Krimit írt egy magyar parlamenti exképviselő

A legtöbben nem úgy kelnek fel, hogy aznap meghalnak. Akkor talán jobban átgondolnák, mit vesznek fel. A férfinak ez jár a fejében, miközben a telefonján a három héttel ezelőtti képeket pörgeti át. Könnyek már nincsenek, a cinizmus vaskupolája teszi a dolgát. A számla várhatóan csak évekkel később fog megérkezni, kérdés, hogy egy trauma vagy a kezelőorvos nyújtja majd be. Kávéházi önanalízis, Freud városához marhára illik. Ez az első mosolya az óta a bizonyos hétvége óta.

A kávézó is stimmel, a bécsi TV-torony tetején, a forgó bárban ül. Az ország legmagasabb épülete. Mehetett volna a belvárosi klasszik, felvágós helyek vagy az újhullámos, hipszterkávézók valamelyikébe. Egyikben száraz, túlárazott Sacher torták, a másikban zabtejes, fair trade latte. Itt meg százhatvan méter magasban csak az agyonpörkölt Julius Meinl, meg a késő nyolcvanas évekből itt felejtett faborításos falak. Az étterem ablakai matricával számozottak, ő a negyvenhármasnál ül, közben az egész szerkezet szép lassan mozog alatta, szinte észre se venni, csak a táj változik. A pincér persze magyar, kiejtése alapján Debrecen környéke. Alakul szépen az a pincérnemzet. Az idő fullosan tiszta, az egész város gyönyörűen látszik. A magyar középosztály évszázados álma csillogó vibrálással terül el odalent, az egyik oldalon az ENSZ-negyed brutalista betontömbjei, másikon a Stephansdom gótikus tornyai. Köztük a Duna kék vonala, és a férfi új otthona.

Előtte az asztalon a túlzottan aktív gyerekkezek által megtépázott művirág, mellette egy gyűrött fénykép. Továbbra sem tudja, kik vannak rajta, a hátulján csak egy évszám és egy városnév tollal felírva. Kiissza az utolsó korty kávét, lassan ideje fizetni. Ekkor megcsörren a telefonja. Ismeretlen szám. Az ilyen hívásokat általában nem szokta felvenni, de az elmúlt hetek sok új szabályt hoztak. Hátradől, végigsimítja a haját, közben a bal füléhez emeli a készüléket.

– Megkaptam a képeket – szól bele egy hang. Nem válaszol. A csend kifeszül a hívásban, csak a másik légzése lépi át a határt.

– Szar egy ügy – teszi hozzá végül a másik.

– Számos nyitott kérdéssel. Szex és halál, ez a kombó még otthon is sokaknak elgondolkodtató lehet – néz ki az ablakon a férfi. – Még a haverjaid közül is. A fontos dolgok úgyis mindig magasan dőlnek el –süti le a szemét.

– Bölcs meglátás – érezni a mosolyt a másik oldalon. – Ezek alapján gondolom nem is kell kifejtenem, hogy mi szolgálja a legjobban a gyerekek egészséges fejlődését.

– Bazdmeg – vág közbe a férfi –, ha csak egy hajuk szála is meggörbül…

– Ilyen gyönyörű kilátáshoz nem illenek az ilyen ronda szavak – érkezik a válasz. A férfi idegesen néz körbe. A pincéren kívül egyedül van, most lép csak be két hatvanas ázsiai turista. Horgászsapka, hátizsák, medveölő méretű kamera, útikönyv a kézben. Nem rá figyelnek.

– Nincs ott senki – a hazai hang mintha csak koncertműsort ismertetne. – Ha nem okoskodsz, nem is lesz soha. Akkor minden rendben lesz. – Egy másodpercre elhallgat. – Csak egy baráti jótanács.

– Pusztuljatok el mind – nyomja ki azonnal a telefont. A számot is tiltásra rakja.

Az órájára néz, int a pincérnek. Nyugi, a borravaló azért szép lesz. Ideje indulnia, Pesten már várják.

Két és fél óra az út, az elmúlt hetekben kitapasztalta. Az új feladataival lényegében kettészakadt a két város között, a kocsi tele üres szendvicses- és összegyűrt kólásdobozokkal.

Hiába mondták a barátok, meg főleg az öreg, ő nem engedett a maga szabta embertelen határidőből. Minden ügyet elintézett. Mostanra az összes alapkérdés elrendezve, megvan a lakás, a biztosítások, a többire meg szeptemberig van idő. Most megy utoljára, holnap a temetés után már hárman jönnek ki, együtt. Jövő héten elhozza a srácokat ide a toronyba. Élvezni fogják, innen a Práter óriáskerekét is látni. Akkor elmond nekik mindent.

*

FERI

Vasárnap 7:2 3

Meglepő egy hulla. Pedig a holttestek sokban hasonlítanak. Ahogy kijelentkeznek, abban különböznek.

Feri már csak tudja. Most mégis másra számított. Amikor hajnalban megcsörrent a mobilja, és a központostól félálomban meghallotta, hogy egy holttesthez kell kimennie, nem ezt várta. Biztos valami pufidzsekis hülyegyerek tolt fel eggyel több csíkot, és lökte le a másikat. Túlpörgött tenderelszámolás.

De ez a test más volt. Még így kiterítve, szétzúzva a köves parton is elegancia és dacos büszkeség sugárzott belőle. A ruhája sem a helyi újelit ízlését tükrözte.

Ettől még finom holmi volt, ezt még Feri is látta, pedig jó, ha félévente egyszer eljutott a H&M-be.

Tihanyban régen nem kellett helyszínelni. Főleg nem így kora reggel. Idegesek is a kollégák, a magas sziklás orom alatti partszakaszon három egyenruhás sürög nagy igyekezettel. Meg kell hagyni, egész ügyesen biztosították a helyszínt, a köves part egy részét kordonszalaggal vették körbe, a testnél sem volt izgatott tapicskolás, szakszerű volt minden. Ezt majd beleírjuk a jelentésbe, gondolja Feri, miközben átbújik a kordon alatt, és odalép az egyik fiatal rendőrhöz.

– Mit tudunk, Kovács? – kérdezi a fiatal zászlóstól, akivel már két rablási ügyben is dolgozott együtt. Egy éve kerülhetett a kapitányságra, értelmes, beszél angolul, még egy év, és már Amszterdamban lesz portás duplaennyiért. Mindig ez van, a legtöbb kolléga arcát megjegyeznie sincs ideje.

– Hajnali ötkor érkezett a bejelentés, én voltam itt először… Csúnya egy eset. Vihar nem volt, és amennyire megnéztem, az áldozat kezén jól látható sérülések és földnyomok találhatóak. Szóval küzdött. Valaki meglökhette… – hadarja a szakmunkásbajszát rágcsálva Kovács.

– Mi a baj, zászlós? A közlekedésieknél nem látott hullát? – Kovács pár hónapja onnan kérte át magát. Az M7-es tavasztól megbízhatóan szállítja a hullákat, főleg a nyári hónapokban: német prémium, belső sáv, kettőhúsz, villogás, mentőhelikopter, ugrik a transzplantációs lista, valahol egy gyerek az új vesével kezdi a napot.

– De, százados, láttam. Nem is az, hanem… – hallgat el hirtelen.

– Mi az? Nyögje már ki!

– Mielőtt kiértem, útközben a rendszerből lekértem a szokásos adatokat, és megnéztem kié a ház fenn – mutat a felettük magasodó sziklás orom felé. Ferinek hunyorognia kell, de végül észreveszi: masszív, modern villa vonalai tűnnek fel a sziklaszirt szélétől olyan harminc méterre.

Felvonja a szemöldökét. – Ez az, amire gondolok?

– Rosszabb – nyögi Kovács.

– Akkor jó szar napunk lesz – mondja Feri, miközben a zsebébe túr az aznap ötödik cigijéért.

*

ÁGI

Csütörtök

Késünk, hogy a franc essen bele.

A londoni járat naponta háromszor fordul Luton és Budapest között. Minden alkalommal késik egy kicsit, így aztán az esti, utolsó járatra legtöbbször már több óra csúszást összehoz. Persze tudom ezt, hogyne tudnám, még abból az időből, amikor sokat jártam haza anyához. De a csúszás örök, az angol disszidensjáratnál főleg. És még mondják, hogy a régi jó dolgokból semmi nem maradt. Most is egy bőven korábbi gépre kellett volna foglalnom, de Ian még berakott egy meetinget délutánra, ott kellett lennem, lenyomni a prezentációt az ügyfeleknek, megnyugtatni őket, hogy az új bébitápszerük bevezető kampányának előkészületei jól haladnak, nagy siker lesz, kajálják majd a kicsik. De, ami fontosabb, az anyukák is. Mosoly, magabiztos prezentáció, egzakt válasz minden fontoskodó kérdésre.

Lehoztam, ahogy kellett, ezért fizetnek.

Csak emiatt a későbbi indulás karcos. Az akkum már ereszt le, az utolsó Pret A Manger chai lattém doppingos lökete már sehol.

Itt vagyok a kapunál. A gép meg persze sehol. Shit, már egy órája levegőben kellene lennünk Budapest felé, ehhez képest most mondták be, hogy még másfél óra, amíg a gép egyáltalán megérkezik. Onnan meg a szokásos kotta: az előző körös utasok kiszállítása, kapkodós takarítás (pár mogyis-zacskó mindig marad), buszos beszállítás, bőrönd minden résbe, plusz egy óra a kifutón, közben a bemondóban kapitányi szabadkozás, hunglish nyilván, de persze csatlakozz a hűségprogramba, parfümajánlat, plüssmackó akciósan.

Bőven éjfél után érünk majd Ferihegyre, hulla leszek. Csak tapsolás ne legyen.

Pedig topformában kell lennem, az egész balatoni víkend miattam lesz. Végül is negyven csak egyszer lesz az ember lánya, ahogy Szilvi mondta. Az egész az ő ötlete volt, legjobb barátnőként nem engedheti, hogy Londonban egyedül vagy ki tudja kivel ünnepeljek, hadarta, amikor még tavaly, karácsony előtt felhívott az ötlettel. Úgyis nyár közepére esik, akkor már legyen valami különleges „mulatozás” (ledobom az ékszíjat, amikor az anyja szavait keveri bele a mondataiba) a kerek évforduló, csicseregte a video callban a maga kedves módján, szinte lenyomva a torkomon, hogy a régi bandával közösen ünnepeljük meg a szülinapom egy partis, hosszú hétvégével a Balatonon. Zoli bérel valami villát Tihanyban, még Robi is hazajön. Szóval együtt lesz a banda, pörögni kell, és persze csillogni. Hiszen ez olyan, mint egy osztálytalálkozó, minden az asztalra kerül: mit csinálsz, mit értél el, kipipáltad vagy elmaradtál. Projekt checklist az élet: férj, gyerek, munka, beosztás (értsd: mennyivel pittyen a havi fizus sms), ház, kocsi pipa. Minden fenn agyonfilterezett vagy legalább nofilter hashtag képekkel az Instán, pipa. Szuper, átmentél. Az életed maga a boldogság. Mások is látják, és irigykedhetnek rád otthon a találkozó utáni borízű fogmosás közben, ez a lényeg.

Szánalom, ezért sem járok haza semmilyen osztály- vagy évfolyam-találkozóra. De Szilvinek nem mondhattam nemet.

Viszont a helyzet az, hogy szilveszter óta bonyolódott nálam a képlet: amikor Szilvi az egészet felvezette, Patrick még nem volt. Az új felállásban alapvetően vele ünnepelnék: kis olasz étterem Kensingtonban, nagy séta Notting Hillben, végre talán megvan hozzá a saját Hugh Grantem… De már nem mertem visszajönni a balatoni tervekből, megígértem, hogy ott leszek. Szilvi totál leolvadt volna, egy ideje amúgy sem olyan szoros köztünk a kapcsolat, „csak” heti két call. Pedig most van mit megbeszélnünk, nem halogathatom tovább. Szóval inkább megyek.

Egyszerre akarom látni ezeket az embereket, hiszen annyi mindent éltünk át közösen, annyi minden összeköt minket, és egyszerre félek, hogy ennyi idő után újra bandázva leszünk együtt. A kiszámíthatatlanság rögtön idegessé tesz, hetek óta ezen stresszelek. Tudom kezelni, rendben lesz, mondogatom magamnak. Túl van már nehezebb dolgokon is, sok mindennel megküzdött, méghozzá sikeresen, mondaná nyugtatólag a dokim (népirtást túlélő bosnyák bevándorló, van honnan merítenie), ha itt lenne velem. De nincs.

Én vagyok csak. A negyvenes (most már), gyerek nélküli, karrierista, egoista picsa.

Aki mindent otthagyott: országot, családot („biztos jól meggondoltad?”), a bandát, terveket és főleg mások álmait („értsd meg, csak neked akarok jót”). Megkapta a diplomát, ugrott az újonnan megnyitott EU-s határokon át, és lelépett. Hátra se nézett. Se anya, se a banda, valójában senki nem értette. Megőrültél, kérdezték, remek karriered lehetne itthon, ezzel az aggyal, diplomával (és kinézettel, tették hozzá a pofátlanabb pasik és az irigyebb csajok) a határ a csillagos ég, győzködtek. Nem értették már akkor sem.

Nem látták, hogy megfulladok abban a féltudású elit által szétgányolt, lábszagú országban. El innen, minél messzebbre, senki és semmi nem kellett.

Vagyis ez így nem igaz.

Áron kellett volna. Álmaimban vagy a terveimben, franc tudja ma már, mik is voltak ezek valójában, közösen vágtunk neki, együtt építettünk egy közösen növekvő életet, kialakítva a saját kis csodavilágunkat. Aztán kiderült, hogy mindez csak az én fejemben létezett, légvárépítésből jeles.

– Hölgyeim és uraim! Gépünk tíz perc múlva megérkezik, az utasok kiszállása után rögtön megkezdjük az önök beszállítását. Előreláthatólag éjfél előtt Budapestre érünk.

Gosh, még épp jókor jött a hangosbemondó. Pont mielőtt visszasüllyednék ezekbe a lehúzós, hazai gondolatokba. Még otthon sem vagyok, de már beránt ez az egész. Halálosan hosszú lesz ez a pár nap. Kell egy ital a gépen.

*

ROBI

Előző év október

Mindenki a vonatot várja.

Senki nem tudja pontosan, mikor jön, a kávézókban van ugyan kifüggesztett menetrend, de azt maximum irányadónak lehet nevezni. Szeretek idejárni, nézni, ahogy a sok Insta-függő turista egymáson átgázolva próbálja meglőni a százhuszadik egyedinek hitt, de valójában ugyanolyan képet, amivel otthon menőzhet az open office-ban robotoló többi szerencsétlennek. Úgynevezett kollégák.

Értem, persze, a Kelet varázsa meg ilyenek. Sőt, pénzt is csinálok belőle: az egyik első nagy pörgésű videómat is erről a hanoi városrészről pattintottam össze.

Ha már ennyit utazom, hozzunk ki belőle pár dollárt kiegészítésnek, gondoltam, amikor felraktam a YouTube-ra az első videómat. Kapásból félmilliós nézettség, jött belőle a pénz, búvársulira ment talán.

Maga Vietnám nem egy agyonjáratott úti cél, szemben mondjuk Phukettel, ahol már többen beszélnek angolul, mint thaiul, de ezt az úgynevezett vasúti utcát igazán csak három éve kapták fel, pont egy híres Insta-blogger szétfilterezett képei után. Pedig ilyen vonatos utca máshol is van Ázsiában, valójában az egész nem nagy szám: Hanoi központi pályaudvarához közel az egyik vasúti sín háromszáz méteren keresztül úgy halad, hogy mellette pár centire már lakóépületek, kávézók és boltok állnak, azaz amikor épp nem jön a vonat, rendes, nyüzsgő utcai élet zajlik a sínek felett. Különleges persze, főleg a fehér nyugatiaknak. Nekik a manikűrözött tulipánmezők között suhanó, wifis, gourmand büfékocsis expresszek jutottak, ahhoz képest ez itt hozza a „keleten minden más” fílinget. Végül is ezért jönnek.

Így aztán az utazós blogiparnak hála, pár hónap alatt a helyet elözönlötték a turisták.

A helyiek gyorsan kapcsoltak, napok alatt olyan turisztikai ökoszisztéma épült fel, hogy Szentendrén sírnának.

A teraszokon ledlámpák, a sínek felett lampionok, a falakon új hullámos graffitik, happy hour, koktélakció, vonatos kulcstartó, feláras emeleti asztal jobb kilátással, csak csengesd a dongot, ha dollár, az még jobb, az étlap hátán wifikód. Mára kávézók egész sorából, közvetlenül a sínek mellől, karnyújtásnyi távolságból lehet italokat szürcsölve nézni az elmenő vonatot. Már persze, amikor jön, hiszen turizmus meg nemzetközi figyelem ide vagy oda, a menetrend maradt a szocialista nagyvállalati kiszámíthatóság szintjén. Ezért várja mindenki a vonatot.

Nemrég ültem le, előtte még betoltam egy vacsorát. Egyik kedvenc helyem innen pár sarokra, egy szűk sikátor végében van. Én vagyok az egyetlen külföldi, de már ismernek. Amikor legelőször jártam a városban, tudtam, hogy ha igazán helyit akarok enni, akkor addig kell mennem, amíg olyan helyet találok, ahol már röhögnek rajtam, hülye fehéren, hogy keveredett ide. Duoung kifőzdéje pont ilyen volt, épphogy kiszúrtam első sétámon, semmilyen online értékelést nem találtam róla, ez már kapásból tetszett. Amikor beléptem, mind az öt benn lévő arc felém fordult, a pult mögött Duong, aki úgy tíz évvel lehet idősebb nálam, egy percre lefagyott. Gyors visszatöltés után nagy mosollyal integetve hívott beljebb, miközben a többiek egymás fülébe súgva nevetgéltek. Innen már nyert ügyem volt, azóta legalább heti egyszer itt eszem, még a szörnyű barnásvörös színű, színkódja #7c0a02, pálcikákat is megbocsátom. Vonatnézés előtt meg már ez a kötelező programom.

Ma este is, már vagy másfél órája ugyanazok a türelmetlen nyugati arcok ülnek a sínek melletti teraszokon.

A kifüggesztett menetrendnek csúfolt kávézós cetlik alapján már rég jönnie kellene a vonatnak. Ők a kanyarban elvesző sínpárt, én meg őket nézem nagy izgalommal. Folyamatosan követem a mozdulataikat, gesztusaikat, az elkapott pillantásokat. Megfigyelek, kielemzek, következtetek – tisztára, mint Attenborough a szavannán. Nézem, ahogy gyermeki izgatottsággal vagy éppen feszült frusztrációval várják, hogy végre befusson a szerelvény, és vele a pár másodperces lehetőség a fotózásra, lájk- és élményvadászat-szteroidon.

Csak egyvalakit nem ragadott el a hangulat. Jobbra mellettem, a Red Train kávézó kis zászlókkal teleaggatott teraszán, a szélső asztalnál egy szőke, középmagas srác ül, heves mozdulatokkal ír egy papírlapra. Nem is ír, inkább farag, csoda, hogy nem törik ketté alatta a rozoga fa. A hajpántból félig kilógó haja csapzott, a mély táskák a szeme alatt kemény, bulizós napokról, kevés alvásról árulkodnak. Mégis van benne valami nyugtalanító elesettség, a mozdulataiban pedig a hevesség mellett keserű indulat. Pár perce össze is szemeztünk, mosolyogtam rá, de csak udvariasan biccentett, írt tovább a kis x-lábú asztalra görnyedve. Nem gond, mindjárt befejezem az italom, átmegyek, meghívom, igyunk egyet, amíg várjuk a vonatot. De egyelőre ez felejtős lesz. Izgatott zsizsegés indul meg a pincérek között. Már ismerem a rutint, pillanatok alatt minden helyi elpárolog a sínekről, beterelik a még kint lézengő turistákat, a pincérek pedig jelképes fémláncokkal lezárják a teraszokat, senki többet harmadszor, a sínek innentől no-go zóna.

Egyre nagyobb izgatottság lesz úrrá mindenkin, egy pincér a szemközti kocsma teraszáról hangosan bekiabál, egy perc, és itt a vonat! És valóban, az esti városi fényeket egyszer csak egy nagy, mozgó fényforrás üti ki, a mozdony fényszórója rohanva közeledik, épphogy elfér a házak falába telepített boltok, éttermek, kávézók között, mindenhonnan vakuk, nevetés, izgatott kiabálás. Ezt már láttam, nem is egyszer, inkább a szőke srácot nézem. Valami nincs rendben, a fiú nemcsak, hogy feláll az asztalától, hanem megbabonázva, mint egy gyönyörű görög szobor, feszít a teraszt a sínektől elválasztó fémlánc előtt. A vonat már csak méterekre van tőle. Gyomromban gleccserfolyam, a fülledt idő ellenére úgy érzem, megfagyok.

A szemem nem tudja lekövetni a srácot. Repül. Át a láncon. Be a vonat alá. De mielőtt elnyeli a mozdony sötétje, még felkapja a fejét. Megint összeszemezünk. Engem lát utoljára. Az életben. Vakus pillanat: az elhatározás először pánikba, majd megbánásba fordul.

Nem emlékszem, hogyan jutok haza. Sokk, pánik, sikoltozó turisták, rendőrség, helyszínelés, káosz. Csak az zakatol, a szóválasztás, jézusom, bennem, hogy a szerencsétlen arcnak velem volt az utolsó kapcsolódása. Nem ismertem, felőlem bárki lehetett. De ettől még az orrom előtt halt meg. Rám nézett utoljára, tényleg meggondolta magát, tehettem-e volna valamit, mi zajlott le benne, a fejem széthasad.

A telefonomra csak otthon nézek rá, Szilvi írt WhatsAppon. „Szia, öcskös! Képzeld, nyáron megünnepeljük Ágit, szervezek neki egy szülinapi hétvégét! Összehozzuk az egyetemi bandát, mindenki ott lesz. Rég láttunk, nagy kalandor, tudom, hogy mindenfelé mászkálsz a világban, de kivételesen ejts minket is útba. Gyere haza, várunk!”

Dorosz Dávid: Mindenki lelép

Cser Kiadó, 2025