A sínek egy ország túlélésének útvonalai – fotósorozat az ukrán vasemberekről a budapesti World Press fotókiállításon

2022. február 24-én, amikor az orosz rakéták elérték Ukrajna városait, a világ nagy része a hírekre tapadva figyelte, hogyan formálódik egy újabb, rémisztő háború. Jelle Krings holland fotóst a lengyel határhoz közeli, nyugat-ukrajnai Lviv-ben érte a háború kirobbanásának híre, A híradások követése helyett azt tette, amit valószínűleg minden fotós tett volna: fogta a fényképezőgépét és elindult az emberek közé. Európa egyik legszebbjének tartott, a 20. század elején épített lvivi pályaudvaron különös dinamikára lett figyelmes napokkal és hetekkel a háború kirobbanása után is: látta a nyugat felé menekülők áradatát, a vasutasok azonban nem mentek sehova. Nem menekültek, hanem maradtak és az eddiginél is nagyobb bedobással dolgoztak és lettek a háború ukrán vasemberei. Evakuációs szerelvények indultak a frontvonal felől a nyugati határ irányába, zsúfolt vagonokban menekítve a civileket.

A legnagyobb hősök, akiket eddigi karrierem során láttam

– jellemezte az ukrán vasutasokat Krings Budapesten, amikor a nemrég megnyílt World Press Photo kiállításon is látható fotósorozatáról beszélt. A háború kitörését követően sokáig követte nyomon a frontvonal közelében a sínek mentén élő családokat és munkásokat, hogy megismerje, hogyan alakítja életüket a háború és a vonatközlekedés fenntartásáért folytatott küzdelem.

A Vasemberek (Iron People) különös perspektívából mutat be egy több, mint 3,5 éve zajló háborút. A holland fotós, író és filmrendező a fényképezőgépe lencséjével nem bombákat, lerombolt házakat, sebesült katonákat, hanem emberi sorsokat fogott be. Olyan emberekét, akiket az ukrán vasút köt össze.

Az Ukrzaliznytsia, vagyis az ukrán vasút a 2022-ben kirobbant orosz–ukrán háború óta kiemelt stratégiai szerepet játszik, és nemcsak közlekedési, hanem katonai, gazdasági és humanitárius feladatokat is ellát. Jelle Krings fotósorozata mindezeket megmutatja, vagyis azt, hogy a vasúti hálózat szerepe jóval túlmutat a menekítéseken. Vonatok szállítják a sebesülteket a frontról átalakított kórházi vagonokban, amelyek mozgó intenzív osztályként működnek. A katonákat és hadianyagot is vasúton mozgatják, ahogy az üzemanyagot és az élelmiszert is. A nyugati partnerektől érkező katonai segélyek jelentős része is vasúton jut el Ukrajnába, majd onnan a hadszínterekre. Segélyszállítmányok (élelmiszer, gyógyszer, ruházat) célba juttatásában is kulcsszerepet vállal a vasút, ami nélkül a több mint 1000 kilométer hosszú front ellátása elképzelhetetlen lenne. A pályák mellett dolgozó munkások aknákkal teli területeken állítják helyre a síneket, sokszor életüket kockáztatva. Munkájuk legnagyobb jutalma talán az, hogy Ukrajna lassan négy éve ellen tud szegülni az orosz támadásnak.

A számok magukért beszélnek: több mint 200 ezer vasúti dolgozó tartja működésben a hálózatot, közülük 870-en életüket vesztették, és legalább 2560-an megsebesültek. Mégis, a vonatok nap mint nap továbbindulnak, dízelre váltva, ha épp az áramellátást bombázzák szét.

A vasutas szakma Ukrajnában családi hagyomány. A sínek nem csupán infrastruktúrát jelentenek, hanem otthont, közösséget. Generációk éltek és dolgoztak a pályák mellett, a háború pedig még inkább összekovácsolta őket. Ezért nevezik őket vasembereknek: mert rendíthetetlen kitartással, fegyelemmel és közös erővel állják a próbát.

Amikor kitört a háború, nem azért cselekedtek, mert utasítást kaptak, hanem mert nem tudtak másképp. Nem volt idő a bürokráciára, a döntéseket a terepen dolgozó emberek hozták meg, és szeretik a vasutat, nem mint vállalkozást, hanem mint családot, egyből tudták, mi a feladatuk: segíteni azoknak, akik az orosz rakéták elől menekülnének a keleti frontról.

Jelle Krings fotói ezt az emberi tartást mutatják meg. A képeken ott a romba dőlt pályaudvar, ahol a menekülők üres vagonok mögé húzódnak a légicsapások elől; ott a mozdonyvezető, aki rakéták alatt is végigviszi az evakuációt; és ott a pályamunkás, aki egy felszabadított városban újra sínre helyezi a közlekedést. De ugyanígy láthatjuk a kártyázó munkásokat, a gyerekeket, akik játszanak a romok között: a mindennapok szívós normalitását. A kontraszt erős: a háború brutalitása és a vasutas közösség embersége egymás mellett jelenik meg.

A fotók egyértelműen arról is mesélnek, hogy a vasút nélkül Ukrajna ma megbénulna. Nemcsak közlekedési hálózat, hanem életvonal, amely összeköti a frontot és a hátországot, a katonákat és családjaikat, a pusztulást és a túlélés reményét. A Vasemberek sorozat képei egyszerre tanúsítják a háború kegyetlenségét és az emberség törhetetlenségét. A budapesti kiállítás látogatói számára pedig emlékeztetőül szolgálnak: a szabadság sokszor nem a fegyvereknél, hanem a síneken dől el.

Krings maga is személyes vallomásként tekint a sorozatra. Elmondása szerint a háború borzalmait – a lerombolt városokat, az elesett fiatal férfiak generációját, a szétszakított családokat – szinte elviselhetetlen volt dokumentálni. Ám mindezt ellensúlyozta az a melegség és emberség, amit a vasutas közösségtől kapott: a családoktól, akik befogadták, a dolgozóktól, akik elvitték magukkal a megbízásaikra, a vasutasokból lett katonáktól, akik a fronton is védelmezték.

Jelle Krings pályafutását hosszú távú multimédiás projektek jellemzik. Fotósként és filmrendezőként olyan nehezen megfogható, de életbevágó témákat igyekszik emberközelivé tenni, mint a háború, a migráció, az éghajlatváltozás és a geopolitika. Munkái rendszeresen jelennek meg rangos nemzetközi médiumokban, például a National Geographic, a The Guardian, a CNN és a The Economist hasábjain. A Vasemberek-sorozatot bemutató filmjét több európai és amerikai filmfesztiválon is vetítették. A budapesti World Press fotókiállítás alkalmával tartott beszélgetésen elárulta azt is, a fotósorozat és a rövidfilm mellett hamarosan könyvet is tervez megjelentetni.

A World Press Photo kiállítás november 9-ig tekinthető meg a Biodómban.