„Portugálviasz” helyett funkcionalitás – mi áll Michael Carrick manchesteri repülőrajtja mögött?

Január elején hosszas kötélhúzás után a Manchester United vezetése menesztette vezetőedzőjét, Ruben Amorímot. Akkor azt írtuk: nemcsak a United kerete, hanem talán az egész Premier League sem volt alkalmas a portugál játékstílusára. Addig a United – hasonlóan az Amorím-féle Sportinghoz – egy labdabirtoklásban direkt és centrálisan kombinatív, védekezésben pedig agresszívan letámadó, összességében tehát minden téren nyílt focit játszott.

Ez szurkolói szemmel ugyan látványos volt, ám a kontroll látható feladását nem lehetett bírni a világ fizikálisan is legintenzívebb bajnokságában.

Az Ineos vezette klubnak – nem meglepő módon – nem sok fogalma volt a hosszú távú folytatásról. Először beugróként az U18-as csapat kispadjáról érkezett a klub egykori középpályása, Darren Fletcher, ám két meccsen neki is csak a kiesőjelölt Burnley elleni pontszerzésre, valamint az FA Kupából való kiesésre futotta.

A végleges megoldás – legalábbis a szezon végéig – egy másik Ferguson-fióka, az egykori kiváló irányító, Michael Carrick lett. Carrick edzőként sem teljesen zöldfülű már: két és fél éven át a Middlesborough-t irányította az angol másodosztályban, a szezonban – amikor beugróként érkezett – még a feljutásra is volt esély, de a rájátszásban elbukta a Coventry elleni párharcot a csapat.

Carrick pedig jött, látott és eddig ötből négyszer győzött a Manchester Uniteddel: hazai pályán rögvest sikerült rangadót nyerni a Manchester City (2-0), majd idegenben az Arsenal ellen (3-2) is, aztán a Fulham (3-2), a Tottenham (2-0) legyőzése következett. Legvégül pedig egy döntetlen a West Ham ellen (1-1) – a hosszabbítás után, a legendás Fergie Time-ban sikerült gólt szerezni, csakúgy, mint a Fulham legyőzésekor. De vajon a játékban is megtalálható a skót edzőlegenda öröksége?

Nos, a relacionizmus fő ideológusa, Jamie Hamilton szerint

csak részben.

Az X-en népszerű edző egy hosszú YouTube-videóban fejtegette, hol vannak még hibák az egyébként rugalmasan focizó Carrick-féle Unitedben, miközben szerinte a Ferguson-féle csapat már a kilencvenes években tudatosan alkalmazta az átlós játékszervezést. Ezzel a megközelítéssel az a probléma, amivel két éve már foglalkoztunk: ha túlságosan számon kérővé válunk, a relacionizmus is önmagáért való dogmává válhat. Ahelyett tehát, hogy mit nem csinál labdával a Carrick-féle United, érdemesebb arra koncentrálni: mit csinál.

De előbb nézzük át röviden a védekezést, mert abban is változtatott az új edző.

Jól áll a csapatnak a lecsavart letámadás

Merthogy Amorím totális, agresszív, de gyakran nyitott presszingje helyett Carrick némileg rükvercbe kapcsolta a sebességváltót: érkezése óta a United támadásonként átlagosan 13,27 passzt enged meg az ellenfeleknek, amivel a letámadás agresszivitása inkább a mezőny második felében van. Amorímmal ez a szám 9,64 volt, ami akkor a hatodik legagresszívabb presszing volt a PL-ben. A felállás pedig állandó jelleggel 4-2-3-1/4-4-2 lett, ahol tízesként Bruno Fernandes csatlakozik az elöl lévő Bryan Mbeumo letámadásához. Mivel a portugál irányító nem a kameruni válogatott társ mellől, hanem mögüle indul, az ellenfél labdás játékosán olykor nincs elég nyomás, így a négyfős középső sornak is ütemben késve kell kilépnie. A rendszer sebezhetőségéből a Fulham ellen sokat láthattunk – Marco Silva csapata a helyezése ellenére olykor kifejezetten kreatív, átlós labdakihozatalokkal játszotta át a Vörös Ördögöket.

A nagyobb rangadókon, így a Manchester City és az Arsenal ellen pedig Carrick egyszerűen hátrébb, középső blokkba rendelte a saját csapatát, 4-4-2-ben őrizve a saját térfelet. Fernandes és Mbeumo így inkább csak oldalirányban tolódtak, míg a középpálya két szélén Amad és Cunha is az oldalvonal felé igyekeztek szorítani az ellenfelet. A saját kapu elé visszaszorulva pedig egy-egy védekező középpályás vagy szélső akár visszafelé is követheti az ellenfél felfutó játékosait.

Nagyon fontos kiegészítő elem, hogy a United védelmi blokkja bizonyos jelekre meglepetésszerűen kimozdul a középső blokkból – a váratlanságnál fogva ez néha hatékonyabb is, mintha a fizikai kimerülésig, az egész pályán üldöznék az ellenfeleket. Így sikerült egy-egy gólt szerezni a City és az Arsenal ellen is: ha az ellenfél szélsővédői felléptek, és a szerkezetük kissé megnyúlt, Mbeumoék létszámfölényes szituációban tudtak labdát szerezni, a kontrából azonnali gólveszélyt jelentve.

Most pedig térjünk rá a labdás játékra, mert az igazán izgalmas dolgokat ott láthatjuk.

Régimódi bátorság labdával

Mielőtt a strukturális finomságokon rágódnánk, kezdjük a lényeggel: a Carrick-féle United játéka labdával úgy maradt bátor, hogy közben jóval kevésbé dogmatikus. Az Arsenal elleni rangadón volt a leginkább feltűnő, hogy, míg Mikel Arteta csapata a sok mozgást szinte csak az ellenfél védelmi blokkján kívül, biztonsági passzokra használja, addig a Manchester United játékosai bátran, keményen igyekeznek a labdát felpasszolni az ellenfél két sora között helyezkedő játékosoknak – ez a fajta bátorság már-már régimódinak számít. Ebben mondjuk Amorím alatt sem volt hiány, de sehol sincs már a szerkezeti dogmatizmus:

Carricknél a labdakihozatal az elején 4-2-3-1-ből indul ki, mert ez illik a legjobban a kerethez.

Kobbie Mainoo a szezonbeli 600 percből több mint négyszázat az utolsó öt meccs alatt játszott, immár egyértelműen ő Casemiro új társa a védelem előtt. Amad és Dorgu sem szárnyvédőként erőlködik, hanem szélsőként, de ha kell, szabadon befelé mozogva. Bruno Fernandes sem kell, hogy a védelem előtt szenvedjen, Cunhához hasonlóan ő is szabad tízesként játszhat a vonalak között.

A labdakihozatal kezdetén tehát a United négy védője igyekszik széltében széthúzni a pályát, cél a lendületes támadás előkészítése. Hogy a United játéka mennyire célirányos, az is mutatja: akciónként átlagosan 12,06 passzt teljesítenek átlagosan a saját térfelükön, ami csak a tizedik a mezőnyben. Van, hogy agresszívabb letámadás ellen Lammens egyszerűen csak felíveli a labdát, erről majd később. De ha van elég tér és idő, direkten kihozzák a labdát. Ilyen szituáció kevesebb van, de előnye, hogy az ellenfél térfelén való berendezkedés helyett azonnal is képesek áttörni: a támadó négyes ilyenkor szabadon helyezkedik, helycserékkel, kényszerítőkkel pedig a pozíciós kontroll helyett azonnal elmozgó játékra lehet váltani. A két szélső védő közül pedig általában baloldalt Luke Shaw fut fel többet.

Felállt fal ellen a United játékában alapvetően felfedezhető a racionális, 3-2-5-ös szereposztás: Dalot a két belső védő mellé tagozódik be, Luke Shaw pedig felfut a vonal mellett. De itt sem merev felállásról beszélünk: az elülső ötös szabadon, aszimmetrikusan, gyakran minimális szélességgel helyezkedik, a cél a labda oldalán a kombinációs lehetőségek felerősítése.

A szélen vezetett támadásoknál is látványos, mennyire tudatosan keresik a játékosok a vonalak közötti játék lehetőségét: a bal oldalt Luke Shaw, a jobb oldalt pedig Amad a vonal mellett helyezkedve is általában befelé veszi át a labdát. Fernandes és Cunha rugalmas helyezkedése pedig gyakran a többieket is mozgásra készteti, ezáltal tempóelőnyt teremtve az ellenfelek ellen. Ha pedig felállt fal ellen nem megy, kontrából és visszatámadásból is lehet veszélyeztetni.

Természetesen a szabadságnak megvannak a maga hátrányai – gyakran előfordul még most is, hogy Bruno Fernandes például túlságosan is a labda felé mozog, ezért nem tudja azonnal előre folytatni a játékot. Jamie Hamiltonnak tehát igaza van, amikor azt mondja: Carrick csapata nem használja az átlós játékszervezést annyira tudatosan, mint például a Spalletti-féle Juventus. De éppen ez az ereje is: Carrick pár hét alatt nem a „portugál-”, pontosabban a spanyolviaszt akarta futballfilozófiailag feltalálni. Ehelyett egy olyan rugalmas, de határozott keretrendszerbe fogta a játékosait, amelyben azok egymással összhangban is kitűnően tudnak érvényesülni: egyszerűen minden játékos a helyén van. A szabadság pedig tökéletlenséget szül. Mégis ez jelenti most a United legnagyobb erejét.

Michael Carrick jött, látott – és ez a lépés váratlanul jól sült el. Lehet, hogy a jövőkép nélküli klubvezetésnek hosszú távon is szerencséje lesz.