Megoldatlan szálak a Matuska Szilveszter-rejtélyben – a legnagyobb magyar vasúti merénylet nyomában

Nagy útra indult 1931 szeptemberében a bátaszéki Faidl család: a papa már hosszabb ideje Belgiumban dolgozott több falubélijével együtt a bányában, ekkorra gyűlt össze annyi, hogy maga után tudja vinni az otthoniakat. Felesége és a kilencéves Jánoska Budapestre érve a Keletiben szállt fel a híres 10-es számú bécsi gyorsra. Legendás vonat a monarchiás idők óta, néhány kocsija Bécsen át egyenesen Ostendébe megy – a másik világot jelentő első osztályon még gróf és állítólag valami londoni kereskedő is utazik.

Jó páran zötyögtek még velük a vallon szénbányák felé a tolnai sváb nagyközségből, bizonyára csupa ismerős vagy rokon, mindenki a maga emberéhez. Alig kezdhettek csak azonban elszunnyadni, amikor éjfél után húsz perccel a bécsi gyors utasai a biatorbágyi viaduktra kanyarodva hangos robbanásra riadtak, a vonat pedig néhány pillanattal később kisiklott, és az első hat vagon a mozdonnyal együtt a mélybe zuhant.

A biatorbágyi tragédia, vagy, ahogy már a másnapi lapok szétkürtölték, a merénylet 22 életet vett el. Faidl Bálintné és a kilencéves Faidl János is az áldozatok között volt, ahogy a fiú nagynénje is. A 17 súlyos sebesült között még három bátaszéki kisgyerek volt, de a tragédiában életét vesztette budapesti ügyvéd és postás altiszt, asztalos, biai napszámos, de még egy londoni kereskedő is. A vasutasok közül öten haltak meg, köztük Morvay Alajos mozdonyvezető, akinek a holttestét úgy találták meg a roncsok között, hogy a keze még a fék fogantyúját markolta.

Az 1931. szeptember 13-ai, éppen 94 éve történt biatorbágyi tragédia azóta is a köztudatban legélénkebben élő magyarországi merénylet. Bár a vasutat a hetvenes évek végén áthelyezték, és a helyreállított viadukton ma a Budapest–Balaton kerékpárút megy át, az így is spontán emlékezeti hely, a robbantó Matuska Szilveszter nevét az is ismeri, aki a részletekkel nincs tisztában – legendáját még az indusztriális metál szcénában is megénekelték.

Matuskáról ennek ellenére nem lehet túl sokat tudni, és főleg az homályos közel egy évszázad után is, hogy miért követte el a tettét. Vannak, akik azzal kapcsolatban is szkeptikusak, hogy valóban magányos elkövető volt, vagy pedig voltak társai. Ebben azért sem könnyű tisztán látni, mert a legelső pillanattól koncepciós ügyet csináltak a tragédiából.

Kommunisták felrobbantották a biatorbágyi völgyhidat, (…) a bécsi gyors a mélységbe zuhant, (…) sok a halott és a sebesült

– a budapesti rendőrfőkapitányság fél órával a tragédia után már ezzel adta át a vasutasok vészhívását, és a helyszínre már a politikai nyomozók mentek ki. Hamarosan a honvédelmi és a belügyminiszter is megérkezett.

A gyanú hivatalosan egy, a tragédia helyszínén talált levél alapján fogalmazódott meg.

Munkások! Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak.

Ezt először egy Leipnik Márton nevű, Csehszlovákiába szökött illegális kommunista kézírásaként azonosította a rendőrségi szakértő, és bár utóbb kiderült, hogy teljesen alaptalanul, ám a koncepció, miszerint a nemzetközi kommunista terrorizmus van a háttérben, már készen állt.

„Nincs semmi kétség, hogy a téboly és rontás vésztörvényszéke, mely újabb és újabb vasúti merényletek terrorja alatt tartja Európát, (…) valahol Moszkvában vagy Szentpétervárott adja ki utasításait. De az elvetemült gonosztevők, akik szétviszik Európában a pokolgépeket, itt bujkálnak közöttünk, s a rendőrségnek e pillanatban nem lehet más dolga, minthogy minden erejével utánuk vesse magát és átadja őket a megtorlásnak, mely nem lehet oly kemény, nem lehet oly szigorú, hogy méltó legyen gaztettükhöz” – írta a 8 Órai Ujsag. A többi lap is hasonló szellemben számolt be: „A bűntényt kommunisták követték el, adatok vannak, hogy a gyilkos bombákat Budapesten, egy budapesti lakásban, a kommunisták egyik titkos odújában gyártották.”

Miközben egy sor embert letartóztattak (a kommunisták mellett például egy biai földművest is, akit elhagyott szeretője jelentett fel, mint valószínűsíthető terroristát), már a merénylet másnapján országos statáriumot vezettek be, betiltották a politikai gyűléseket és korlátozták a sajtó terjesztését is. A statáriális rendszert több mint egy évig fenntartották: ez alapján ítélték később halálra a kommunista Sallai Imrét és Fürst Sándort is.

A statáriális törvények azután is életben maradtak, hogy a nyomozók kénytelenek voltak elengedni a kommunista szálat. Az áttörést Matuska Szilveszter október eleji bécsi letartóztatása jelentette. A csantavéri születésű Matuska, miután ingatlanspekulánsként megszedte magát, az osztrák fővárosba költözött, ahol Biatorbágy után ausztriai és németországi robbantásos merényletek kapcsán is szóba került. Egy hónappal ugyanis a torbágyi robbantás előtt Berlin mellett is felrobbantottak egy személyvonatot, de volt sikertelen támadási kísérlet Ansbachnál is – sőt, mint kiderült, Magyarországon is volt egy másik, szerencsére sikertelen próbálkozás Mezőtúrnál is.

Matuskát a rendőrök már a biatorbágyi tragédia helyszínén is kikérdezték, még sajtófotó is készült róla, mint az egyik szerencsés túlélőről, aki furcsa módon minimális sérülésekkel úszta meg a tragédiát. Már ekkor többen felhívták a rendőrök figyelmét a gyanús viselkedésére – a vallomások szerint még a bomba maradványait is piszkálgatta a robbanás után.

Az osztrák rendőrök előtt Matuska a biatorbágyi mellett az elmúlt időszak más merényleteit is magára vállalta, és a zavaros vallomásai ellenére épelméjűnek minősítették, majd hat évre ítélték. Ezután jött a magyarországi tárgyalása. Ekkorra az ügyészség a nemzetközi terrorhálózat helyett már a magányos elkövető koncepciójából indult ki. Bár Matuskának inkább jobboldali kapcsolatai voltak, a bíró még ekkor is azt hangsúlyozta, hogy „a biatorbágyi merénylet oly tett volt, amelyet kommunisták szoktak elkövetni. Maga is vérben gázolt, mint a kommunisták.”

Bár a kirendelt elmeorvosi szakértők Ausztriában és Magyarországon is beszámíthatónak találták, ő a tárgyaláson össze-vissza beszélt. Hol mindent elismert, hol mindent tagadott – leginkább pedig egy Leó nevű fantomra hivatkozott, ő kényszerítette, mondta.

Leó foszforeszkált is… a vasúti merényletekre ő sarkallt

– vallotta.

A bíróság szerint Matuska csak színlelte az elmebetegséget, hogy elkerülje a halálos ítéletet. De sem a nyomozók, sem a bíró nem állt éppen a helyzet magaslatán. Utóbbival szemben a zavaros Matuska Szilveszter többek szerint látványos intellektuális fölényben volt, az elmeszakértők pedig egy rendkívül hevenyészett jellemzést írtak róla olyan megjegyzésekkel, hogy „sorozatos bűncselekményei a kommunisták bűncselekményeinek sajátságos bélyegét viselik magukon, a fékezhetetlen rombolási vágyat.”

Az ügy kiemelt figyelmet kapott a sajtóban, a tárgyalásról olyanok tudósítottak, mint Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Karinthy Frigyes. „Először látok »rémet«, már ilyen hivatalosan »rém«-nek fémjelzett embert szemtől-szembe. Ez az ember, aki felrobbantotta a biatorbágyi hidat, Matuska Szilveszter, vasgyáros és rém. Huszonnégy ártatlan ember halt meg miatta. Most itt áll a bíró előtt, handabandázik. Mit lehet még csinálni vele? (…) A pusztulás látványa valószínűleg beteges gyönyörűséget szerzett neki” – írta Márai az Újságban, és a többiek is leginkább azt fejtegették főleg, hogy őrült-e vajon, és milyen értelemben az.

„Szeme hideglelősen lobog. Hüvelykujjaival kétségbeesett tornagyakorlatot végzett, s attól lehet tartani, hogy kificamítja őket. Ajkai folyton mozognak. Két kezét összetéve imádkozik. A földig hajol. Iszonyú indulatait alázatba burkolja. Most egyszerre talpraesett, tréfás, meghökkentő válaszokat ad, s kötekedő, szinte szemtelen… Értelmes elmebeteg, van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik. A másik fele azonban már nem” – írta a féleszű Matuska vallomásáról Kosztolányi a Pesti Hírlapban.

Míg a közvéleményt ekkor már az izgatta leginkább, hogy az elkövető őrült vagy sem, a biatorbágyi merényletről könyvet író Vargyai Gyula szerint a beszámíthatóság kérdését művi úton tették a per látszólag legfontosabb kérdésévé, miközben Matuska vallomásának ellentmondásait nem is nagyon akarták tisztázni, ahogy azt sem, hogy valóban egyedül követte-e el tettét, vagy – mint az több, később visszavont vallomás alapján felmerült – lehettek-e társai.

Eszerint a statáriumot bevezető államhatalom számára az lett volna a legelőnyösebb, ha egy kommunista tettest lehet felmutatni, de amikor bizonyítékok híján ezt elengedték, maradt a homályos indítékú, magányos gonosztevő figurája. Meglehet, valóban az volt, de eközben terjedt a gyanú, hogy a zavaros spekulánsnak magas rangú politikai megbízói és segítői is lehettek, a hanyag nyomozás eszerint erről a lehetőségről akarta elterelni a figyelmet.

Ez az elmélet az államszocializmusban aztán hivatalos rangra emelkedett. 1959-ben Várkonyi Zoltán rendezett filmet a történtekről Merénylet címmel ezzel az üzenettel, majd pedig a hatvanas években a Párttörténeti Intézetet vezető Nemes Dezső állt neki, hogy újra megírja a biatorbágyi merényletet, immár a Horthy-rendszert ültetve a vádlottak padjára.

Ehhez pótnyomozást is elrendeltek, elővették az élő tanúkat, még az állambiztonság is szigorúan titkos operatív vizsgálatot indított a 35 évvel korábban történtekről. Nemes azt akarta bizonyítani, hogy a merénylet valójában egy magas kormányzati kapcsolatokkal rendelkező szélsőjobboldali összeesküvés volt Gömbös háttértámogatásával és azzal a céllal, hogy az egészet a kommunistákra tolják – nagyjából ahogy a német nemzetiszocialisták gyújtották fel a Reichstagot, ráfogták a kommunistákra, majd egy füst alatt elégették a maradék szabadságjogokat.

Nemes ugyan számos gyanús körülményt hozott fel (Hogyan vonszolta fel a nehéz pokolgépet Matuska egyedül a vágányokra? Miért a bécsi gyors érkezett, nem pedig a menetrend szerint hamarabbi tehervonat? Ki volt a titokzatos szőke férfi, akit együtt láttak a helyszínen a merénylővel?), de valódi bizonyítékok helyett ő is egy politikai koncepciós eljárást kreált a tragédiából, csak éppen ellentétes előjellel, mint a harmincas években. Ezúttal a kommunisták helyett maga a Horthy-rendszer lett a bűnös.

Nemes könyve és negyedszázaddal Várkonyi filmje után újabb játékfilm készült a biatorbágyi tragédiáról. Az 1983-as Viadukt (német címén: Der Fall Sylvester Matuska) az első nagyobb szabású amerikai koprodukció volt a szocialista Magyarországon. A magyar származású André Libik a német ZDF mellett az amerikai Peter Oppenheimert is megnyerte a filmnek, Matuskát a kanadai Michael Sarrazin játszotta, a díszlettervező az Oscar-díjas Alexandre Trauner, a rendező pedig Sára Sándor lett. A producerek a szórakoztató politikai krimi irányába vitték a magyar viszonylatban nagy költségvetésű filmet, az amerikai kereskedelmi filmes működésmód pedig a magyar közeg számára idegen volt.

Sára nem is érezte igazán a személyes mozijának, de a minél hitelesebb történelmi rekonstrukció számára és a producerek számára is fontos volt. A lehető legpontosabban igyekeztek rekonstruálni a tragédiát, ezért az írott források mellett a fotóarchívumokat is feltúrták. Az itt látható eredeti, 1931-es térhatású sztereófelvételeket is a forgatáshoz szedték össze, ezek Simó Sándor hagyatékából kerültek a Fortepan több mint 210 ezer képe közé.

Ahelyett, hogy a vonat zuhanását stúdióban forgatták volna le, a filmesek újrajátszották az eredeti biatorbágyi helyszínen a tragédiát. „A fejünkbe vettük, hogy a MÁV-val megdumáljuk, hogy adnak egy mozdonyt, ami élő egyenesben le fog zuhanni a film kedvéért a már használaton kívüli viaduktról. Kiderült, hogy így olcsóbb és hatásosabb, mintha makettel csináltuk volna, úgyhogy a biatorbágyi viaduktról lerobbantottunk egy valódi szerelvényt, és sok kamerával felvettük a jelenetet. Annyi pénzük azért nem volt, hogy igazi részletezéssel vegyük, de így is elég nagyszabásúra sikeredett. Sokan azzal vádolták, hogy makett, mert látványban nem lehetett eléggé kifejezni ennek a pokoli valóságát” – meséli Andor Tamás, a film operatőre. Ezután a híd alá esett roncsokat daruskocsikkal emelték a korabeli fotókon látható állapotukba.

„A régi Várkonyi-film arról szólt, hogy a Horthy-rendszer a kommunistákra fogta a merényletet. Nyilvánvaló volt, hogy ennél árnyaltabb és sokrétűbb a történet, elsősorban Matuska karaktere és a politikai háttér összetettsége miatt. Utóbbi viszont nem nagyon érdekelte az amerikaiakat” – emlékszik vissza Andor. Arról sem volt tudomása, hogy a magyar pártállami szervek beleszóltak volna a forgatókönyvbe, a film történész szakértője pedig a demokratikus ellenzékhez tartozó Vásárhelyi Miklós volt.

A Matuska-rejtélyt a Sára-film sem akarta megfejteni, de ebben is utalnak rá, hogy a merénylőt felhasználhatták valamilyen politikai érdekek szolgálatára. Ez a valóságban soha nem derült ki biztosan, ahogy Matuska Szilveszter későbbi sorsa is a homályba vész. Annyi biztos, hogy ugyan halálra ítélték, de kegyelmet kapott, a halálbüntetést nem ismerő Ausztria ugyanis csak ezzel a feltétellel adta ki őt Magyarországnak. Bár az Anschluss után Horthy szerette volna, ha mégiscsak felakasztják, ezt a kormány elutasította, Matuska pedig megélte 1945-öt.

A szovjet csapatok érkezésekor a káoszban kiszabadult, innentől pedig csak ellenőrizetlen tények és legendák szólnak róla: azt mondták katonaorvosnak adta ki magát, majd hazament a Délvidékre, ahol valószínűleg szerb partizánok végezték ki – bár még a hatvanas években is híresztelték, hogy látták a pesti utcán. Az egyik utolsó, aki beszélt vele, állítólag a váci püspök volt: a történet szerint, amikor a vonatrobbantó meglógott a fegyházból, egy patikába betérve meglátta a püspököt, úgyhogy ezzel a szöveggel ment oda hozzá kezet fogni: „Matuska Szilveszter vagyok, a biatorbágyi rém”.

A fegyházból még benyújtott egy szabadalmat, amivel szerinte elkerülhető lenne egy ahhoz hasonló vasúti katasztrófa, amilyet ő maga okozott. Azt mondta, ezzel szeretné lemosni a bélyeget a családjáról, de lehet más magyarázat is. Amikor évekkel korábban Karinthy is a mindenkit lázban tartó Matuska-perről tudósított, egy hasonló találmányról írt, ami esetleg motiválhatta a tömeggyilkost.

„Dehát miért csinálta Matuska, amit csinált? Hogy anyagi érdek nem vezette, az már körülbelül nyilvánvaló. Elesnek a politikai célok is, a bíróság képtelen kimutatni, hogy összeköttetésben állt összeesküvőkkel. Maradna egy nagyon sovány kis feltevés, (…) így szól: Matuska feltaláló volt. Egyebek közt volt egy találmánya, mely a vasúti kocsik kisiklását volt hivatva megakadályozni. Ezt a találmányát csak a vasúttársaságoknak adhatta volna el. Ahhoz, hogy a vasúttársaságok megvegyék az ő találmányát, szükség volt rá, hogy valaki bebizonyítsa, hogy a vonatok könnyen kisiklanak.”

Ezt ténynek azért nem érdemes venni, Karinthy maga is szabadversként kezelte és cikkesítette meg Matuska utolsó szó jogán elmondott néhány mondatát. A vonatrobbantó mindenesetre feltalálóként nem futott be, egy célja azonban teljesült. Mint Kosztolányi Dezső írta róla: „A korszerű műszaki tudományok segítségével 23 életet pusztított el egyszerre, s ezzel túlszárnyalt minden ókori római császárt, aki oroszlánok elé vettette az áldozatokat és fáklyául gyújtotta meg őket. Azt óhajtotta, hogy hírneves ember legyen és cikkeket írjanak róla. Ez az álma megvalósult.”

Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/matuska-szilveszter

Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!