„A bárány felfalta a farkast” – ismeretlenek verték az Aranycsapatot, Puskásról lesújtó véleményt írt a csapatorvos

A magyar válogatott úgy utazott el 1956 februárjában Isztambulba, hogy játékosai azt hitték: nem mennek sehova. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány ugyanis a Margitszigeten táborozó társaságnak bejelentette:

Elmarad a török túra.

A közlés hátterében az állt, hogy a házigazdáknak előre ki kellett fizetniük 70 ezer dollárt az akkori magyar kultúrdiplomácia legfontosabb terméke, az Aranycsapat kiküldetéséért, de a pénz a megadott időpontig nem érkezett meg. Ám a fenyegető lemondás következtében a vendéglátók sebtiben pótolták a hiányt, mivel az isztambuli stadion 35 ezer belépője elővételben elkelt (miután százezernél is több jegyigénylés futott be a török szövetséghez).

A magyar csapat tehát útra kelt, a tizenhét tagú keret kilenc labdarúgója rövid szünet után folytatta világkörüli turnéját. A hét Honvéd-játékos – Faragó Lajos, Bozsik József, Kotász Antal, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán – nem sokkal korábban még négy hetet töltött Egyiptomban és Szudánban klubcsapatával, míg a két ferencvárosi, Mátrai Sándor és Szabó László, Máltán portyázott a Kinizsivel.

Rejtélyes kimaradók a csapatból

A többiek névsora így festett: Ilku István, Buzánszky Jenő (mindkettő Dorog), Lantos Mihály, Hidegkuti Nándor (mindkettő Vörös Lobogó), Sárosi László, Csordás Lajos (mindkettő Vasas), Szojka Ferenc (Salgótarján), Tóth II József (Csepel).

Kocsis Sándort Sebes „fegyelmezetlenség miatt”, míg Budai II Lászlót, Sándor Károlyt és Palotás Pétert nem tudni, miért hagyta ki. Kocsisnak hamar megbocsátott, a jobbösszekötő 1956. április 29-én már játszott a jugoszlávok ellen (2:2). Akkor volt 60-adszor válogatott, majd az év további kilenc meccsén kivétel nélkül szerepelt; utoljára akkor – 1956. október 14-én –, amikor az osztrákok 2-0-s bécsi legyőzése alkalmával Magyarország, ha tudta, ha nem, kénytelen volt búcsút venni Czibortól, Kocsistól, Puskástól.

A magyar csapat, amely az 1954-es vb-döntő óta veretlen volt – 18 mérkőzésen 15 győzelmet, 3 döntetlent, 74:22-es, meglehetősen meggyőző gólarányt számlált –, abban a tudatban ment busszal Bécsbe, és onnan repülővel Isztambulba, hogy február 5-én találkozik a török válogatottal. Ám a török városban olyan havazás volt, hogy a vendéglátók azt ajánlották: játssza le az együttes a vajaskenyér-meccseket Izmir (7:1, 11:0), Ankara (4:2) és Isztambul válogatottja ellen (3:1), majd a túra végén, február 19-én legyen az A csapatok első hivatalos török–magyar találkozója. (Az 1952-es olimpián már szembekerültek a két ország képviselői, de a 7:1-es mérkőzésen a törökök nem a legjobbjaikkal álltak ki.)

Kemény kritika Puskáséknak

A magyarok belementek a menetrend-változásba, ám a kéthetes bumlizás nem használt nekik. A helyszíni jelentés így jellemezte a programot: „Az első két napon Isztambulban hó volt, hétfőn, kedden hajóztunk, szerdán és pénteken mérkőzés volt, szombaton utazás Ankarába, vasárnap mérkőzés. Hétfőn utazás, kedden szakadó eső, szerdán mérkőzés Isztambulban, pénteken eső, vasárnap mérkőzés…”

Ennél is súlyosabban esett a latba az, amit dr. Kreisz László csapatorvos jelentett a túráról (és Kő András ásott elő Szemétből mentett dicsőségünk című könyvéhez): „Sportorvosi szempontból fel kell hívnom az illetékesek figyelmét néhány játékosra.

1. Puskás Ferenc elhízott, nagy súlyfeleslege van. Az étkezésben, ivásban nem tud mértéket tartani, dacára annak, hogy a meggyőzés minden érvét felhasználtuk, hogy felvilágosítsuk súlyos hibáiról.

Edzéseit nem rendszeresen tartja, kedvetlenül végzi, és csak az általa jónak tartott edzésmódszert alkalmazza, ami mélyen visszavetette kondíciójában. Gyorsaságából, robbanékonyságából már alig van valami, és ha így halad, legnagyobb sajnálatunkra hamar befejezi pályafutását. 2. Czibor Zoltán hasonló Puskáshoz. Komolytalan az edzésben, életmódban. Alkoholfogyasztása mérték nélküli, és a kollektív érzés teljes hiánya áll fenn. Nagy érték ő is, de ilyen körülmények mellett nem használható. (…) Általában a Honvéd- játékosoknál tervszerűbb edzésre, komoly felvilágosító munkára, sokkal nagyobb fegyelemre, szigorú kézre van szükség. Az edző munkájának is tervszerűbbnek kell lennie. Az edzések szétfolynak, nincs egység, külön csoportok felügyelet nélkül edzenek.”

Ráadásul honfitársaink lebecsülték a törököket, akik aztán 3:1-re győztek úgy, hogy Lefter (2) és Metin góljával már 3:0-ra is vezettek, Puskás a 81. percben szépített.

A hazai gólszerzőket nem ártott volna ismerni. A görög származású Lefter neve a Fenerbahce himnuszában is szerepel, ami nem csoda, ha felidézzük, mit mondott a csatárról játszótársa, a hat évig a Serie A-ban futballozó Can Bartu, az első török labdarúgó, aki európai kupadöntőben szerepelt (1962-ben a Fiorentinával a KEK-ben), majd a Hürriyet sportrovatának vezetője lett: „Kétség sem fér hozzá, hogy Lefter a török futballtörténet legnagyobb futballistája.”

Lefter szintén megfordult a Fiorentinában, majd Nizzában is, de visszament a Fenerhez, amelyben  615 díjmérkőzésen 423 gólt ért el.

Hogy első számú klublegenda lett, az a gondviselésnek köszönhető, mert 1955 szeptemberében az az álhír terjedt el, hogy görögök támadtak a házra, melyben Törökország alapítója, Kemal Atatürk született. E miatt Isztambulban, ahol az idő tájt százezer görög élt, és a közeli Herceg-szigeteken, ahonnan Lefter származott, zavargások törtek ki; görögök, örmények, zsidók otthonát és üzletét kifosztották, felégették.

A hivatalos jelentések szerint a három napig tartó szörnyű esemény során három ember meghalt, harminc megsebesült, hetvenhárom templom, egy zsinagóga, nyolc kápolna, két kolostor, valamint 5583 otthon és üzlet – köztük 3584 görög – rongálódott meg vagy pusztult el. Lefter Kücükandonyadis (görögül: Lefterisz Antoniadisz) azt mondta:

Tizenöt nappal korábban, amikor gólt szereztem, a vállukon vittek az emberek. Majd egy számomra is csaknem végzetes éjszakán kövekkel és festékes dobozokkal dobáltak.

Metin Oktay nem élt át hasonlót, de ő sem volt akárki: hatszor lett a török bajnokság gólkirálya (1963-ban és 1965-ben egyaránt 38 góllal), és önmagát alakította az 1965-ben bemutatott A koronázatlan király című filmben. A Galatasarayban 497 mérkőzésen 538 gólt szerző csatár 1991. szeptember 13-án, 55 éves korában autóbalesetben halt meg, majd a sírjára is az a felirat került: A koronázatlan király.

Sebes Gusztávot a szőnyeg szélére állították

A váratlan török diadal után a közönség ellepte a pályát, önfeledten ünnepelte a győztes csapat játékosait. A Hürriyet másnap azt írta: „Az egész ország örömmámorban úszik.” A Tercüman meg azt: ,

A bárány felfalta a farkast.

A Népsport szerint a Faragó – Buzánszky, Szojka, Lantos – Bozsik, Kotász – Tóth II (Csordás, 46. perc), Machos, Tichy (Hidegkuti, 31.), Puskás, Czibor összetételű magyar válogatott, amelyben Bozsik 70-edszer szerepelt, „nagyon gyengén játszott”.

Büszkén húzta ki magát Giovanni Varglien, a török válogatott olasz szakvezetője, aki labdarúgóként a harmincas években szériában ötször nyert bajnoki címet a Juventusszal, s nála többször csak Giampiero Boniperti viselte a torinói csapat zebracsíkos mezét. Sebest viszont a szőnyeg szélére állították, és fél évvel később menesztették azzal: „Az Országos Testnevelési és Sportbizottság részéről hiba volt, hogy a labdarúgó-válogatott körüli összes teendő irányítását az OTSB elnökhelyettesének, Sebes Gusztáv elvtársnak a kezébe tette le, aki egy személyben szervezője és összeállítója volt a csapatnak.”

Arról nem szólt a fáma, hogy ki nevezte ki Sebest az OTSB vezetőjének és szövetségi kapitánynak egyszerre, miként az 1950 és 1956 közti páratlan sikersorozat is, melynek „mélypontja” a vb-ezüst volt, egy csapásra feledésbe merült…