Miért vándorolhattak a cigányok?

A magyarországi cigány közösségek történetét feldolgozó sorozatunk második egységében a sztereotípiákra, pontosabban azok közép- és kora újkori gyökereire koncentrálunk. Az előző részben tisztáztuk, hogy a vajdát nem feltétlenül a közösség választotta, és mindenképp a király vagy a földesúr nevezte ki, feladata elsősorban a kapcsolattartás és a csoport vezetése volt. A XIX. században a tisztség meg is szűnt, senki nem sírta vissza. A folytatásban – maradva a kezdeteknél – a vándorlás, mint a cigányságra állítólag jellemző életmód kerül terítékre Dr. Orsós Julianna történész kalauzolásával.

Nem mindenki vándorolt

Kezdjük azzal, hogy az állandó vándorlás, költözés, helyváltoztatás, mint korai cigány „életforma”: önmagában sztereotípia. Az első ismert, romákat említő dokumentum a Magyar Királyság területén 1423-ból származik, ettől kezdve a középkor folyamán elvétve, pontszerűen tűnnek fel különböző oklevelekben. A fennmaradt források szűkössége okán általános képet nem alkothatunk az életmódjukról, ám egyes említésekből tisztán látszik, hogy a közhiedelemmel ellentétben már a XV. századtól voltak akár jelentős létszámú helyben lakó közösségek, amelyek vagy földesúri birtokok jobbágyaiként, vagy a városok peremén, korabeli latin kifejezéssel a suburbiumban, vagyis a külvárosban telepedtek le.

Miért a külvárosban?