak. Én mindig hozzáteszem azt, amit látok a sorsukból vagy a jelenükből – ez nem száz százalék, csak nagyjából kilencven.

Hogyan él most, 72 évesen?

Rokkantnyugdíjat kapok, az most lett százhúszezer forint havonta. A hosszú katonai szolgálati éveimet nem tudják beszámítani, mert, ahogy mondták, erre vonatkozóan nincs és soha nem is volt egyezmény Magyarország és Ukrajna között. Hát, ez van. A gyerekeim segítenek.

Már nem foglalkozik termesztéssel?

A hetvenedik születésnapomon, két éve hagytam abba. Jöttek a gyerekeim megünnepelni engem, mondták: anyu, itt befejezted, nem dolgozol többet. Ha kell, mi mindenben, akár anyagilag is támogatunk. A fiam meg: és a fafűtésnek is vége, mama! Nem cipelhetsz többé fát. Meg is rendelt nekem egy ilyen – hogy is mondják – klímát, felszereltette, prímán fűt. Nagyon jó gyerekeim vannak.

Ha már a speciális képessége újra szóba jött: látja a saját jövőjét is?

Drágám, nekem hosszú életem lesz. Kétszer mentem át rákos betegségen, kemo, sugárzás, tavaly volt az utolsó műtétem, és látja, kutyabajom. Én a műtőben szépen megigazítom a lepedőt, elhelyezkedem, figyelmeztetem őket: rögzítsetek, de ne túl erősen, mert nem jó a keringésem, visszeres a lábam. Aztán mondom: kezdhetünk. S már alszom is.

Figyeljen: én minden akadály előtt azt mondogatom magamnak: kibírom, túlélem, meg tudom oldani. Ez a törvény nálam: kibírni, túlélni, megoldani. S ha mégse menne, akkor már jó előre Istenre bízom magam.