Egy darabig úgy tűnt, Hunyadi virtusa megmenti Európát
A déli végeken soha nem honolt béke, az oszmán katonaság folyamatosan kisebb-nagyobb betörésekkel zaklatta a lakosságot. Rabolt, gyújtogatott, aláásta a morált és pánikot keltett – ez is kiderült sorozatunk előző részéből. Majd 1435-től ezek a portyák jól érzékelhetően intenzívebbé váltak, 1436-ban komolyabb támadás érte Havasalföld irányából Délkelet-Magyarországot, erre válaszul a magyarok még ugyanabban az évben az oszmán vazallus Szerbia területére vezettek hadjáratot. A helyzet kezdett olyannyira tarthatatlanná válni, hogy a rendek sürgették Luxemburgi Zsigmond királyt: jöjjön haza, és vonuljon az oszmánok ellen – a király ugyanis Itáliából frissen visszatérve a Cseh Királyságát igyekezett éppen birtokba venni. „A 70 éves, rokkant, beteg uralkodó azzal biztatta a rendeket, hogy indul, és személyesen vezet hadat a török ellen, de végül nem érkezett meg: 1437 decemberében, hazatérőben, a morvaországi Znojmóban meghalt” – mondja a 24.hu-nak Dr. Pálosfalvi Tamás történész, az ELTE Humán Tudományok Kutatóközpontja tudományos főmunkatársa a mohácsi csatát bemutató sorozatunk folytatásában. A Zsigmond halála utáni védelmi erőfeszítések jönnek, a történet főszereplője ezúttal Hunyadi János.
A török azonnal reagált, 1438-ban megtorlásként Szerbiára tört, az akció volumenét mutatja, hogy több szakember szerint II. Murád szultán vezette a támadást. Ugyanekkor oszmán csapatok pusztítottak Erdélyben is. Nem is álltak le egyhamar, a következő évben már a szerb despoták fővárosát, Szendrőt ostromolták – a vár a Duna partján feküdt, ez már konkrétan a magyar határ volt.
A történész kiemeli, ugyan nem ez jut eszünkbe először a török hódításokról, de remek információs hálózat működött oda-vissza. Az oszmánok mondhatni naprakész információkkal rendelkeztek arról, mi történik a Magyar Királyságban, nem véletlenül reagáltak azonnal Zsigmond halálára, és minden átmeneti, zavaros helyzetet igyekeztek kihasználni. Ugyanígy Budán is általában tudták, merre jár a szultán, mikor készül a közelbe látogatni.
Mindenki inkább a szomszédját ütötte
Mielőtt azonban továbblépnénk, mindenképpen ki kell emelni, hogy két nagy vereséget „szokás” Luxemburgi Zsigmond számlájára írni a török elleni harcokban, a nikápolyi csatát (1396) és Galambóc várának (1428) elvesztését. Egész életében legendás módon kerülte őt a hadi szerencse, ám ezekért a kudarcokért nem ő felelt: az Oszmán Birodalom már olyan erőfölényben volt, amit a Magyar Királyság még külföldi lovagok segítségével sem tudott nyílt színi csatában kiegyenlíteni. Zsigmond le is vonta a megfelelő következtetéseket, és a déli végvárrendszer megerősítésével, kiépítésével passzív védekezésbe ment át.
Eközben rengeteg időt és energiát áldozott egy nagyszabású keresztény összefogásra a Balkán felszabadításáért, ám a kor Európájában ezt még német-római császárként sem sikerült megvalósítania. Némileg kisarkítva azt mondhatjuk, a XIV. században mindenki magával volt elfoglalva, és inkább a saját szomszédságát ütötte, mint a törököt.
Albert a határon
Luxemburgi Zsigmondot veje, Habsburg Albert követte a magyar trónon, de az új királynak nem sok idő adatott, hogy bizonyítsa rátermettségét. Szendrő ostromának hírére lépni kellett, Albert összeverbuválta csapatait, összehívta a nemesi felkelést, és 1439 nyarán tekintélyes had élén a déli határra vonult – ott volt minden báró és püspök, a királyi tanács, tényleg nagy sereg. Aztán elbizonytalanodott.
Ha megtámadja az ostromlókat, akkor meg kell ütköznie a szultáni haddal, ami óriási kockázattal járt. Másrészt hiába a Duna túlpartja, Szendrő mégiscsak szerb terület, a nemesség nem volt köteles az országhatáron túl harcolni
– magyarázza a történész. Hozzáteszi: Zsigmond próbálkozott Szerbiát és Boszniát elismertetni a Szent Korona tartozékának – pont azért, hogy a nemesi felkelés kötelezhető legyen a védelmükre –, de nem járt sikerrel.
A királyi tanács végül arra jutott, hogy egyelőre visszavonulnak, és a következő évben felállítanak egy ütőképes zsoldossereget, ami a királyságon kívül is bevethető – tudták, hogyha a török most elfoglalja Szerbiát, muszáj lesz átmenni támadásba. Az uralkodó azonban megbetegedett a táborban, és nemsokára meghalt, így az egészből nem lett semmi, az eltervezett zsoldossereget Hunyadi János állította ki évekkel később.
Albert volt az első magyar király, aki közvetve ugyan, de az oszmán hódítás következtében halt meg.
Hunyadi szakított a békepolitikával
Halála után született fia, a későbbi V. László helyett a rendek végül Ulászló lengyel királyt hívták meg a trónra. A kettős királyválasztás jelentette politikai válság – itt írtunk arról, hogy a Szent Korona erejét és hatalmát átmenetileg átszármaztatták egy másik koronára –, a belső ellentétek fellángolása ismét cselekvésre késztette az ellenséget, 1440-ben török sereg jelent meg Nándorfehérvár alatt. Nem volt egy komoly ostrom, amolyan próba-szerencse alapon tesztelték a legfontosabb magyar végvár erejét, terepszemlét tartottak, felmérték a reakciókat.
I. Ulászló Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst – őt ebben a cikkünkben mutattuk be részletesebben – tette meg a déli határ védelmezőjévé, kettőjük közül egyértelműen Hunyadi volt a motiváltabb, a kezdeményező, aki minden percét a frontvonalon töltötte, és a korábbiaktól egészen eltérő álláspontot képviselt: kezdeményezően akart fellépni az oszmánok ellen.
A hosszú zsigmondi kvázi békepolitika folyományaként erős fogadókészség mutatkozott Hunyadi harciasságára: egyre többen gondolták úgy, hogy az állandó védekezés nem elegendő
– mondja Pálosfalvi Tamás.
Főleg igaz volt ez a török betörések által leginkább érintett Erdélyre, a déli megyékre, és a kör egyre bővült, Hunyadi pedig ügyesen kihasználta a megváltozó közhangulatot. Már 1441-ben rárontott a Szerbiát dúló oszmánokra, Szendrőnél csatát nyert Izsák bég ellen. Stratégiája az állandó készenléten és a gyors reagáláson alapult, ennek köszönhetően a következő év tavaszán súlyos csapást mért az Erdélyre törő Mezid bégre. Ezzel pedig bebizonyította, hogy a szélsebesen száguldó, könnyűlovas portyáknak is lehet „ellenszere”.
A magyarok elhitték, hogy győzhetnek
A török válaszcsapás még ősszel megérkezett. Ennek már fele sem volt tréfa, a reguláris csapatokkal megerősített sereget az Oszmán Birodalom európai részének főparancsnoka, a ruméliai beglerbég vezette. Erdély felé közeledtek, de Hunyadi elébük ment, és még Havasalföldön, közvetlenül a Duna mellett megsemmisítő vereséget mért az ellenségre.
Érthető módon hatalmas lelkesedés lett úrrá nemcsak a királyságon, de egész Európán: a törököt mégiscsak le lehet győzni, meg lehet verni, talán vissza is lehet szorítani a Boszporusz túlfelére. Hunyadi is így vélte, a pozitív közhangulatot kihasználva hozzá is látott egy nagyszabású támadó hadjárat szervezéséhez.
A vállalkozás 1443–1444-es hosszú hadjárat néven vonult be a történelembe, a pápa támogatásával, külföldi keresztesek részvételével zajló hadjáratban Hunyadi és I. Ulászló mélyen benyomult oszmán területre. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg, hogy a helyi seregek legyőzését mindenki óriási sikerként könyvelte el, pedig nem ütköztek meg a birodalom főerejével, a szultáni sereggel.
A túlfűtött lelkesedés még 1444 őszén visszatérésre sarkallta a keresztényeket, itt írunk részletesen erről a bő egy évről, ami önmagában lepipálja a Trónok harca összes árulását, cselszövését, hősiességét és aljasságát. Számunkra most csak annyi fontos, hogy november 10-én, a várnai csatában a törökök II. Murád szultán személyes vezetésével tönkreverték a keresztény hadat, I. Ulászló magyar (és III. Ulászló néven lengyel) király levágott fejét a janicsárok lándzsára tűzve emelték a magasba.
Szemtől szemben a szultánnal
A várnai vereség után Magyarországon zűrzavar keletkezett, Hunyadit 1446-ban kormányzóvá választották, ő pedig ott folytatta, ahol korábban abbahagyta, vagyis vitte tovább kezdeményező politikáját. Négy év felkészülés után 1448-ban az általa valaha kiállított legnagyobb sereggel – a pontos létszámot nem ismerjük – a Balkánra indult.
Nem volt taktikázás, kitérés. Minden jel szerint tudta, hol a szultán, és vele akart megütközni, mint egy westernfilmben a két főhős. Úgy tűnik, visszavágónak szánta Várnáért
– mondja Pálosfalvi Tamás.
Óriási bukás lett a vége, a második rigómezei csatában, 1448. október 18–19-én Hunyadi súlyos vereséget szenvedett a szultán seregétől – ebben a cikkünkben írtunk erről bővebben. Itt nem találunk „kifogást”, nem voltak pökhendi francia lovagok, se meggondolatlan ifjú király, ez a csata történelmi tanulságot hozott: a magyar haderő továbbra sem képes megverni az oszmánok professzionális hadi gépezetét.
Rendkívül laikus összehasonlítás, ugyanakkor tényleg rávilágít a probléma lényegére: a legrettegettebb kocsmai bunyós sem tud kiütni egy profi ökölvívót. Arról nem is beszélve, hogy a szultáni sereg „kifogyhatatlan” volt: emberi és anyagi veszteségei végtelen mennyiségben és azonnal pótolhatók, a történész szavaival „mindig visszajöttek” – ugyanez nyilván nem mondható el a Magyar Királyságról.
Érezték ezt a kortársak is, a magyar nemesség Rigómező után belátta, hogy az oszmánok magasabb kategóriát képviselnek, még egy hasonló vereség, és nem marad hadra fogható férfi az országban. Hunyadi a török elleni harc megszállottja volt, ha rajta múlik, talán már a következő hadjáratot készíti elő, e téren azonban elvesztette a támogatást.
A gyakorlatban visszaállt a Zsigmond idején meghatározó, védekezésre épülő taktika – II. Murád halála után, 1451-ben még egy három évre szóló oszmán-magyar fegyverszünetet is kötöttek.
Nándorfehérvár, az újabb lecke
Az utód, II. Mehmed 1453-ban meghódította Konstantinápolyt, a hírre jeges rémület lett úrrá a keresztény világon, és borította a status quót. A következő évben Hunyadi – válaszul Mehmed szerbiai hadjáratára – betört Szerbiába, és Krusevácnál tönkreverte a hátrahagyott oszmán erőket, majd egészen Bulgáriáig portyázott. Ezután ismét a török Európából való kiűzését meghirdetve széleskörű nemzetközi összefogást hirdetett. A „keleti Róma” elvesztése tényleg olyan pánikot okozott, hogy nem is maradt pusztába kiáltott szó.
Az előkészületek viszont olyan vontatottan haladtak, hogy mire a keresztény offenzíva a megvalósítás fázisába lépett volna, hír érkezett keletről: Mehmed szultán teljes haderejével nyugatra indul.
1456-ot írtak ekkor, július elején a török ostrom alá vette a Magyar Királyság kapuját, Nándorfehérvárt. Ez már nem az 1440-es „tapogatózás” volt, Mehmed hódítani jött, rárúgni az ajtót a nyugati kereszténységre. Az éppen szerveződő nemzetközi összefogásnak köszönhetően jelent meg a Száva partján Kapisztrán János keresztes serege, amely végül a nándorfehérvári diadal részese lett – itt írtunk részletesen a csatáról, a győzelem kivívásáról és a hozzá kapcsolódó déli harangszó eredetéről.
A nagy törökverő meghalt az ostrom után támadt járványban, az életben maradottak azonban fontos tapasztalattal gazdagodtak: ha nyílt ütközetben erősebb is a török, egy jól felszerelt, modern erődben még útját lehet állni. Ezt a tanulságot vitte tovább Hunyadi Mátyás, néha talán túl szabadon is értelmezve a passzív védekezés fogalmát, amit még a kortársai is felróttak neki. Ezzel folytatjuk sorozatunkat.
