A geopolitikai szorongás vámszedője és a nyugatos kihívó: mit hirdet Orbán Viktor és Magyar Péter a világfelfordulás korában?

Orbán Viktor szombaton évet értékelt, a Tisza–Brüsszel-nagytőke-koalícióval riogatott, és ennek keretében a Shellt (Kapitány Istvánt), az Erste Bankot (Kármán Andrást) és „Brüsszelt” az orosz–ukrán háború kedvezményezettjeinek, a halál vámszedőinek nevezte.

Mindeközben Magyar Péter és delegációja az éves müncheni biztonságpolitikai konferencián vett részt. Hogy ő ott volt, míg Orbán évek óta nem, önmagában is üzenet, de Magyar Péter csapata ezen kívül személyesen is egyeztetett – a saját elmondása és a közösségi médiás posztjai tanúsága alapján – többek között Donald Tusk lengyel és Andrej Plenković horvát miniszterelnökökkel, Alexander Stubb finn elnökkel, valamint Christian Stocker osztrák és Friedrich Merz német kancellárokkal, illetve Katherina Reiche német gazdasági miniszterrel is.

Az elmúlt hónapokban homlokráncolással figyeltem, hogy a külpolitikai szálat elengedi az ellenzék legerősebb pártja. Akár azért, mert azt gondolta, hogy Orbán Viktornak behozhatatlan előnye van ezen a téren, akár azért, mert a megélhetés és a nem működő állam kérdései tűntek neki a potenciális választók megszólítása szempontjából kifizetődőbbnek, akár azért, mert – mint a 24.hu külpolitikai újságírója, Kerner Zsolt írja – „látványosan úgy döntött, hogy a nemzetközi szereplők ölelése adta legitimációt felcseréli arra, hogy megfossza Orbánt egy hatékony fegyverétől, a külső befolyás emlegetésétől”, nekem úgy tűnt, hogy ebben a bizonytalan világpolitikai helyzetben kockázatos teljesen átadni a Fidesznek ezt a témát.

A leendő külügyminiszterként bemutatott Orbán Anita leigazolása és a külpolitikai sarokpontok bemutatása már elmozdulást jelentettek ebből a hallgatásból. Részvételük Münchenben, valamint a középjobboldali vezetőkkel való performatív mutatkozásuk pedig egyértelmű jelzései annak, hogy ezt a térfelet is be akarják játszani és hogy hová tartanak.

Geopolitikai szorongás

A politikai szorongás kifejezést a magyar politikai elemzésbe Bánszegi Rebeka vezette be, aki ezt így határozza meg: „A stressz egy speciális formája, amit politikusok és közéleti események váltanak ki. […] A közélet nemcsak azokat tudja aggodalommal eltölteni, akik egyébként általános szorongástól szenvednek, hanem a politika önmagában is lehet a félelem forrása. […] Amikor sérül az igazságos világba vetett hitünk, és nem érezzük, hogy befolyással bírunk a számunkra nem tetsző eseményekre, amik hatással vannak ránk, akkor a szorongás jogos reakció”.

Ez a tapasztalat átível politikai oldalakon, csak a fideszes választót az ismert világ vége és az annak nyomán várható káosz tölti el szorongással, míg a 16 év után talán reálisan kormányváltásban reménykedő választót az, hogy az utolsó pillanatban ez az esély mégis elillan. A választás tétjeinek egekbe srófolása és a választás másik oldali majdani elcsalásának, a vereség másik oldali majdani el nem ismerésének a folyamatos napirenden tartása politikusok és elemzők részéről tovább erősítheti a politika iránt érdeklődő vagy azt szimplán csak kizárni nem tudó polgárok szorongását.

De a politikai szorongás nem csak belpolitikai szorongás.

Bár a világ nem most lett kiszámíthatatlan és bizonytalan – erről tanúskodik a klímaszorongás is –, az elmúlt egy év eseményei tovább erősítették azt, amit geopolitikai szorongásnak nevezhetünk. Trump szeszélyes vámpolitikája és az Egyesült Államok világpolitikai pozícióját sajátságosan rendezni kívánó külpolitikája; Gáza, Venezuela, Irán, Kína, a csaknem négy éve zajló orosz–ukrán háború; az illiberális pártok térnyerése szerte Európában; a mesterséges intelligencia – és mindezek nyomán az EU lépéskényszere és habozásai, morális kiállások mellett az erőfelmutatás korlátai… Ezek mind-mind szabad szemmel is érzékelhetőek, és, ha többségünk bizonyára nem is követi a világpolitika összes színterének alakulását, de a félelem, a befolyás hiánya, a kontrollvesztés megjelenhet, mi több, indokolt.

Ez Magyarországról nézve azért is releváns, mert (egyebek mellett) az USA és Kína közti versengés, az USA és az EU közti ideológiai szembenállás vagy az USA és Oroszország energiapolitikai számításai mind nehéz döntések elé állíthatják a következő magyar kormányt (Pap Szilárd ír erről). Mindez politikai kincsesbánya a Fidesznek. Orbán Viktor immár legalább 11 éve rutinosan gerjeszti a félelmet valamely csoport vagy jelenség kapcsán, hogy magát javasolhassa az egyedüli gyógyírnek. Ő a tapasztalt államférfi, akivel jóban van Hszi, Putyin és Trump is – van-e biztosabb garanciája annak, hogy Magyarország kimaradjon a háborúból és jól jöjjön ki a világpolitikai átalakulásokból?

A világpolitikai mondás szükségessége

A világrendszerváltás valós. Orbán Viktor ezen megállapításán 2024 nyarán még sokan röhögcséltek, de mára már nemcsak ő és a mindig mindent katasztrofizáló radikálisok mondják, hanem a mainstream kellős közepe. Két példa:

• Mark Carney kanadai miniszterelnök sokat idézett januári davosi beszédében rámutatott, hogy a régi „szabályokon alapuló” világrendhez – ami ráadásul egy fikció volt – nincs visszaút.
• A müncheni konferencia címe: Pusztulás alatt. Friedrich Merz német kancellár nyitóbeszédében még ennél a baljós címnél is tovább ment: szerinte nem hogy pusztulás alatt van ez a világrend, hanem már nem létezik.

Ennek a változásnak része, hogy a megszokott fogódzók – az EU, a NATO, a Nyugat – porózusak lettek. Ezért balgaság Orbán világpolitikai fókuszát egy megalomán elme valóságtól elrugaszkodott lázálmaként letudni.

Ismételgethetjük, hogy:

• amíg ő a világ uraival tárgyal, addig le-/tovább rohadt a magyar állami ellátórendszer;
• senki nem veszi őt komolyan, izolálva van, csak Magyarországon világhírű;
• felmondja a biztonságunkat évtizedek vagy évszázadok óta szavatoló szövetségeket;
• hogyan szolgálja kizárólag a saját érdekét és nem a magyar nemzetét az, ahogyan az Európai Unióval kereket akaszt;
• mennyire nevetséges a konnektivitás koncepciója;
• helytelen a geopolitikai helyzetértékelése, és morálisan rosszak az oldalválasztásai.

Ezen megállapítások egy része igaz, egy másik része viszont csupán az erkölcsi fölényt kínálja a hatalomnélküliség tehetetlenségével szemben.

Orbán tudatos kommunikációs panelje, hogy magát fontos geopolitikai játékosnak mutassa be, aki érti az idők szavát, aki vezetőként a választók előtt jár; aki nem felzárkózik és igazodik, hanem a nyugati politikai elitek előtt jár; akinek, ha a diagnózisa és a gyógyírja nem is mindig pontos, de a lépték, amelyen belövi a problémát, tükrözi a valóságot.

Hogy ez a választók érzékelésével találkozik-e, arra „a Fidesz mindent mér, ha nem működne, nem csinálnák” toposz mellett közvetett adatokból következtethetünk. A Medián januári méréséből az látszik, hogy amíg a magyar emberek 34 százaléka szerint Magyarországon jó irányba mennek a dolgok és 62 szerint rossz irányba, addig a világgal kapcsolatban sokkal egységesebb a kép: 7 százalék szerint mennek jó irányba, 87 százaléka szerint pedig rossz irányba a dolgok. Ez a szám beszédes tükre annak, hogy van egy általános, oldalakon átívelő érzékelés arról, hogy a világban átalakulások zajlanak és nem feltétlenül megnyugtató irányba.

Ugyanebben a kutatásban mérte a Medián a magyar emberek aggodalmait is. Ezek között egy kérdés vonatkozott a geopolitikai szorongásra, annak egyik lehetséges dimenziójára, nevezetesen, hogy a válaszadó mennyire tart attól, hogy „a közeljövőben Európában háború lesz, amibe Magyarország is belesodródik”. Százfokú skálán 39 pontot ért el ez az aggodalom, fideszes szavazók körében 56-ot, a tiszások körében ennek kevesebb mint felét, de náluk is 25-öt.

A háborús fenyegetettséget nem lehet teljes mértékben a fideszes propaganda riogatásának számlájára írni, ugyanis ez a várakozás megfelel a nemzetközi trendeknek: a Politico napokban publikált kutatása szerint a vizsgált országok közül az USA-ban, Nagy-Britanniában és Franciaországban 40–46 százalék azok aránya, akik szerint öt éven belül kitör egy világháború – és az ettől tartók aránya az elmúlt egy évben mindegyik országban 8–13 százalékponttal nőtt. Németország kilóg, ott „csak” 23 százalék gondolja így, és ott az elmúlt egy évben valamivel csökkent ez az arány.

Hogy áll-e még az a közhely, hogy a külpolitika nem dönt el választásokat, az nem csak itthon érdekes kérdés.

A 2024-es amerikai elnökválasztás előtt mérték, hogy – bár a gazdasági kérdések vezették a listát – a választók 62 százaléka a külpolitikai kérdéseket nagyon fontosnak tartotta (a Trump-szavazók 70, Kamala Harriséi 54 százaléka). Ez azért érdekes, mert a hidegháború vége után a korábbi 30–60 százalékos számok leestek 5 százalékra, de mostanra megint kiemelten fontos téma lett a választóknak.

Itthon is el lehet búcsúzni attól, hogy ez a választások szempontjából nem fontos kérdés. Úgy tűnik, hogy Orbán Anitának a Tisza külpolitikai sarokpontjait ismertető interjújával, a másfél hete ismertetett pártprogram külpolitikai fejezetével és a hétvégi müncheni performatív networköléssel a Tisza immár ajánlatot kíván nyújtani ezen a téren.

A Tisza ajánlata

A Partizán február 11-i, Felderítő című adásában, amelyben a Tisza programjának ideológiai irányultságait elemeztük, Lakner Zoltán úgy értékelte, hogy a Tisza olyan ügyeket keres, amelyeknek a magyar társadalomban 60–80 százalékos a támogatottsága. A Policy Solutions 2025-ös külpolitikai attitűdkutatása alapján a nyugati orientáció, a NATO- és az EU-tagság egyértelműen ilyenek.

Magyar Péter a tavaly júliusi székesfehérvári beszéde óta ismételgeti, Orbán Anita is ezzel lépett színre: hogy Szent István nyomdokain „a Nyugathoz tartozunk”. Magyar Péter február 15-i beszédében is elismételte: „Magyarország helye Európában van”.

A párt másfél hete ismertetett programja elismeri, hogy átalakulóban van a világrend, amelyben kialakulóban van a versengő makrorégiók világa, ahol geopolitikai értelemben »birodalmi« logikák válnak uralkodóvá, és erre kínál választ az ő programjuk, amely szerint Magyarországnak az a jó, „ha hazánk valamelyik makrorégió szerves és stabil részévé válik. Mi egyértelműen Európa mellett tesszük le a voksunkat… Ugyanakkor Európa komoly nehézségekkel, válsággal néz szembe a makrorégiók versenyében, pedig Magyarországnak – az új világrendben főként – elemi érdeke, hogy Európa erős és versenyképes legyen” – fogalmaz a program.

Fő üzenetük, hogy a majdani Tisza-kormány helyreállítja Magyarország viszonyát az Európai Unióval és annak tagállamaival,

nem bot szeretnénk lenni a küllők között, hanem küllő a keréken.

„Konstruktívan kritikus” EU-politikát szeretnének folytatni: vagyis se nem behódolás (amivel a Fidesz vádolja őket), se nem botoskodás (mert így, a szövetség tagjaként lehet pragmatikusan nemzeti érdeket érvényesíteni).

A Fidesz szimbolikussá emelt ügyeiben a Fidesz álláspontját képviselik: megőrzik a déli határkerítést, elutasítják az illegális migrációt és a júniusig átültetendő EU-s migrációs paktumot, nem küldenének fegyvert és katonákat Ukrajnába, valamint Ukrajna gyorsított EU-csatlakozását sem támogatják. Február 15-én Magyar pedig azt is bejelentette, hogy alaptörvénybe akarják ültetni, hogy ne legyen sorkatonaság.

A Tisza-program kínosan ügyel összességében is arra, hogy kerülje a kultúrharcos, megosztó, szimbolikus ügyeket. Egyike a kevés kivételnek, ahol nem a fideszes álláspont mögé áll be, és nem kikerüli azt, éppen a „nyugatozás”: bár 60 százalékos a nyugati orientáció támogatottsága a magyarok körében a fent idézett kutatás alapján, a nyugatozás jellemzően a liberális tábor nyelve volt.

Őket is nyugtathatja meg legjobban ez az egyértelmű pozicionálás, míg a fideszeseket vagy a szimbolikusan progresszív ügyeken idegeskedőket triggerelheti.

Ennél érdekesebb kérdés lesz, ha esetleg majd a Tisza alakít kormányt, hogy mit kezd azzal konkrét helyzetekben, hogy „a Nyugat”, amely mellett leteszi a voksát, finoman szólva sem egységes: az EU-t vagy az USA-t értik alatta? Mi lesz a politikai álláspontja azokban a kérdésekben, amelyek esetében a restaurálni vágyott szövetségi rendszereinken belül vannak konfliktusok, például a NATO-ban vagy a V4-ben: Babišsal és Ficóval is konstruktív viszonyt remélnek? Az EU számára kívánatos Kína-politika kapcsán Kaja Kallasszal vagy Emmanuel Macronnal értenek majd egyet? Ezek persze olyan részletkérdések, amelyek nem játszanak szerepet a kampányban, de kormányon kihívást jelenthetnek egy koherens és konstruktívan kritikus EU-politika számára.

Ami kijelenthető: sem a Fidesz, sem a Tisza részéről nincs őszinteség abban, hogy mekkora a nemzeti kormány valódi mozgástere, ezért is nehéz vitázni arról, hogy mit tehet vagy kell tennie egy következő kormánynak. De jelenleg nem is ez a tét.

Mire lesz ez elég?

A Tisza tehát bement a Fidesz egy újabb védett ideológiai területére, amilyen volt eddig a külpolitika és a világpolitika. Én amellett érveltem, hogy ez régóta esedékes volt, mert egy ennyire bizonytalan és szorongató világpolitikai helyzetben jogos választói elvárás, hogy ezzel kapcsolatban kapjanak iránymutatást és megnyugtatást.

• Ez igaz az orosz–ukrán háború kérdésére, mert, bár két év alatt 60-ról 46 százalékra csökkent az ebbe való belesodródástól félők aránya, azért ez még mindig magas, ráadásul nem igaz, hogy ez lejárt lemez volna. Annak tükrében, hogy az USA által biztosított védelem szűntével az európai országok önálló védelempolitikája, a fegyverkezés és a sorkatonaság mindenütt napirenden van.
• És igaz ez a liberális világrend átalakulására is. Ha nem stimmel Orbán diagnózisa és megoldása a geopolitikai feladványra és szövetségi politikára, akkor a szorongást csak az oldhatja, ha van rá realista, hiteles és reménykeltő alternatíva.

A Fidesz 2022-ben ugyan a győzelmét nem annak köszönhette, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát, de a kétharmadban volt része ennek az ölükbe hullott, szorongató helyzetnek.

Nem az számított, hogy Orbán még néhány héttel a letámadás előtt is azt mondta: ő volt Putyinnál, és neki az orosz vezető azt mondta, hogy nem készül katonai agresszióval – vagyis benézte. Az számított, hogy ha ég a világ, kiben bízol jobban.

A nemzetközi helyzet fokozódik. A világrend megváltozását komolyan kell vennie egy felelős kihívónak, mert a helyzet komoly, a geopolitikai szorongás pedig egyik erőforrása a kormányzó hatalomnak. A Tisza-program és müncheni performansz azt sugallja: a legfőbb kihívó ezt érti. Hogy a választókat megnyugtatják-e a választásai, áprilisban kiderül.

A szerző politológus, a Bécsi Egyetem kutatója