Ez a nyikhaj lenyúlja a pénzed, teherbe ejti a nőd, és még pingpongban is megver

Marty Mausert nem akarod ismerni. Öntelt és levakarhatatlan fickó. Ha akar tőled valamit, bármit elkövet, hogy megszerezze. Ha kidobod az ajtón, bejön az ablakon. Ha kivágod az ablakon is, autóstoppal elutazik Lappföldre, megkeresi és leüti a Mikulást, ellopja a piros ruháját sapkával együtt, és jelmezben mászik be a kéménynyílásodon.

Mind ismerünk olyan típusú embereket, mint Marty: javíthatatlan hóhányókat, megrögzött svindlereket, akiknek csak a gátlástalanságán és a körülményeiken múlik, hányszor és milyen súlyosan hágják át a törvényeket. Tehetséges szélhámosok, de nagy kérdés, van-e máshoz is tehetségük.

Marty megszállottsága a róla szóló film alkotóinak állhatatosságára rímel. Josh Safdie író-rendező és Ronald Bronstein társíró több mint tizenöt éve olyan arcokról forgatnak filmeket, akik ezerrel pörögnek. Akiknek mindig van egy nyerő ötletük, csak éppen mindig karnyújtásnyira vannak a megvalósításától. Ezért a családjukra, szerencsétlen barátnőjükre, barátaikra akaszkodnak. Abszurd és kellemetlen, olykor egyenesen életveszélyes helyzetekbe keverik őket és saját magukat, amíg le nem állítják őket. Azt pedig nem egyszerű.

Ilyen férfiról szólt Josh és öccse, Benny Safdie első nagyjátékfilmje, a Daddy Longlegs, amelynek Bronstein nemcsak a forgatókönyvén dolgozott, hanem a főszerepét is eljátszotta, a vészesen hanyag és felelőtlen apát, akinek tíz év körüli gyerekei rovására elkövetett ámokfutását csak eltakart szemmel lehetett nézni. A Safdie testvérek nagy kiugrását aztán a Jólét hozta meg. Ha emlékszünk a Robert Pattinson által alakított bankrabló folyamatos nyüzsgésére és a hős alkatához passzoló filmstílus nyughatatlan, nyers vibrálására, már tudjuk, mire számítsunk a Marty Supreme-től. Mint ahogy az Adam Sandler főszereplésével készült Csiszolatlan gyémánt is ugyanennek a férfitípusnak a portréja.

Josh Safdie ezúttal nem a testvérével közösen rendezte a filmet. Benny Safdie mostanában többet színészkedik – az Oppenheimerben Teller Edét játszotta –, és rendezőként az ő nevéhez fűződik a tavalyi Dwayne Johnson-os birkózóéletrajz, a Zúzógép.

Mintha a Safdie testvérpár kettéosztódva is párhuzamos vágányokon haladna: a Marty Supreme ugyancsak a sport világában kutatja a nagyság titkát és az önmegvalósítás lehetőségét. De más a lépték, mert a két film közül a Marty Supreme az igazán ambiciózus produkció.

Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy Marty kitörési kísérletei, emelkedés és bukás refrénszerűen ismétlődő fordulópontjai túlmutatnak egyetlen feltörekvő sportoló bemutatásán, és az amerikai önmegvalósítás nagy témáját dolgozzák fel. Safdie részletező figyelme, az indázó, totálképszerű miliőrajz az allegória fesztávját adja Marty máskülönben szinte kényelmetlen közelségbe hozott, sok szempontból pitiáner történetének.

Jelképes a korszak, az ötvenes évek eleje, Eisenhower elnökségének kezdete. A világháború utáni újrakezdés idején és a hidegháború legzordabb éveiben járunk, amikor a prosperáló Egyesült Államokat egyszerre jellemezte a globalizációs piacszerzési kényszer és a kommunistának mondott politikai ellenfelekre zúduló, heves idegengyűlölet. E kettő, egymásnak némileg ellentmondó nagyhatalmi késztetés a versenysportban egyesülhetett. Micsoda diadal kilépni a világporondra, és ott szimbolikusan megsemmisíteni az ellenfelet!

Marty Mauser, a New York-i Lower East Side szegénynegyedében felnőtt, zsidó cipőboltos fiú is erre a nemzeti ambícióra mutogat, amikor mecénásokat és szponzorokat keres részvételéhez a nemzetközi asztalitenisz-tornákon. Kevés sikerrel.

Marty és általában véve a pingpong annyira radar alatt van, hogy senkinek nincs sok kedve támogatni. Így a fiú sportban mutatott tehetségén és szorgalmán, másik oldalról rámenős viselkedésén, törtető és törleszkedő, manipulatív alkatán múlik az érvényesülése. Szomszédban lakó, férjezett szeretője éppen úgy önérvényesítésének áldozatává válik, mint taxisofőr haverja, egy szebb napokat látott színésznő vagy a New York-i éjszaka félvilági, bosszúszomjas figurái.

A Marty Supreme klasszikus nevelődési történet, amiben éppen csak az a kérdés, mit tanul, miféle bölcsességet szed fel kálváriája végén a főhős. A végén? Inkább átmeneti nyugvópontján, mert nem úgy tűnik, mintha a Martyhoz hasonló alakok képesek lennének tartósan visszafogni magukat. Amerikában a self-made man, az alacsony sorból származó és magasra jutó hős mitikus figura, vagyis portréja mindig aktuális.

Hiába játszódik a Marty Supreme az ötvenes években, a jelenről is szól. Mit mond el Safdie Eisenhower Amerikájáról, amit Trump Amerikájára is érvényesnek tart?

Leginkább azt, hogy a tisztességes előrejutásra alig mutatkozik esély. Hiába vagy gátlástalan, mindig lesznek nálad gátlástalanabbak, akiknek veled ellentétben még pénzük is van. Marty nem különösebben szimpatikus ember, de nála is ellenszenvesebb a középkorú színésznő férje, az irodaszermágnás, aki úgy szipolyozza ki és alázza meg a főhőst, ahogy történik ez egy másik, ugyanebben az időszakban játszódó és szintén az egyéni kiemelkedés árnyoldalairól mesélő filmben, A brutalistában is.

Brady Corbet tavalyelőtti, számos díjjal elismert filmjéhez hasonlóan a Marty Supreme is egy New York-i, független filmes közegből érkezett rendező komoly presztízsű, a léptékváltás igényével elkészített filmje, amely egyszerre összegezi az eddigi pálya eredményeit, és nyit új pályaszakaszt.

Josh Safdie szempontjából a legfontosabb különbség, hogy nincs mellette társrendezőként a testvére. Ezzel párhuzamosan az új Safdie-film hőse mellett sincs olyan szövetséges, akiért tűzön-vízen keresztülmenne. A Jólét gengsztere még felelősséget vállalt az öccséért, a Csiszolatlan gyémántban megismert ékszerkereskedő pedig őszintén szerette a barátnőjét. Marty már csak saját magában bízik, nincs, ami ellensúlyozná az önzését.

Ezzel a fontos különbséggel együtt a Marty Supreme hamisítatlan Safdie-film. A legfontosabb alkotótársak közül nemcsak az író Bronstein, hanem a zeneszerző, Daniel Lopatin és a Csiszolatlan gyémánt operatőre, Darius Khondji is visszatért a csapatba. Josh Safdie ráadásként megnyerte magának Timothée Chalamet-t, aki ugyanolyan magas hőfokon, ellenállhatatlan lendülettel nyomakodja, passzírozza át magát a filmen, mint Pattinson és Sandler a korábbi Safdie-rendezésekben.

Chalamet pökhendiséget és kamaszfiús sármot visz a szerepbe, ami miatt egy-egy helyzetben nehéz eldönteni, Marty csak adja-e az ártatlant, vagy valóban őriz még valamit gyermeki naivitásából.

Fajsúlyos, sokoldalú alakítás, annál is inkább, mert Chalamet csak percekre adja át a reflektorfényt más színészeknek. A legemlékezetesebb alkalommal Röhrig Gézának, aki a holokauszttúlélő, magyar pingpongversenyző epizódszerepében Marty túlélési készségeinek hideglelős, történelmi párhuzamát mutatja meg, és hangsúlyosabbá teszi a főhős zsidóságának motívumát. Mindez a film világának kiterjedtségét jelzi, a főhős útjával összefonódó ösvények sűrű hálózatát gazdagítja.

Chalamet megformálásában Marty olyan mértékben magához hasonítja a róla szóló film formáját, hogy helyenként a Marty Supreme is fárasztóvá válik. A főhős intenzív jelenlétére építő, lüktető képi világ és a zenéket, zajokat alkalmanként szándékosan túlhangosító hangkulissza olyan zsongító élmény, ami két és fél órában próbára teszi a nézői koncentrációt. Egyúttal – és ez biztosan nem baj – kiváltképp érdemessé teszi a Marty Supreme-et a többszöri megnézésre.

Már, ha van kedvünk még jobban megismerni ezt a Marty nevű, nagyreményű szélhámost.

Marty Supreme (2025), 149 perc. 24.hu: 8,5/10.