Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat

Csütörtök délután hirdették ki, hogy az irodalmi Nobel-díjat 2025-ben Krasznahorkai László kapja. A korábban már Kossuth-díjjal, Nemzetközi Man Booker-díjjal, valamint számos hazai és külföldi elismeréssel kitüntetett írót hosszú évek óta emlegették Nobel-esélyesként. A felfokozott várakozásokat jelzi, hogy a fogadóirodák az utóbbi napokban második legesélyesebb „jelöltként” jegyezték Krasznahorkait, aki így az odds-ok terén többek között olyanokat előzött meg, mint Murakami Haruki, Salman Rushdie vagy Thomas Pynchon.

Eddig egyszer kapta meg magyar író az irodalmi Nobelt: Kertész Imrének 2002-ben ítélték oda a díjat életművéért, „amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

A Svéd Akadémia indoklása szerint Krasznahorkai

az apokaliptikus terror közepette a művészet erejét megerősítő, lenyűgöző és látnoki műveiért

veheti át az elismerést, aki a Nobel-díj oldalán lévő rövid életrajz szerint

a közép-európai hagyomány nagyszerű epikus írója, ami Kafkától Thomas Bernhardig nyúlik vissza, és amit az abszurdizmus és a groteszk túlzás jellemez. De ennél több is rejlik benne: műveiben keleti hatások is feltűnnek, amelyek elmélkedőbb, finomabb hangvételűek.

Az 1954-ben Gyulán született Krasznahorkai László első elbeszélése a Mozgó Világban jelent meg a 70-es évek végén, Tebenned hittem címmel. Az életmű nyitómondata így szólt:

A kapust már kora délután értesítették az új ember érkezéséről, jóval azelőtt, hogy a vihar lecsapott a megyére, így aztán, amikor a fiú belépett a telep döngő vaskapuján, és a torkát köszörülve bizonytalanul lenyomta a fülke kilincsét, meg sem moccant, fejét sem fordította felé, s még akkor sem nézett rá, amikor az határozatlan, fátyolos hangon megszólalt (hogy: »Jó estét kívánok… én vagyok az új…«), csak leintette egy ingerült, fáradt kézmozdulattal, s annyit mondott: »Tudok róla.«

Ebből is kiviláglik, hogy az egyedi hangütés már az indulásnál megvolt, később pedig csak erősödött. Első regénye az 1985-ös Sátántangó volt, amelyet azóta több mint tucatnyi nyelvre, többek között angolra, franciára, hollandra, németre, olaszra, csehre, arabra, kínaira vagy épp görögre is lefordítottak.

A pusztulás táncrendjét a magyar vidéken megörökítő regényt Tarr Béla vitte filmre: a mindenki által őrültségnek tartott, hét és fél órás alkotást 1994-ben mutatták be a mozik, az azóta eltelt évtizedekben pedig örökérvényű art house klasszikussá vált a világ filmesei és filmrajongói között (a bevallottan „elmebajos” forgatást, majd a tömegjelenetekbe torkolló premiert maga Tarr idézte fel nekünk ebben az interjúban). Krasznahorkai onnantól kezdve állandó alkotótársa lett a hozzá hasonlóan öntörvényű, fekete-fehér filmjeivel a nemzetközi színtéren is kultikussá vált rendezőnek, egészen addig, amíg 2011-ben A torinói lóval le nem zárta mozifilmes életművét.

Az írónak azóta számos regénye és elbeszéléskötete jelent meg, a legutóbbi a 2024-es Zsömle odavan, a legfrissebb pedig novemberben jön majd ki A magyar nemzet biztonsága címen a Magvető Kiadónál. Azt egyelőre nem tudjuk, hogy biztonságpolitikai dilemmák és nemzeti sorskérdések milyen mértékben merülnek fel benne, de a fülszöveg azt ígéri, hogy sok lényeges tudnivaló kiderül majd a lepkék életéről, haláláról, na meg persze az emberi létezésről és az élet eredetének megoldhatatlan csapdájáról is.

Krasznahorkai írása egyszerre nagyon konkrétak és univerzálisak lenni. Jellegzetes figurái különböző történelmi korszakokban és tájakon bolyonganak: van, aki a kilátástalan magyar vidéken nézi, ahogy telik – de nem múlik – „az a kurva élet”, más bajorföldön próbálja közös nevezőre hozni Bach zenéjét, az atomfizikát és a náci eszméket, esetleg a távoli Kínában keresi a kapitalizmusnak nevezett zsibvásárban elillant szakralitást. Ami mégis összeköti ezeket a történeteket, azok egyfelől a végeérhetetlenül hömpölygő mondatok, másrészt egyfajta nyughatatlanság és otthontalanság, az állandó keresés motívuma. Ahogy Selyem Zsuzsa fogalmaz: „Krasznahorkai László egyébről se ír végtelen intenzitással, mint a menekülésről. Arról, hogy képtelenség élni ott, ahol vagyunk, de ahová minduntalan menekülnénk, ott is képtelenség élni.”

A nyilvánosságot többnyire kerülő íróval 2021-ben, a Herscht 07769 című regénye apropóján készítettünk interjút, amelynek során többek között szóba került a farkasok iránti vonzódása, a kvantumfizika, a démonok és szélsőséges eszmék, valamint az is, miért tartja magát korszerűtlennek és megvesztegethetetlen elitistának:

Mondhatnám azt is, kedvelt közhelyeim egyikét, hogy egy olyan korszak fel nem kent krónikása vagyok, amelyből a magaskultúra már véglegesen eltűnt. Vannak még ilyen csoszogó öregek a sorban – köztük én is –, akik a kor számára nevetséges módon, SZTK-s botjaikkal hadonászva a levegőben még dühösen sípolnak arról, hogy volt egyszer ám egy magaskultúra, de a körülöttük állók oda se bagóznak, nem is értik, mit vernyog ez itt, miért tartja fel a sort a gyógyszertárban vagy a Tesco pénztára előtt.

Alkotói munkamódszeréről is kérdeztük, mire elárulta, hogy a szó hagyományos értelmében nem is írónak, inkább írnoknak tekinti magát: „Az én esetemben semminek nincs irodalmi formája. A saját irodalmamat kifejezetten deskripciónak tekintem. Nem tartozom azok közé az írók közé, akik úgy érzik, hogy kitalálnak és megírnak egy történetet, amelyben ők irányítják a dolgokat. Egyszerűen arról van szó, hogy a lét homályában rekedt karakterek a maguk sorsával és történeteivel bekéredzkednek a valóságba, ebben pedig tudok segíteni nekik, mert értek a szavakhoz. A világunkba vezető kaput ugyanis a szó jelenti a számukra. Tulajdonképpen csak egy scriptor, egy írnok vagyok, akire rá lehet bízni egy történetet vagy sorsot, mert megtalálja a megfelelő kifejezéseket. De ezt a megfogalmazást is egyből meg kell torpedóznom, mert nem igaz, hogy keresem és megtalálom a kifejezéseket. Ezek a valóságba belépni akaró hősök ugyanis maguk mondják a magukét. Úgyhogy még a szavakat sem nekem kell kitalálni.”

Összetéveszthetetlen nyelvi világa a fordításokon keresztül is átüt, amit visszaigazol, hogy a Sátántangó egyik mondata 2020-ban megkapta az év legfontosabb mondata díjat Görögországban. A piedesztálra állított mondat magyar változata jól érzékelteti Krasznahorkai féle szövegek sodrását:

Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül – rangjelzések és kitüntetések nélkül – lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dolgos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jó előre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.

Interjúnkban azt a kérdést is az írónak szegeztük, hogy ugyan milyen bűne van a tőmondatoknak, hogy a kezdetektől kerüli őket:

„A tőmondatoknak nincs semmilyen bűne. Egyszerűen arról van szó, hogy aki megszólal abban a homályban, amit  én érzékelek, annak valami nagyon fontos mondanivalója van. Márpedig, amikor nagyon fontos mondanivalónk van, akkor mi sem tudjuk szabatosan, kerek, lezárt mondatokra törve közölni azt, hogy szerettem, kérem, és ezért öltem meg, hanem robbanékonyan, folyamatosan dől belőlünk” – mondta Krasznahorkai, hozzátéve, hogy az ő karaktereiből is ilyen megállíthatatlanul dőlnek a szövegek: „minden robban, szédítő sebességgel rohan előre, hisz a valóságban való részvétel reménye annyira intenzív náluk, hogy ezt nem is volnék képes megfékezni azzal, hogy bocs, de én itt meg itt, na, meg itt azért csak elpöttyintenék egy-egy pontot. Szétrobbantaná az egész szöveget”

Ez azon írók privilégiuma, akik úgy érzik, maguk találják ki a történeteket. Nincs semmi bajom tehát a tőmondattal, nem foglalnám törvénybe, hogy mindenki kerülje a pontot, mert a pont pont maga az ördög. Képes vagyok élvezni egy rövid mondatokkal dolgozó művet is, például mert nagyon tágas teret hagy a képzeletnek. Az én esetemben azonban ez kizárt.

Munkássága nemcsak Tarr Bélát ihlette meg, de művészeket világszerte. Csodálói közé tartozik többek között Patti Smith is. A zenészként és íróként egyaránt meghatározó Smith pár éve lelkesen posztolt arról, hogy barátjával, Krasznahorkaival közösen kávézott Budapesten, idén pedig ő olvasott fel a Herscht 07769 angol fordításának New York-i bemutatóján (a Bob Dylan irodalmi Nobel-ceremóniáján fellépő Patti Smith-szek készült interjúnkat itt olvashatják).  Aki pedig nemcsak könyveken és filmeken akar alámerülni Krasznahorkai különös világába, az ezt már múzeumban is megteheti: a szentendrei MűvészetMalomban például nemrég nyílt meg a Minduntalan című kiállítás, amely Krasznahorkai életművének kulcsmotívumai köré szerveződik.

Krasznahorkai művészetére tehát jellemző a kérlelhetetlen önazonosság és az ezzel együttjáró magány: kezdetektől a saját útját járta, szövetségeseket, rokonlelkeket és alkotótársakat ugyan lelt útközben, de trendekhez és mozgalmakhoz sohasem igazodott. Keresztury Tibor bő tíz évvel ezelőtti köszöntőjében „folyamatos, végtelenül szelíd, mégis a végsőkig kitartó, elszánt provokációnak” nevezte az életművét, akinek jelenléte szerinte a kezdet kezdetétől nem illik a környezetbe, mégsem enged, könnyít, lazít szemernyit sem annak érdekében, hogy ismerősen tájjellegű legyen.

Szólista, nem zenekari ember: hömpölygő mondatfutamai az elsötétedő világ finomszerkezetéről, érvényüket vesztett törvényeiről, a veszteség helyén tátongó őrjítő hiányról adnak híradást egy olyan közegben, melynek se kedve, se szándéka, se nyelve nincsen hozzá, hogy szembenézzen vele. Botrányosan kilóg ebből az egészből: úgy van jelen, hogy nincs jelen, mert szétfeszíti a jelenlétet legitimáló kereteket. (…) Aki megérti, fel meri fogni, amit állít, annak azért elviselhetetlen, aki pedig nem érti, vagy önnön nyugalma érdekében nem akarja érteni, annak meg azért. Felkavaró. Megrendítő. Sok. Irritáló. Nehéz. Járatlan út. Veszélyes terep

– írta Keresztury.

De bármennyire is a hosszú mondatok szerelmese, Krasznahorkai mestere a frappáns riposztoknak is. Ennek bizonyítására álljon itt a vele készült interjúnk zárlata:

1992-ben szülővárosába hazatérve adott egy interjút a Gyula TV-nek, és megkérte a riporter, hogy azoknak a nézőknek, akik nincsenek tisztában az ön munkásságával, mondja el szépen, ki is ön. „Ha én azt tudnám” – kezdte a választ egy sóhaj kíséretében. Az elmúlt három évtizedben sikerült ebben a kérdésben előre lépni?

Igen, ma már nem is érdekel.