„Csak a szavak általi létem a magánéletem” – mit mond el és mit nem mond el magáról Krasznahorkai a róla szóló filmben?

Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja újra ráirányította a figyelmet Breier Ádám 2018-as, az íróról készített portréfilmjére. Vagy inkább most irányította rá igazán először. A báró hazatér a rendező korábbi dokumentumfilmje, a kubai magyarokról szóló Havanna, csak oda és bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Lefkovicsék gyászolnak között készült, és magát a rendezőt is szereplővé avatja, ahogyan Krasznahorkaival utazgat.

Utazgat és kíváncsiskodik, kérdez, de általában kitérő, enigmatikus válaszokat kap. Krasznahorkai „halk szavú magyar írónak” nevezi magát a filmben is megmutatott felolvasáson, és láthatóan nem szívesen tárulkozik ki a kamera előtt. Ami nem jelenti azt, hogy elzárkózna a nyilatkozatoktól, hogy ne lenne készséges riportalany. Sőt, hajlandóságából viccet is farag: a mikrofont éppen rácsíptető Breiernek a kivégzésére készülő elítéltről kezd beszélni, aki segít odakötözni a karját a villamosszékhez.

Krasznahorkai olyan ember benyomását kelti a filmben, aki nyitottan és előítéletektől mentesen fordul oda bárki felé, de senkit nem ajándékoz meg az osztatlan figyelmével.