„Hogy mi ott nem haltunk meg, arra nagyon minimális esély volt”

A Facebookon láttam, nemrég a Fishing on Orfűn jártatok. Ha egy évvel ezelőtt ültünk volna le beszélgetni, gondoltátok volna, hogy 2025-ben a Fishingen buliztok?

Dávid: Nem annyira.

Gabi: Én azért reménykedtem benne, mert amikor még a kórházban voltam, egy rövid ideig volt egy szobatársam, nagyjából velem egykorú nő, aki hosszadalmas kezelésen volt bent, és ő azt mondta, mi már nem fogunk bulizni.

Én meg azt válaszoltam: nincs az az Isten, hogy én nem fogok bulizni. Kizárt dolog.

Dávid: Koncerten amúgy már voltunk tavaly is, például a Quimby szimfonikon, nagyon komoly motivációm volt akkor, hogy eddzek, hogy a Gabit le tudjuk vinni a lépcsőn kerekesszékkel együtt. De a fesztivál azért más. Rengeteget kell sétálni.

De ti sétáltatok. Táncoltatok is?

G: Naná.

Gabi, a blogodon láttam, hogy az orosz származású orvosod rendszeresen biztatott a „Jó fog lenni” kifejezéssel. Azóta jó lett?

G: Ezt Uzlov Vlagyimir mondta, akinek döntő szerepe volt abban, hogy megmentették a lábam. Kedvenc kifejezésünk volt a „Jó fog lenni”, rá is volt írva a gipszemre. Ami a választ illeti: igen, most egész jó – például abból a szempontból, hogy végre van időm. Előtte sokkal kapkodósabb volt az életem, de mivel még rehabilitálódom, nem hajtom szénné magam, és van, hogy reggel nyolckor kelek föl, és azt, hogy tök sok időm van, hatalmas luxusnak élem meg, Igen, vannak fájdalmaim, szinte konstans, de viselhető, szóval most valahogy jó.

D: Tegyük hozzá, hogy az orvos azt mondta, jó fog lenni, de közben ő maga sem hitt ebben. Beszéltem vele külön, amikor Gabi több műtét után még bent volt, és azt mondta, hogy abból az állapotból nem valószínű, hogy fel lehet épülni, ebből sosem lesz teljes értékű láb. Azt is hozzátette, hogy persze történhetnek orvosi csodák, csak hát azokkal nem lehet számolni.

Kérdés persze, hogy mit jelent a teljes értékű láb. Azért ha tudsz egy fesztiválon táncolni, azért az már közel áll hozzá, nem?

G: Az már igen. És szerintem még mindig gyógyulok, még mindig van benne lehetőség, és azért nem is nagyon kérdezgetem az orvosokat, mert már többször mondogatták, hogy itt a vége, le kell vágni, aztán azt, hogy na jó, de most már tényleg itt a vége. De mindig lett tovább.

D: Szerintem ha az ember szeretne igazán meggyógyulni, jobban teszi, ha egy picit jobban ért a dologhoz, mint az orvos. Igen, ez elsőre furán hangzik, de arra gondolok, hogy nagyon sok szempontból lehet nézni egy dolgot: ugyanabban az épületben egy sebész mást mond, mint négy emelettel lejjebb egy gyógytornász. Mert a sebész a sebészethez ért, a gyógytornász meg látja a rehabilitációt, és a sebész nem találkozik azokkal, akiket rehabilitáltak, és fogalma nincs, hogy mit lehet még kihozni az állapotból.

Miközben a betegnél gyűlik össze a legtöbb információ.

G: Előbb-utóbb igen. Meg saját magamhoz valószínűleg én értek a legjobban: azt, hogy énbennem mi van még az átlagon kívül, azt senki más nem tudhatja.

D: Nagyon sok beteggel találkoztunk, és úgy tűnik, nem az a jellemző, hogy ha nekik azt mondják, hogy valamit heti ötször kell csinálni, vagy kellene szedni hozzá vitamint, akkor azt ők feltétlenül be is tartják. Mi meg nemcsak, hogy betartottuk, de jóval tovább mentünk. És szerencsénk van, hogy ezt mi megtehetjük, mert nem mindenkinek adatik meg.

G: Rövid ideig a szobatársam volt egy nő, Békés megyében élt egy icike-picike faluban, ahol nemcsak hogy nem volt rehabilitációs lehetősége, de nem is hallott arról, hogy létezik rehabilitáció. Tehát ahogy ő kikerült a kórházból, ott vége is volt a történetnek.

Nemrég volt a baleset évfordulója. Mennyire tudjátok kizárni a mindennapjaitokból azokat a pillanatokat?