Üvöltő szelek: így lesz Valentin-napi marketingfogás a világirodalom legtoxikusabb szerelméből

Van egy apró, de igen fontos részlet Emerald Fennell új, nagyszabású drámájának eredeti nyelvű poszterén: a cím alig kivehető idézőjelek közé ékelődik. Az ember szeme átsiklik az ilyesmin – amúgy is könnyebb a két felháborítóan szép főszereplő, Margot Robbie és Jacob Elordi Elfújta a szél-plakátimitációjára koncentrálni, mint a betűkre –, pedig jelentőségteljesek ezek az idézőjelek.

A Fennell-féle Üvöltő szelek ugyanis sokkal inkább fan fiction, mint adaptáció. A forgatókönyvíró-rendező a rajongott regényt csupán kiindulópontként használta: nagy ívben elkerülte annak komplexitását, a történetet pedig markánsan a saját képére formálta.

Egyrészt, Fennellről lévén szó, telepakolta erotikával, élénk színekkel, extravagáns ruhakölteményekkel és sötétre hangolt pophimnuszokkal. Másrészt úgy vezette fel a Catherine és Heathcliff kapcsolatára koncentráló feldolgozást, mint „minden idők legnagyobb szerelmi történetét.” 

Az angol klasszikus irodalom és Emily Brontë rajongói már ezen a ponton eldobták a hajukat.

Merthogy az 1847-ben Emily Brontë egyetlen regényeként megjelent Üvöltő szeleket azért nem kifejezetten romantikus történetként tartják számon. Kétségkívül van benne szerelmi szál, de a Catherine és Heathcliff közötti kapcsolatot ma leginkább toxikusnak neveznénk, maga a regény pedig jóval többről szól, mint az ő szerelmük: a bántalmazás körforgásáról, emberi kegyetlenségről, rasszizmusról, osztálykülönbségekről, bosszúról, önzésről, önpusztításba torkolló megszállottságról.

A történet szerint a zord West Yorkshire-i lápvidéken élő Earnshaw család egy nap magához vesz egy liverpooli árvát, Heathcliffet, aki ettől fogva a család gyermekei, Hindley és Cathy mellett nevelkedik. Előbbi kezdettől fogva gyűlöli, és kiskoruktól kezdve bántalmazza, utóbbi azonban hamar szívébe zárja a tanulatlan, sötétbőrű fiút. A gyermeki barátság aztán mindkettejük életét meghatározó szerelemmé (később inkább megszállottsággá) alakul. De bármily elsöprő is ez a szerelem („Életem nagy értelme: ő”, illetve „Én Heathcliff vagyok!” mondja Cathy gyakran idézett monológjában), a regényben sosem teljesül be. Cathy inkább a Szelesdomb szomszédságában fekvő Fácánosmajor gazdag örököséhez, Edgar Lintonhoz megy feleségül, Heathcliff pedig évekre eltűnik. Amikor pedig – immár maga is gazdag emberként – visszatér, családokon és generációkon átívelő bosszúhadjáratba kezd.

Az Üvöltő szelek nem kifejezetten kellemes olvasmányélmény; az ember folyton azon kapja magát, hogy azt kívánja, bárcsak kicsit kevésbé lennének ellenszenvesek Brontë hősei, vagy legalább kicsit máshogy alakulna a tragikus sorsuk. 

A korabeli kritikák nem is értékelték nagy szerelmi történetnek, inkább „vulgáris romlottságán és természetellenes borzalmain” hüledeztek. „Hogyan tudott egy ember ilyen könyvet írni anélkül, hogy öngyilkos lett volna?” – merengett a Graham’s Magazine kritikusa, aki értekezését azzal a meglátással zárta, hogy a szerző bizonyára túl sok sajtot evett.

Fennellt láthatóan nem az eredeti mű komplex történetmesélése és témafelvetései érdeklik. Saját elmondása szerint azt az élményt szerette volna filmre vinni, amilyennek ő tizennégy évesen megélte ezt a könyvet: nagy, romantikus tragédiaként.

Ennek megfelelően a 2026-os Üvöltő szelek, hogy finoman fogalmazzunk, egyszerűbb az ihletőjénél. Cserébe viszont harsányabb és szexibb, ráadásul maximálisan kielégíti egy tizennégy éves olvasó titkos vágyait.

Nemcsak a több narrátoros bonyolult szerkezet és a konkrét karakterek maradtak ki ebből a változatból (Hindley például Fennellnél nem létezik, itt helyette a Martin Clunes által megformált apa bántalmazza Heathcliffet), de a főhős sötét bőrszíne és a könyv komplett második fele is: tényleg csak Cathy és Heathcliff szerelmének könnyen befogadható és jó sok erotikával felfűtött változatát kapjuk.

A Margot Robbie és Jacob Elordi által megformált hősök egyébként jóval szimpatikusabbak is ebben a verzióban, mint Brontënál. Cathy ugyan kicsit önző és sekélyes, de sokkal ártatlanabb teremtés, mint a könyvben; Heathcliff pedig ezúttal jobban emlékeztet bármelyik Mr. Darcyra, mint a regényből megismert, leginkább valamiféle pusztító természeti erőre hasonlítható karakterre (az a történetszál például, amelyben különböző módokon bántalmazza feleségét, itt egy különös, beleegyezésen alapuló BDSM-kapcsolattá alakul). És itt persze nem is marad beteljesületlen az a bizonyos szerelem, mégiscsak Valentin-napra időzítették a premiert.

Mindezzel önmagában nem is lenne gond. Ahogy a fentiekből is látszik, az Üvöltő szelek komplex, nehezen adaptálható (ráadásul nem kifejezetten élvezetes) történet, nyilván át kell szabni kicsit, ha az ember filmet akar belőle csinálni. A baj azzal van, hogy a hiányzó elemeket Fennell nem nagyon pótolja mással – hacsak nem tekintjük elegendő pótlásnak a stílust magát: a hol Tim Burtont, hol Wes Andersont idéző látványilágot, a Barbie-filmet is megszégyenítő kosztümöket, Charlie XCX külön ide készült dalait és Anthony Willis zenéit.

Ezek mind nagyon jól működnek. Ami nem működik, az a történet.

Mert, ha az ember az Üvöltő szeleket akarja feldolgozni, akkor nem érdemes Rómeó és Júliát csinálnia belőle, ha viszont – mondjuk a Bridgerton sikerén felbuzdulva – erotikus kosztümös filmet akar forgatni vagány zenékkel és korunk legjobb színészei közül kettővel, ahhoz talál sokkal jobb történetet is, mint Brontë gótikus bosszúregényének kihipózott fele.

Ettől még az új Üvöltő szelek egyáltalán nem rossz filmélmény: Robbie és Elordi (aki lassan tényleg a Z-generáció Brad Pittjévé érik) az előzetes kritikákkal szemben kifejezetten jó választásnak bizonyultak, az ő érdemük, hogy átérezni valamit abból a nagy szenvedélyből, amire az egész film alapoz. És a maxon pörgetett érzékszervi szőnyegbombázás arról mindenképp gondoskodik, hogy unatkozni ne nagyon lehessen Fennell filmjén, egy-egy kép pedig örökre a memóriánkba vésődjön. Csak olyan nagy, generációs klasszikus nem lett, mint amit sokan reméltek tőle.

Üvöltő szelek, 2026, 136 perc. 24.hu: 7/10